Kustán Magyari Attila március 25-én közzétett egy véleménycikket a Transtelexen, Drábik János, magyarországi ismert összeesküvéselmélet-guru meghívására reflektálva. Drábik fellépése április 29-én várható a Kolozsvári Állami Magyar Színház beszélgető műsorában. Ennek hírét egy korábbi Transtelex cikkből ismerhette meg a publikum, és nem kis felháborodást váltott ki erdélyi értelmiségi körökben. Ezekre is reagálva Kustán amellett érvel, hogy a felháborodás helyett:
„[…] a Drábik-előadást is érdemes a maga nemében úgy kezelni, mint egy izgalmas jelenséget, ami bár alkalomadtán veszélyes, de amellyel szemben a saját reflexeinket külön is érdemes kielemezni. Ahogy említettem, számos konteóval szemben az okoz ellenállást, hogy a saját társadalmainkba vetett elképzeléseket kritizálja, illetve, hogy újrarendezné azokat a kereteket, amelyeken belül ma a tudástermelés történik. Azaz: nem tartja legitimnek, teszem azt, a Magyar Tudományos Akadémiát, ehelyett saját kutatásokat ösztönöz.
Mindezt kritizálhatjuk a kisujjunk eltartva, egy elefántcsonttoronyból, vagy építhetünk – ahogy egy könyvcímben láttam – »elefántcsont-hidakat«. Ez nem megalkuvást jelent, hanem arra ösztönöz minket, hogy jobban megismerjük az »odaát« levő, sajátos igazságot, és ezáltal a saját, esetleg téves, rögzült, dogmatikus világképünkre is reagáljunk.
A véleménycikke megjelenése után egy héttel a Bukaresti Rádió interjút is sugárzott Kustánnal, amelyben tovább fejtegette a témát, némiképp jobban megvilágítva miért nem elítélendőnek, hanem vitára serkentőnek tekinti az összeesküvés-elméletek témáját.
Ehhez a vitához próbálok itt hozzájárulni. Bár sem az összeesküvés-elméletek világában, sem a kutatásuk szakirodalmában nem vagyok bennfentes, vagy hogy stílszerűen fogalmazzak, nem tekinthetem magam beavatottnak, foglalkoztam némiképp hasonló jelenségekkel a vallásantropológia területén. Kustán Magyari Attila, remélem, nem veszi rossz néven egy – talán régimódi – antropológus kollégától, ha néhány kritikai megjegyzést teszek megszólalásai kapcsán.
Elsősorban azt látom alapjában másként, hogy a Drábik-ügyben nem kellene könnyedén venni azt a strukturális problémát, hogy egy magyarországi szélsőjobboldali párt (Mi Hazánk) tagját látja vendégül Tompa Gábor, és az idegengyűlölet, antiszemitizmus, és más balítéletek számára biztosít pódiumot az általa igazgatott Kolozsvári Állami Magyar Színházban.
Olvastam Tompa Gábor bejegyzését, amelyben a Transtelex első híradására reagált a színház hivatalos oldalán, Drábik szerepeltetését „szólásszabadságnak”, annak kritikáját meg „cenzurának” nevezve. Ebben tőle nagyon eltérő véleményem vagyok. Számomra, egy ilyen előadás „művészetnek” gyenge, társadalomkritikának téves és elfogadhatatlan, talán egyetlen vonatkozásában lehet sikeres: megágyaz a lopakodó, vagy akár máris masírozó szélsőjobbnak.
Ezzel szemben, Kustán Magyari Attila sok meglátásával egyet tudok érteni, és szimpatikusnak is találom a nyitottságát, kíváncsiságát, amellyel a témát megközelíti. Módszertanilag vannak problémáim megközelítésével, rá is térek ezekre a problémákra.
Az összeesküvés-elméletekre úgy tekintek, mint beszédműfajra, ahogy ezt a fogalmat Mihail Bahtyin megalkotta. A műfaj, bár rendelkezik meghatározott narratív szerkezettel, nagyon változékony, sok környezetben feltűnik, egyaránt megjelenik a kirekesztettek körében, de a hatalmasok is élnek vele. Többszólamú és dialogikus, a beszédműfajoknak ezt a jellegzetességét Bahtyin különösen kiemelte. Az összeesküvés-elmélet így rugalmasan tud kapcsolódni eltérő társadalmi szituációhoz, jelentése ezekbe ágyazóik. Értelmezéséhez így elengedhetetlen a beszédhelyzetek leírása is, nemcsak a szövegek azonosítása és rögzítése.
