Nem akarom sem holt-, sem mellékvágányra futtatni a népművészet–népi giccs vitát, csak tanulságosnak mutatkozó tünetei felől indulnék oda, ahol legalább annyit kellene időznünk, mint az előbb említett ellentétpár monológokból nyújtózkodó terebélyeinél.
Nem tudom pontosan, kivel vitatkozom. Legtöbbször még önmagunkkal is az érthetetlenségig, a naiv őstehetetlenségig egyetértünk. Néhány anekdota. Valamennyi hiteles, ellenőrizhető és a giccs természetrajzához tartozik.
Nemes hévvel cikket írtam néhány évvel ezelőtt egy kalendáriumba a giccsről. Hadd legyen a sok ollózott írás közt valami harciasabb, eredeti, ami meggondolkoztatja az olvasót. Nem tudom, az olvasónál igen-e, a szerkesztőnél nem sikerült boldogulnom. Van ideje szegénynek arról olvasni, hogy a kombinált szekrénytől, a terpeszkedő-heverő szörnyektől nem lehet élni a lakásban, mily rondák a nippek, a művirágok? Nincs.
Az írás megjelent, és a következő oldalon egy reklám is – egész oldalas ábra, alig kellett olvasni: A virág elhervad, a művirág örök, és még illatos is! Vegyen művirágot! – efféle kevésbé választékos szöveggel.
Festő barátomat meghívta egy ifjú piktorjelölt, nézze meg a művét. A mű: színes, támolygó csikók szaladnak körbe a szoba falain. „Ne, ne nézze még! – figyelmeztette az ifjú. – Előbb hajtsa fel ezt a kancsó cujkát. Csak úgy érthető.” Barátom nem rúgott be, mert csak húsz fokos pálinka volt, de azért értette.
Tehetős földbirtokos családtól olajfestményt kapott ajándékba valaki. Portrét. Jónevű múlt századi festő munkája. A megajándékozott, maga is művészlélek, így töprengvén: „miért akasszam a falamra egy vadidegen ember ábrázatját”, megfordította és kelő napot bőgéssel üdvözlő szarvast festett rá.
Bármennyire hihetetlennek tűnik, megjelent a törpe. Nem csak nekem, jó ezres népsereglet gyönyörködhetett benne. Nemes szándékkal szervezett, szabadtéri, táncos, dalos találkozón történt. A filmezőcsoport törpe termetű tagja álszakállt, sipkát rakott, tiroli ruhácskát öltött és úgy filmezett, úgy filmezték az ősi vár alatt. A filmesek bizonyára úgy gondolták, hogy ott valami népies hülyéskedés folyik, és jól jön a törpe. Nem jött jól, azaz: ez is egyik oka lehetett annak, hogy némely rendezvény a fatányérostól és a rezesbandától a tudományosság felé tájékozódik.
Úgy vélem, önmagunkra kell neheztelnünk, ha nem kezelnek nemes szándékainkhoz illő komolysággal. Egészében és részleteiben alaposan meg kell vizsgálnunk a dolgainkat. A giccs fogyasztói kárára, de mindig a kereslethez igazodó külsővel, piacosan tud megjelenni. Piackutató őstehetségek rejtőznek mögötte. Mi pedig az értékeinket kényúri gőggel próbáljuk igen sokszor ráerőszakolni azokra, akikért tulajdonképpen dolgozunk. A nosztalgiát s azokat az illúziókat, hogy a népművészet a maga érintetlenségében nem csak továbbél, de újra felvirágzik, látszólag elvetettük.
De érzésem szerint kimondatlanul ott kísért mozdulatainkban, akadályoz az ésszerű cselekvésben. Hogy divatos kifejezéssel éljek, olyan információkat áhítunk a falusi embertől, amilyeneket képtelen kibocsátani, mert másfajta erők, energiák működnek körülötte, benne. Senki sem vallja be, hogy vissza akarja gyúrni a gatyába, a harisnyába pantallót óhajtó embertársát, de a szándék, ha tetten nem érhető, sok helyütt sejthető. Sejtésekkel nem illendő érvelni, oktalan is, de sokszor láttam néprajzosokat feszengeni a lelkes pártolók körében. Bizonyára tudtak valamit, de nem akarván az ünneprontás vétkét elkövetni vagy mert hasznosnak tartották a nemes szándékú érdeklődést, más dologról beszéltek. A népművészet – népi giccs vitában is inkább közéleti emberek szólaltak meg eddig. A tapintatos hallgatás nem mindig üdvös.
A falusi ember városi akar lenni. Nem vállalja sem a vadember szerepét, sem a turisztikai látványossággá való lefokozódást. Nyersen fogalmazok, mert szeretem a népművészetet, utálom a giccset és a giccses gondolkodást. A városiasodásra hangolt ember lelkiállapota miatt nemcsak a más korszakok természetes produktumainak alkotására, megismétlésére képtelen, de igen-igen kétséges, hogy pillanatnyilag elfogadja-e a hozzá érkező ilyen természetű értékeket. És ezek a pillanatok évekig eltartanak még, mert másfajta információkra éhes, azokra, amelyek a korhoz, a mai világhoz kapcsolhatják. Sokszor a külsőségekbe kapaszkodik, de keres, tőlünk várja az információkat, s ha nem azt kapja, amit ösztönösen létfontosságúnak érez, máshol keresi meg – mi pedig maradunk a jó szándékainkkal.
Félreértés ne essék! Nem azt akarom sugalmazni, hogy halasszuk el a népművészet, a népi értékek közkinccsé tételét addig, amíg az életformát váltó tömegek megfelelő lelkiállapotba kerülnek. Ezt nem szabad abbahagyni, de nem nyugtathat meg, ha dömpingáruként jelen van mindenütt az, amit éppen valaki értéknek vél. A színpadon, a képernyőn ugrabugráló népviselet jelenléte nem feltétlenül népművelés, népi érték, és legkevésbé jelenti azt, hogy például népi táncaink gyűjtése, értelmezése rendben folyik. A gyűjtés, a kutatás, a feldolgozás szorgalmazása, közüggyé tétele mellett a mértéktartó, megfontolt válogatásra és a „tálalásra” kellene jobban figyelnünk.
Nyilvánvaló, hogy érzékeltetnünk kell, mennyire beletartozik a művelt dolgozó, gondolkodó ember életébe a népművészet, de arra is ügyeljünk, nehogy olyan kép alakuljon ki rólunk, mintha mindig írásos párnák közt, csengős guzsalyok társaságában Bartókot hallgatnánk, balladákat szavalnánk és a fürdőköpenyünk is csergéből volna. Az előbb a városiasodni akarók információéhségét emlegettem. De nem csak a falusi embernél tapasztalható ez a felfokozódott érdeklődés minden új iránt. A városi embernél is. A fogékonyságnak ezt az állapotát továbbra is kihasználatlanul hagyni bűn volna.
Egyébként meggyőződésem, hogy azoknak az értékeknek a megközelítése, újra birtokbavétele, amelyeket a parasztság egykor természetes módon sajátjának érzett, falusi vagy városi illetőségűeknek egyaránt csak a korszerű műveltség megszerzése után lehetséges.
Nemcsak a korhoz igazodás igénye, de az ipar, a tudomány, a mezőgazdaság fejlesztésének hazai tervei, távlatai is szükségessé teszik a tudományos, műszaki népnevelés kérdéseinek mérlegelését, és a cselekvést. A népművészet és a giccs tájain kerengve ide akartam eljutni. Tudományosság nélkül nincs népiesség, s ha annak látszik is, csak meg-megjelenő álruhás törpe.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 6. számában, 1973. február 9-én.