Érdeklődéssel követem a kibontakozó üzenetváltásokat. Annak ellenére, hogy egyik-másik megszólalás hangnemét nem tartom konstruktívnak, és úgy érzem, hogy az érvek és ellenérvek sem minden esetben kapcsolódnak, az elindult beszélgetés némi felüdülést jelent egyre sivárabb közéletünkben. A vitatott téma jelentősége mellett, fontosnak tartom, hogy véleménykülönbségek a nyilvánosság előtt artikulálódnak.
Tudatában vagyok, hogy nagyon távol állunk attól, hogy egy közös értelmezői keretet és nyelvet birtokoljunk, de számomra az is előrelépésnek tűnik, hogy a megszólalók nyíltan kifejezik szakmai nézeteiket, feltárják személyes meggyőződésüket. Ezt teszem most én is.
Mielőtt az etnopolitika alternatíváit vennénk számba, vagy azt, hogy mi is jön majd utána, érdemes kicsit elidőzni magánál a témánál. Én itt először az ilyen típusú politika központi vonását próbálom megragadni, amelyet ‘buroképítés’-ként írok le. Végül ennek az intézményes lehetőségeire, korlátjaira és veszélyeire térek ki. Feltevésem az, hogy az etnopolitikai gyakorlatok valószínűleg még egy ideig velünk maradnak, és nem csupán az RMDSZ jóvoltából. Meggyőződésem, hogy ezen a terepen is bőven van amit átgondolni, és amin lehet javítani.
***
Egy széles körben elterjedt hiedelem, amely megtalálható a magyar folklórban, de a világ más népeinek hitrendszerében is, hogy a burokban született gyermeket egész életében szerencse kíséri, nagyságra hivatott, és várhatóan kiemelkedő személyiség válik belőle. Néhol a szülők el is teszik a burok egy darabkáját, majd évek múltán odaadják, hogy felnőttként is mindig magánál tarthassa, amulettként viselve.
A hiedelem szimbolikus elemzése messze vezetne, nem is vállalkozom most rá, de annyit talán megkockáztatok, hogy az analógiás gondolkodás egy példájával van dolgunk. A burok az újszülött és a környezete közti különleges viszony jelképe: egyrészt egy óvó, természet adta köntös, biztonságot nyújt, összekapcsol az anyával, de kifele viszont olyan, mint egy palást, amely betakar és megjelenít a külvilág számára. Akit ilyen burok véd, előnyben van a közönséges halandókkal szemben. Születésének pillanatában is látszik kiválasztottsága, jövőbeli nagysága. Így például a burokban születettek sorában olyan történelmi alakokat szoktak emlegetni, mint Nagy Sándor makedón király, vagy Bonaparte Napóleon francia császár.
Vannak társadalmilag felépített közösségi burkok is.
Ezek léte nem kevésbé valóságos, természetük némiképp analóg a fentiekkel, de működésük más logika szerint történik, és erre hamarosan rátérek. Elöljáróban csak annyit, hogy a csoportos kiválasztottság és predesztináció érzése semmivel sem megalapozottabb hiedelem, mint a burokban született csecsemőhöz kapcsolódó, és egyáltalán nem szükségszerű velejárója a buroképítésnek, bár délibábja tagadhatatlanul gyakran fellebben (és kétes szándékkal felidézhető) a burokban élők szeme előtt.
Bár legtöbben nem születünk burokban, életünk során mindannyian részt veszünk szimbolikus kis világok építésében, amelyek újra és újra beburkolnak. Kisgyerekként inkább passzív szereplőként, a családi-rokoni kapcsolatok mentén tanulva a világ dolgait. Később egyre aktívabban, baráti, iskolai vagy munkahelyi csoportokba besorolva. Esetleg egy saját világ megteremtésén is dolgozunk, családot alapítva, közösséget építve.
Ezek a társadalmilag konstruált kis burkok „befele” megteremtik és fenntartják az otthonosság érzését, és „kifele” megjelenítik a belül levőket, néhány kiemelt vonásunkat eltúlozva, abszolutizálva.
Társadalmi adottság, hogy ilyen világokba szerveződik életünk, akár aktív cselekvőként tesszük ezt, akár pusztán úgy, hogy fejünk fölé mások jóvoltából épül szimbolikus beszéd-buborék, vagy intézményes boltozat. Egy ilyen közösség-szintű buroképítési formának tekintem a romániai magyar etnopolitikát.
[Egy ilyen megközelítés nem önkényes, nem is különösebben eredeti. A szociálantropológia etnicitás felfogása, a Fredrik Barth szerkesztette, 1969-es ‘Ethnic Groups and Boundaries ’ – óta a csoporthatárokat helyezte az elemzés homlokterébe, ennek nyomán a romániai magyar terepre vonatkoztatva is már az 1990-es évektől van példa ilyen megközelítésre.