Ennek megfelelően érdemes minden egyes összeesküvés-elmélet-változatot konkrét társadalmi környezetében vizsgálni. Legyen szó okkult vagy vallási víziókról (pl. illuminátusokról és szabadkőművesekről), vagy tudományos-fantasztikus híresztelésekről (pl. amelyeket az ufók által elragadott emberek, vagy a földönkívüli találkozások túlélői mesélnek) fontos rekonstruálni, hogy konkrétan mikor és kik hirdetik ezeket, kik a követőik, és kritikusaik, illetve milyen társadalmi kapcsolatokat tudunk fölfedni, amelyekben megjelennek?
Ez segíthet abban, hogy megtaláljuk a kapcsolatot a terjesztett történetek, és az őket is strukturáló folyamatok közt. Hiszen igazán akkor lehet az antropológiai elemzés legjobb formáját felmutatni, ha egy-egy ilyen kulturális forma elemzése során a tartalmi-formai vizsgálat mellett sikerül a társadalmi strukturális beágyazottságot is feltárni. A kulturális formák és társadalmi struktúrák kettőssége közt dinamikus kapcsolat van.
Hadd hozzak néhány példát.
Peter Worsley brit szociálantropológus 1957-ben publikálta a Fölharsan a trombita. Tanulmány a melanéziai ‘cargo’ kultuszokról című kötetét. A kötet aprólékos elemzése azoknak a vallási mozgalmaknak, amelyek már a 19-20. század fordulója óta megjelentek, és nagyjából száz évvel ezelőtt (az 1920-as évekig) fokozódtak a melanéziai szigetvilág társadalmaiban. Jellemző ezekre a mozgalmakra, hogy egyfajta bőség korát hirdetik, mitikusan gazdag hajórakomány érkezését ígérik (innen a cargo fogalma) s az evilági szenvedések végét várják. A könyv tulajdonképpen egy világrendszer elmélet előképét vázolja, avant la lettre.
Röviden: Worsley szerint a cargo kultuszok egyik jellemző vonása, hogy helyi válaszmozgalmak, amelyeket az őslakók körében a gyarmati adminisztráció kiépülése, és szigetvilág világgazdaságba való bekapcsolódására provokált ki. Egyfajta, a nyugati hegemónia ellen föllépő nativista ellenállás.
Globális változások által hátrányosan érintett csoportok máshol is voltak, de mégis specifikus, és csak a régióra jellemző kulturális válaszok csoportját alkotják ezek a kultuszok. Worsley egy késői interjújában azt fejtegeti, hogy bár a jelenség politikai gazdaságtanát már a kötet megírásakor jól átlátta, továbbra is fontos kérdés maradt számára is, hogy miért éppen úgy válaszoltak ezek a társadalmak, ahogy tették. Erre utólag talán hangsúlyosabban a melanéziai régió lakóira jellemző világlátásban talál magyarázatot, és abban, ahogy ezen világkép és a globális gazdasági politikai rendszer expanziója között miként jön létre egy dialektikus kapcsolat.
A piaci, politikai és ideológiai dominancia elleni harc nemcsak ilyen nativista (azaz a nyugati világon kívüli) elbeszélések és mozgalmak keretében jelenik meg. A hegemónia elleni fellépés a dominánsnak tételezett nyugati hagyomány különböző változatai közt is megnyilvánulhat. Egy-egy korábban marginálisnak tekintett eszme, elbeszélés vagy kis hagyomány, megerősödik és kihívás elé állítja a már-már egyeduralkodó nagy hagyományt.
A globális kereszténység utóbbi ötven éve erre sok példát nyújt, hiszen a korábban búvópatakként jelen levő karizmatikus hagyományok (amelyek a Szentlélek ajándékait helyezik a teológiájuk és rítusaik központjába) előre törtek, és ma mára a karizmatikus vagy éppen pünkösdista megújulási mozgalmak jelentik a kereszténység legdinamikusabban növekvő ágát, különösen a Globális Dél nagyrégióiban.
A mexikói katolikus karizmatikusok körében végzett munkája során Thomas Csordas magyar származású amerikai antropológus egyik tanulmánya, éppen ezt a globális Észak és Dél érintkezési területét vizsgálja. Elemzése szerint az észak-amerikai kapitalista gazdaság, és annak intézményesült formái, a multinacionális cégek strukturálisan előképei és tulajdonképpen versenytársai is a karizmatikus expanziónak.
Latin-Amerika egyes régióinak piaci bekebelezése mellett és vele párhuzamosan épül a karizmatikus mozgalom, amely az ott lakók számára nyújt segítséget az értelemtulajdonítás és morális keretezés munkájában, kulturális tartalommal tölti fel a piaci és politikai folyamatokat.
