A festő magamra hagyott képeivel – önmagával. Robusztus cubákok. Futballisták rohangálnak a vásznakon. Légicsaták. Dulakodás a labdáért. Nagy terek, síkok, tiszta színek.
Nem tudom, a fotográfia tette-e vagy a festők a hibásak, hogy elfelejtettük látni a színeket. Fekete-fehérre szűri a szem a gondosan színezett, árnyalt embercsoportokat. Nem műhely-, létkérdés lehetett az a gondolat, hogy a színek, síkok, tömegek kombinációja sokszorosan jelentéshordozó.
A festő nem jár futballmeccsre.
A zöld pályához szokott egyéneket zavarhatja, hogy ez a pálya nem zöld. Esetleg az is, hogy félpályánál ritkán tartózkodik valaki. Eltűntek a kényelmes látószögek, a szemünkbe ivódott színpadszerűség. Nem reneszánsz kompozíciók. A súlypontok le, fel, oldalra, vagy akár a vászon négy sarkába is hullhatnak. Nem babra megy a meccs! A vászonnak csak egyharmadán mozdulnak az alakok, felkomorlik a tér, feszültség támad. Néha csak a lábak „mozgatják“ a kép egy-egy pontját – akár idézőjel nélkül is, mert valóban mozog, a szolgálatra rendelt színeknek, ritmusoknak köszönhetően. S ha a komponált részek nem férnek be teljesen a képkeretbe? Két világháború után talán érthető e vágástechnika.
Hol a közhelyként ágáló statikus egyensúly? Az esetleges helyett a szerveződés, születés mozgó formái szökkennek előre, hátra. A klasszikus mozgások, ahogyan a görögök látták, huzamosabb ideig tartanak, így láthatóak. De vannak a mozgásnak, a lebegésnek olyan mozzanatai, amiket sohasem látnánk, pedig csodálatosan szépek. A lassított filmfelvételek nem tördelik darabokra a mozgásokat, csak befejezetlenségükben, lehetetlent megkísértő mivoltukban érik tetten őket. A sohasem láthatót, a mindenné, s mégis csak egyfélévé válhatót sugallják. Jövőt írtam volna, de talán a születés is elég, ha nem tudjuk jobban megnevezni a lebegés igazságait.
A színek tiszták, erősek, egészséges életérzést sugároznak. Kék, zöld, narancssárga, vörös. Erős, tiszta színekhez vonzódó mai ízlésünknek megfelelőek. Lehetne elmélkedni arról is, hogy az absztrakcióban foltokba, síkokba szerveződött színek visszaszaladtak a hús-vér elevenségbe, ahonnan egykor elszakadtak. A stilizálás a mozgások megértetésére törekszik. A lényegtelen részek elhullnak, csak a közlendőt hordozóak kapnak hangsúlyt. Az esetlegességek, a közhelyek koloncai útközben elmaradtak. Ez a gondolkodás felszabadult, valóságlátó – nem zavarja, hogy az előírások szerint a fejre, a kézre stb. kell esnie a hangsúlynak, a színek néha egy lábfejet, egy nadrágot emelnek ki a fehéren nyugtalankodó térből. Ismeretlen vagy a festészet bizonyos időszakaiban elfelejtett színharmóniák lepnek meg azzal, amit látnunk kellene.
Nem kísérlet! Teljes értékű gondolatok megfogalmazása.
A pszichológusokat talán érdekelheti, hogy a művész legutóbbi kiállításán egy kosárlabdázó így szólt: igen, uram, amikor győzni akarunk, játék közben ilyen színeket látunk.
A festő neve: Szász Dorian. Lakhelye: Bukarest.
Ui. Mintegy három hónapja Szász műtermében vetettem papírra e jegyzet főbb mondandóit. A fővárosi Apollo-teremben tegnap zárult Szász Dorian kiállítása. Közönségsikerrel. Pedig anekdotára, idillre, színfalhasogató konfliktusokra idomított szemünk sokszor közönyösen pillant a látni adottra. Ha most nem így történt, annál jobb.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 37. számában, 1973. szeptember 14-én.
Szász Dórián, K. (Nagyenyed, 1924. december 24. – Bukarest, 2006. február 21.) erdélyi magyar festőművész.
Középiskoláit szülővárosában, a Bethlen Gábor Kollégiumban kezdte, és Szilágysomlyón végezte. A bukaresti Képzőművészeti Főiskolán diplomavizsgázott 1953-ban. Tanulmányai befejeztével Bukarestben telepedett le.
Bemutatkozó kiállítását 1948-ban rendezte. Festményeivel díjat nyert az 1953-as Világifjúsági Találkozó (VIT) alkalmából Bukarestben rendezett IV. Nemzetközi Képzőművészeti Kiállításon. Egyéni kiállítása volt Bukarestben (1972), Rómában és Nápolyban (1974).
A modern festészet jegyeit viselő alkotásai, a sport világából ihletet merítő festményei számos hazai és külföldi galériában helyet kaptak. Csoportos külföldi kiállításokon szerepelt Pozsonyban, Torinóban, Moszkvában, Prágában, Szófiában, Philadelphiában, Velencében, Madridban, Párizsban. Meghívottként kiállítása volt sporttematikájú képeiből a müncheni olimpiai játékok alkalmából.
Tagja volt a Romániai Képzőművész Szövetségnek.
Illusztrációival jelentek meg Kányádi Sándor Fényes nap, nyári nap (Bukarest, 1964), Arany János A bajusz (Bukarest, 1966, románul is), Forró László A Nadrágtartó király veresége (Bukarest, 1967) című kötetek. (Wikipédia)