***
Ha most komolyan vesszük az RMDSZ szóvivő azon kijelentését, hogy az etnopolitikának nincs semmilyen alternatívája a romániai magyarok esetében, meg kell állnunk egy pillanatig, hogy elgondolkozzunk: Miért volna ez így? Mi lesz ennek a következménye? Mit állít az, aki ezt hirdeti? Mit is kér tőlünk, romániai magyaroktól? Mit kellene tenni?
A kijelentés arra az ellentétre épül, hogy van egy komolyan vehető etnopolitikai igyekezet, amely szemben áll más elképzelésekkel, ideológiákkal, az úgynevezett ‘úri huncutságokkal’, amelyeket jobb elfelejteni, mindaddig, amíg az ‘etnikai probléma’ nincs megoldva Romániában.
Hogy közelebb kerüljünk a ‘komoly témához’, ideiglenesen felfüggesztve, vagy legalábbis zárójelbe téve nagyon is valós világszemléleti különbségeinket, próbáljuk meg elképzelni milyen is lenne egy jó etnopolitikai megoldás a romániai magyarok számára. Ehhez először is tisztábban kellene látni, hogy merrefelé igyekszünk, s azt is, hogy milyen eszközökkel haladunk a kívánatos állapot fele. Ezért érdemes különbséget tenni az etnopolitikai eszközök és az etnopolitikai célok közt.
Kezdem az eszközökkel: a buroképítés nem lehet maga a cél, hiszen a burok, jó esetben, csupán közvetítő eszköz arra, hogy a közösség tagjai, akik nevében, és akik feje fölé épült, védettebbek legyenek, nyilvános megjelenítésük (képviseletük) legyen, és ez által is könnyebben tudjanak rákapcsolódni a külvilág folyamataira.
Így például az anyanyelvhasználat az állami intézményekben nem önmagában való cél, hanem eszköz ahhoz, hogy a helyi közösség otthonosabban érezze magát, és könnyebben kommunikáljon a hivatalokkal, a külvilággal.
De egy közösségi autonómia sem lenne önmagában való cél (bár erről a témáról hallgat az RMDSZ mostanában), mert bármilyen autonómia-megoldás csupán eszköz, egy társadalomszervezési forma, ha célul a magyarok romániai társadalomba való integrációját tűztük ki. Az, hogy az autonómia-téma tabu a román nyelvű nyilvánosságban, talán a leglátványosabb kudarca az utóbbi évtizedek etnopolitizálásának.
Van reális cél akkor? Ha eltekintünk a hermetikusan zárt, monoetnikus enklávék utópiájától, vagy az etnikai homogenitás más vágyálmaitól, és élesen elutasítjuk az etnicista disztópiák rémképeit, amelyek, mint a Jugoszláviai háborúk példája mutatja, népirtásba torkollanak, kérdés, hogy milyen vállalható cél vagy vízió marad, amely tarthatóvá vagy éppen vonzóvá teszi az etnikai burokpolitikát?
Itt jegyezném meg, hogy TGM etnicizmus kritikája, amelyre, ha nem tévedek, Salat Levente friss írásában utal, a Jugoszláviai háborúk idején született, és nem az etnikai identitás vagy az etnikum fogalma, hanem az etnicista politika gyilkos esszencializmusa ellen irányult. Így fontos distinkció az etnopolitika és az etnicizmus közti szembenállás, ami nem más, mint a burokpolitika és a vérmítosz alapú cselekvés közti különbségtétel.
De visszatérve a célokhoz: azt gondolom, hogy a romániai társadalom etnikai sokszínűségének fenntartása lenne a legfontosabb etnopolitikai célkitűzés és eredmény a hazai politikai és társadalmi berendezkedés szempontjából.
Ezen a területen valóban történtek fontos előrelépések, és ez az RMDSZ korábbi politikájának köszönhető, ebben egyetértek Salat Levente korábbi írásával. De az intézményes és jogi garanciák továbbépítéséhez csak olyan út vezethet, amely a többségi társadalom jóindulatát (tetszését, szimpátiáját, támogatását) is megnyeri.
Ezért leginkább azt hiányolom, hogy nem nagyon látszanak azok az eszközök, amelyek révén a többségi társadalom számára elfogadhatóvá, netalán még vonzóvá is válik az az etnikai burok (beleértve az etnikai határokon való átjárás gyakorlatait), amelyen az etnopolitikát hirdető politikusaink munkálkodnak. Ennek hiánya komoly korlátot jelent a hatékony burokpolitikának.
