Néhány napja zajlik a közösségi médiában, személyes oldalakon, csoportokban, de a honi (Transtelexen) és magyarországi médiában (Mérce) is egy vita, amelynek akaratlanul mellékszereplője lettem. Gondoltam, elmondom, hogy miként látom az ügyet, saját szerepemet, hogy most másként tennék-e valamit? (Alapjában: nem.)
A tények jól ismertek: a Korunk márciusi számában publikáltam egy írást, s arra jött egy reagálás, amelyet rövid válaszommal, beleegyezésemmel, közölte a Korunk szeptemberi száma.
A válasz fogalmazása közben azt gondoltam, ha bármilyen módon megkérdőjelezik az ember alapvető állításait, arra jó válaszolni. Hiszen még a legáskálódóbb támadás esetén is jobb, ha kiderül miben is különbözünk. Nem célszerű az elhallgattatás eszközeihez fordulni. Ha újra hasonló helyzetbe kerülnék, most sem tennék mást: válaszolnék. De belátom, nem erről szól most a vita.
Ha jól mérem fel a helyzetet, nem egyéni történetekről kell most beszélnünk, hanem arról, hogy az erdélyi magyar társadalom részéről érkezett egy immunreakció. Most, hogy a belső nyilvánosságunk romjai fölött már-már bénultan ücsörögve, a szakmai élet zárványait is fenyegetve érzik a kollégák, szemet szúrt Németh György (írásom ürügyén készült) szövege. És hogy ezt a Korunkban olvashatják.
Olyan sok újszerű vagy szokatlan nem volt a szövegben, ilyen, és hasonló megnyilvánulásokat már szinte bármelyik központilag támogatott magyarországi médiumban lehet látni, hallani, olvasni. De abban igaza van néhány hozzászólónak, hogy jóhiszeműen (akár naivan), szakmai megszólalásként kezeltem egy olyan megnyilvánulást, amelyet politikai szubsztrátuma miatt sokkal határozottabban lehetett volna lereagálni. Ezúttal így sikerült, nem tudtam máshogyan. S ha jóhiszeműségben osztozunk a Korunk szerkesztőivel, vállalom.
Az ordas ideológia elutasítását, a politikai éleslátást és határozottabb állásfoglalást számon lehet rajtam kérni. Számomra a szakmai és emberi integritás az alapkérdés. Ennek jegyében olyankor sem engedi meg magának az ember, hogy „keménykedjen”, amikor talán jó oka lenne rá. Ha politikailag nem is ez a legalkalmasabb reakció, továbbra is fontosnak érzem, hogy lelkiismeretem szerint, és ne politikailag besorolva beszéljek.
Más megfontolásból sem látom jónak csatlakozni a viszálykodáshoz. Hiszen egyre növekszik azok száma, akik így vagy úgy alkalmazkodnak a „nemzetstratégiai”, „virtuális nemzetegyesítő”, „Kárpát-hazát építő” intézményes elvárásokhoz, vagy egyszerűen profitálnak ezek támogatáspolitikájából. Esetleg pusztán a szakmai munka illúzióinak fenntartásáért, vagy saját túlélésüket féltve hallgatnak. Nem látom hasznosnak fokozni a szembenállásokat az erdélyi közéletben.
Könnyen beláthatjuk, hogy ha megosztó törésvonalak mentén egymásnak esünk, semmivel sem lesz jobb a helyzet: a nap végén csak egymást tépjük, össze-vissza szidjuk, s aztán mindenki visszahúzódik saját köreibe, ha maradtak még egyáltalán ilyen kis körök.
Pedig nem is olyan régen, azért mégiscsak, egy jó kis társadalomnak voltunk tagjai. Nem igaz?
Volt valami belső nyilvánosságunk, tudtunk akár vitatkozni is. Arról például, hogy nem vagyunk egy teljes társadalom, valami mintha hiányozna (az intézményes párhuzamosság „nem teljes”), vagy épp némelyikünknek több is van valamiből, mint másnak (többesek a kötődéseink), s hogy miként is lehet a „románokkal” jól együtt élni (vagy ha nem is velük, de mellettük), meg a „cigányokkal” is. És azzal a bűntudattal, amely a zsidó közösségek hiánya miatt elfog, ha látjuk az üres zsinagógákat.
Most már lassan ez az erdélyi társadalom csak egy nosztalgia. De kár volna apokaliptikusan szemlélni a helyzetünket. Hiszen, ha vannak ilyen immunválaszok, maradt még esély a nyilvánosság újra-épülésére is. Mert mi is kell ahhoz, hogy újra társadalom-szerűen működjünk?
Én nem kevesebb, hanem több és konstruktívabb vitát látnék szívesen a nyilvánosságunkban, így a Korunkban is több Disputát. Nem Németh György szövegéhez hasonlókat, hanem legfontosabb közös dolgainkról szóló szövegeket, s azok emberséges megvitatását.
S ez az, ami rajtunk múlik.