Nem véletlen Csordas címadása sem: Vallás és a világrendszer: a pünkösdista etika és a monopolkapitalizmus szelleme, amely Max Weber klasszikus protestantizmus tanulmányára utal vissza. Hiszen Weber sem tételez közvetlen az ok-okozati kapcsolt a kapitalizmus domináns gazdasági formává válása és a protestantizmus szelleme közt, hanem egyfajta konvergenciát állít, aminek eredménye az, hogy a vallási szférában erősödő racionalizáció keretet és támogatást nyújt a gazdaságot racionalizáló kapitalizmus számára. Weber kifejezésével élve erősödik a világ varázstalanítása. Ez az a folyamat, amelynek eredményeként egy-egy társadalom tagjainak egyre kevesebb jelenséghez megértéséhez van szükségük a természetfeletti magyarázatokra és gyakorlatokra apellálni.
Tévedés lenne azonban a varázstalanítást egy egyenesvonalú fejlődéstörténetként elképzelni, aminek a végpontján „a modern társadalom” áll, ezt maga Weber sem állította. Éppen ellenkezőleg lehetnek olyan időszakok, amikor a világ varázsosítása indul be, vagy éppen fokozódik. Hogy ennek milyen konkrét következményei vannak arra példa lehet a dél-afrikai okkult gazdaságkritikai elemzése, ahol egyes személyek meggazdagodása vagy a tőkefelhalmozás illegitim esetei mögött leginkább az okkult praktikák vagy éppen a boszorkányság bizonyítékait vélik megtalálni a helyiek.
Félbehagyva a kalandozást, térjünk vissza Drábik Jánoshoz. Én az ő munkásságában, amelyet, belátom, csak felületesen ismerhettem meg, leginkább a társadalmi kapcsolatok és világmagyarázatok okkulttá tételére irányuló igyekezetet látom. Nem találok benne semmiféle megvilágosító rákérdezést, még kevesebb társadalmi felszabadító potenciált. Ez tulajdonítható persze egy szubjektív benyomásnak, és annak, hogy nem vagyok elég elszánt ebben az irodalomban lemerülni.
Azt üdvözlendőnek tartom, hogy van, aki ezt megteszi, komoly elemző, kritikai szándékkal. Azonban úgy látom, hogy a strukturális elemzés csak nyomokban található meg Kustán Magyari Attila írásában, és ott is inkább csak az összeesküvés-elmélet fogyasztói és kritikusi oldalára vonatkozóan: azok itt, akik szomjúhozzák a rákérdezés nyomán felbugyogó igazságot, meg ott vannak azok, akik fanyalognak, háborognak, az eltartott kisujjukkal…
Sokkal elmélyültebben kellene foglalkozni „a termelőkkel” is. Számomra így nagyon nehéz ebben az egészben mást látni, mint a szélsőjobb vagy akár az újfasizmus előrenyomulását.
Milyen társadalmi struktúrák, kommunikációs láncok, fórumok generálják és osztják tovább ezeket a tartalmakat? Hogyan ágyazódnak meglévő struktúrákba, vagy ássák alá azokat az intézményeket, amelyek a társadalmi átalakulások során megroggyantak a közép-kelet-európai félperiférián?
A regionális és lokális világképekben, hagyományokban hol találhatóak a kapcsolódási pontok, amelyekhez ezek az elbeszélések visszanyúlnak? Első pillantásra, csak a vérvádak, a bűnbak keresés, és balítéletek ingoványát látom. De nyilván ebben is tévedhetek. Az összeesküvés-elméletek formavilágát is fontos lenne vizsgálni, hiszen, ha cáfolni és igazolni őket fölösleges, vagy legalább annyira reménytelen, mintha egy önmaga farkába harapó kígyó végét megtalálni, akkor kevés helyet hagynak a kétkedés számára. Tényleg csak monopolizálják a gyanút és a bizalmatlanságot? Vagy van más hozadékuk is az általánossá tett gyanakvás terjesztésén túl?
De itt meg is állok, mert még úgy tűnhet, hogy nem méltányolom kellőképpen azt, hogy valaki egy ilyen nehéz és kínos témával komolyan birokra kelt. Hiszen az egy fontos feladat. Esterházy Péterrel szólva: „Ha éktelen baromsággal találkozik az ember, mindig fönnáll a dilemma, hogy ha rendesen foglalkozunk vele, az olyan, mintha komolyan vennénk, ha meg sehogy, akkor az a veszély fenyeget, hogy mások veszik komolyan.”
Ezért is foglalkoznunk kell ezzel a dologgal. Ebben mindenképp egyetértek Kustán Magyari Attilával.