Az ilyen kifele irányuló kommunikációt nemcsak pragmatikus megfontolások indokolnák (hiszen másként úgysem valósulhat meg semmi), de jogos büszkeség forrása is lehetne a közösség tagjai számára, hogy képesek vagyunk közös erőfeszítés révén jobbá tenni az csoportközi kapcsolatokat, és végső soron az egész romániai társadalmat.
De vegyünk számba még néhány korlátot, amely a burokpolitikát megnehezíti vagy ellehetetleníti.
A befele, a csoport fele forduló burokpolitikának legfontosabb célja lenne az otthonosság érzésének fenntartása, támogatása. Ez ellen hat minden megszólalás, ami a fenyegetettség érzését növeli, belső vagy külső ellenségekkel riogat, áldozati és sérelmi diskurzust használ. És sajnos ezekből bőven van részünk mostanában.
Például az, hogy „Románia tiltja a magyar nyelv használatát” – amely egy EP választási plakáton (Vincze Lóránt feje mellett) megjelent, tényszerűen hamis állítás.
Hogy az ilyen üzenetek választókat mobilizáló hatása mekkora, nem tudom, de arra nagyon alkalmas, hogy az itt élő magyarok kedvét (és az üzenetküldő hitelét) rontsa.
Különösen disszonáns egy kisebbségi szervezet részéről az erő kultusza is („Mutassunk erőt!”), hiszen nem véletlen az, hogy a nem-domináns csoportok stratégiái a legritkábban jellemezhetőek azzal, hogy erőből próbálnának politizálni. Kinek akarunk erőt mutatni? Kikkel szemben? És mi lesz, ha az erőnk nem elég?
A magunkra vetített itthoni sanyarú sors tetejébe, arról is hallhatunk folyamatosan a kampány minden csatornáján, hogy az Európai Unió mostani vezetői mennyi rossz döntést hoztak, amelynek következményét nyögjük, és amiért őket gyorsan le kell váltani. Hogy a „bal-liberális”, „marxista”, „mélyzöld”, azaz az EP „progresszív mainstream” erői ellen fel kell most lépni.
Nem világos, hogy kikre akarjuk váltani a ’mainstream’-et. Talán a szélsőséges, „szuverenista” erőkre? Majd ők megértőbb partnereink lesznek? Szóvá lehet tenni, ha azt látjuk, hogy az RMDSZ szövetségi elnöke a CPAC Trump-párti szélsőjobbos gyülekezés magyarországi eseményén vesz részt és a szája ízük szerint való beszédet mond?
Számunkra az öncenzúra és a kényszerűen magunkra vett ideológiai semlegesség (vakság?) komoly veszélyeket hordoz.
Nem támogatja a kisebbségi burokpolitikát a magyar kormány „nemzetpolitikája” sem, sőt azt is mondhatjuk, hogy kifejezetten aláássa az etnopolitika és az etnicizmus közti különbségtevés elmosásával.
A meghirdetett nemzetegyesítés nemcsak a külhoni állampolgárság kiterjesztését jelenti, hanem a nemzet primordialista, etnikai alapon való újra definiálását is (vö. „Egy vérből valók vagyunk…”), és a kiválasztottságtudat, az európai különutas-küldetés sulykolását.
Kontraproduktívnak látom, ha a romániai magyarság belső pluralizmusát, rétegzettségét, sokszínűségét próbálja bárki leplezni, akár úgy, hogy annak nyilvános megjelenítését gátolja, vagy hogy marginalizálja a más nézeteket vallókat, szélsőséges esetben akár belső ellenségeket is teremtve (amire ebben a vitában is akad példa).
Végül is egy valamennyire sikeres etnopolitika mércéje nem az, hogy kikényszeríti a csoporton belül a homogenitását látszatát, vagy etnikai alapon próbálja újragondolni „a nemzetet”, hanem az, hogy a burok képes magába fogadni és megtartani mindazokat, akik különböző ideológiai álláspontjuk és világnézetükkel együtt otthonosan érzik magukat magyarként (és nemcsak kizárólag magyarként) Romániában.
***
Záró megjegyzésem: nem vitatom, hogy a politikai cselekvésnek a burokpolitikán túl is bőven vannak lehetőségei (ami egy másik írás témája lenne), hiszen az etnopolitika eszköztára csak egyik kis része annak a cselekvés-repertoárnak, amely egy kisebbségi társadalom tagjai számára is felkínálkozik. Itt csupán arra akartam felhívni a figyelmet, hogy az etnopolitikai gyakorlatok terepén maradva is van alternatívája annak, amit az utóbbi időben magunk körül láthatunk.
