Romániának lassan tizenhét éve nincs parlamentje. Vannak ugyan képviselők és szenátorok, közöttük akadnak felkészült, jövőképpel is bíró politikusok, de törvényhozás, amelyiknek valós hatalma lenne és nem csak arra jó, hogy ráüsse a pecsétet a sürgősségi kormányrendeletekre, nincs.
Romániának immár tizenhét hónapja nincs kormánya se. Persze vannak bizonyos emberek, akik kormánytagként kapják a fizetésüket, de ez ne tévesszen meg bennünket. Kormányzási stratégia, ideológiai alapú kormányprogram, koherens végrehajtása a döntéseknek, együttműködés a parlamenttel, el- és beszámolási kötelezettség a törvényhozással szemben: egyáltalán nem, vagy csak nyomokban és formálisan létezik.
Romániának lassan ismét nem lesz igazságszolgáltatása, legalábbis ami a büntetőügyeket illeti. Amennyiben rövidesen megszüntetik – s ebben nem kételkedhetünk – az Igazságügyben elkövetett Bűncselekmények Nyomozati Ügyosztályát (SIIJ), akkor az Országos Korrupcióellenes Ügyosztálynak (DNA) és a vele ismét összefonódó hírszerző szerveknek (a román sajtó által tréfásan „binomiális együtthatónak” nevezett képződménynek) meghatározó befolyásuk lehet/maradhat a büntetőügyek elbírálásában.
Márpedig ezek jelentik a legfőbb hatalmi ágakat, amelyeknek egy jogállamban egymástól függetlenül kellene működniük. A jelenség egyik meghatározó oka az Alkotmányban keresendő, amelyik bizonyos mértékig adminisztratív jogkörökkel ruházta fel az államfőt (lásd: kinevezések, leváltások, vagy a teljesen szükségtelen Legfelsőbb Védelmi Tanács). Az úgynevezett félelnöki rendszer lehetőséget teremtett arra, hogy az állam elnöke formálisan és informálisan is közigazgatási döntéseket hozzon anélkül, hogy ezekért a jogi és politikai felelősséget viselnie kellene. Ezért lehetett Ion Iliescunak, Traian Băsescunak és Klaus Iohannisnak „saját kormánya”, néha saját parlamentje és igazságszolgáltatása is. Ilyen körülmények között a kormányfő nem követheti a saját – a parlament által is legitimált – programját, mert alkalmazkodnia kell az államfő személyes érdekeihez.
Tizenhét hónapja azonban Romániának ellenzéke sincs. A Szociáldemokrata Párt (PSD) megelégszik azzal, hogy úgy tesz, mintha parlamenti eszközökkel ellenőrizné az amúgy nem létező kormányt, de valójában nem fogalmaz meg vele szemben markáns gazdasági és politikai alternatívát. Adrian Năstase volt miniszterelnök a közelmúltban „hibernálásnak” minősítette volt pártja állapotát. A PSD például hallgat arról, hogy Romániának miként kellene állást foglalnia abban az Európai Unióban folyó disputában amelyben egyes tagállamok nagyobb közösségi integrációt (több Európát), mások pedig nagyobb nemzeti szuverenitást szorgalmaznak. Amúgy Románia egyáltalán nem hallatja a hangját Brüsszelben, halad a fősodorral, de ez nem tudatos külpolitikai stratégia, hanem a tehetetlenségi erő következménye. Szomorú, hogy az egyetlen valódi ellenzéki párt az a szélsőségességtől sem mentes Románok Egységéért Szövetség (AUR).
Az okoknál azonban most sokkal fontosabbak a következmények. Az elmúlt héten elharapózott, pillanatnyilag még politikai értelemben amorf tüntetési hullám azt jelzi, hogy a társadalom egy jelentős része úgy érzi, hogy nincs politikai képviselete. A – sokszor valóban észszerűtlen – járványügyi korlátozások elleni fellépés inkább csak a minimális konszenzust jelenti a tiltakozók között, a motivációk skálája ennél sokkal szélesebb.
Amennyiben pedig a nemlétező kormánynak és a nemlétező parlamentnek erre nem lesz adekvát reakciója (nem az, hogy lehuligánozza és lefasisztázza a tüntetőket), akkor ennek a következménye könnyen az lehet, hogy az egyetlen valódi ellenzéki párt, az AUR fogja artikulálni a pillanatnyilag szervezetlen, spontán tiltakozásokat.