Három pofonról tudok.
Mind jelentős volt a maga nemében, mind sokatmondó és jelentésárnyalatokban gazdag a maga nemében, mindegyik a lelke mélyéig megrázta a papát, és egyik sem hasonlított azokra a szimbolikus pofonokra, amelyekbe a papa önként és dalolva beleszaladt, mert a sorsnak papa igazi pofozóbábja volt, a pofonok valósággal záporoztak rá, ám az a három, amelyikről én beszélek, három vaskosan reális, kézzelfogható pofon volt, és mind a három a papa puhára borotvált, csodálkozó arcán landolt. Habár csodálkozásra semmi oka nem volt.
De csak az egyiknek voltam a szemtanúja.
Amit a bátyámtól kapott, 1965-ben, egy általa adott pofonra válaszul. Egy pillanat alatt történt. Hogy ott voltam, véletlen volt, de hogy ott voltam, attól a feje tetejére állt a mindenség. Alighogy papa megütötte a bátyámat, és ez nálunk nem volt ritka esemény, hozzám soha egy ujjal nem nyúlt, de a bátyámhoz annál inkább, most talán egy kihívó megjegyzésre válaszul, papának valószínűleg nem jutott eszébe jobb riposzt, egy apa néha kifogy a szavakból, a keze, mármint a bátyámé, akkor már egymagasak voltak, a bátyám nőtt, mintha húznák, azonnal lendült. Az orruk majdnem összeért, ilyen közelről, erősen behajlított könyökkel nem is olyan könnyű pofont adni: a mozdulat gépiessége, lásd még Bergsont a nevetésről, voltaképp komikus hatást kelt, mint egy burleszkfilmben, ahol addig pofozzák egymást, egymás szemébe bámulva, amíg nem történik valamilyen másik katasztrófa.
Az összecsukható ágyam szélén ültem, a bútorokkal zsúfolt nagyszobában, ami éppen olyan volt, mint egy tömegszállás, álmosan néztem a kibontakozó konfliktusra a készülődés reggeli zűrzavarában. Bruria a konyhában főzte a nagy közös reggeli kását, a dajszát, ahogyan mi mondtuk, ügyelve rá, hogy oda ne kapjon a tejben főtt zabpehely, a papa még félig pizsamában, a szemüvege már az orrán, csak az imént kászálódott ki az ágyból, talán késő éjjel jött haza, lévén ügyeletes a hírszerkesztőségben, ami már maga is egy pofon volt, turnusvezetőnek lenni a Magyar Rádióban, ilyen erővel utcaseprő is lehetett volna, de még ennek is örülnie kellett, éppen neki, a nagy ígéretnek, akinek a neve, igaz, csak pár pillanatra, egykor egy olyan listán is szerepelt, amelyiken a lehetséges külügyminisztereket sorolták föl, figyelembe véve nyelvtudását, meg amit még ilyenkor figyelembe szokás venni, mégis mélyen megalázó volt a kórházi elektrosokkos kezelések után mentőövként odadobott állás, amit csak szíriai, iraki és egyiptomi kiküldetései, továbbá televíziós szereplései ellensúlyoztak valamennyire. A papa szinte teljesen kitöltötte a képernyőt hatalmas testével és szemüveges, kerek arcával, és folyamatosan ontotta a poénokat és a megfellebbezhetetlen igazságokat.
Büszke voltam a papára.
De most mintha az én arcomon csattant volna az a pofon.
Olyan volt, mintha valami nagyon forró helyen volna az ember, s egyszersmind ugyanez a hőség mindenestül át is járná, úgyhogy tökéletesen azonosnak érzi magát azzal az elemmel, amelyben tartózkodik. A látás nem veszít semmit az erejéből és élességéből: mégis, a világ mintha bizonyos barnásvöröses színezetet öltene, amely mind az állapotot, mind a tárgyakat még szorongatóbbá teszi. A vér tolulásának semmi jelét nem észleltem, ellenben inkább úgy tűnt, hogy minden alámerül abban az izzásban. Kiviláglik mármost ebből, miféle értelemben nevezhető láznak ez az állapot. Figyelemre méltó marad mindazonáltal, hogy ez az iszonytató szorongás a fül közvetítése útján támad bennünk; tudniillik az ágyúdörgés, a golyók bömbölése, fütyülése, robajlása a légen át okozza igazában ezeket az érzéseket.
Goethe ezt nálam sokkal jobban mondja el.
A valmyi csatáról szóló följegyzéséből való az idézet.
Amikor húsz évvel később kezembe került ez a kétszáz évvel korábban írt szöveg, szinte megcsapott annak a pillanatnak a kibírhatatlan hője, bátyám ujjainak csattanása a szerencsétlen apám puha arcán.
És Goethe híres mondata is igaznak tetszik, amit a porosz hadsereg tisztjeihez intézett: „Ezen a helyen és ezen a napon új korszak kezdődött a történelemben, és ti mind elmondhatjátok, hogy a részesei voltatok.”
Tizenhárom éves voltam.
A másik pofon az utcán esett, tíz évvel korábban, mikor papa, korán reggel kilépve a kapun, fejetlenül rohant át az úttesten, két gyermekét vonszolva maga után, és az öklét rázta a kis társaság előtt az utolsó pillanatban fékező teherautó sofőrjére. Papa volt a hibás, de ettől nyilvánvalóan csak még dühösebb lett. A sofőr komótosan leszállt a volán mögül, nyitva hagyta maga mögött az ajtót, odalépett a papához, és lapátkezével olyan pofont kevert le neki, hogy messzire röpült a szemüvege. Azután megfordult, visszaszállt a teherautójába, és elhajtott. Papa sápadtan, remegő szájjal állt ott. A hétéves bátyám csöndben, megilletődve figyelt.
De a legutolsónak, amelynek pontos dátuma is van, már komoly közönsége lett.
Mint egy arénában.
Aznap gördültek be a tankok Prága utcáira.
A pagodában történt.
Amikor papa vöröslő arccal kioktatott egy fiatalembert a csehszlovák ellenforradalom leverésének szükségességéről. Egy pillanatra megállt az élet. Mindenki odafordult. Papa hangosan, a pagoda egész közönségének címezve ontotta cáfolhatatlan érveit. A fiatalember viszont úgy gondolhatta, hogy neki már mindegy.
Ó, a pagoda! A lebegő, üvegfalú csarnok.
Imádtam a papával a pagodába bejárni.
Friss zsömle, franciasaláta vagy tormával töltött sonkatekercs. Esetleg egy Sport szelet.
A pultosnők imádták a papát.
Magának kávét rendelt, és egyfolytában vicceket mesélt.
Udvarolt a pagodában két hangjáték között elég sok időt eltöltő színésznőknek. És nem is sikertelenül.
Ehhez még engem is felhasznált, úgy hordozott maga előtt, göndör fekete hajú, hamvas arcú fiacskáját, mint a javított második kiadást.
A színésznők kacagtak. Megcsipkedték az arcomat.
A fiatalembert kirúgták a Rádióból, nem sokkal később nyugatra távozott.
A papa előző évben az öklével vert szét egy üvegasztalt, érvek helyett.
Már nem volt messze az összeomlás.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 51–52. számának Próza rovatában 2024. december 19-én.
A szerkesztő megjegyzése
Több értékes épület is áldozatul esik a Piliscsabáról a Palotanegyedbe költöző Pázmány campusfejlesztésének. Közülük az egyik azonban kiemelkedően fontos: az 1949-ben épült Pagoda a 20. századi magyar építészet ikonikus alkotása, egy stílus- és politikatörténeti fordulópont dokumentuma. (VÁLASZ.ONLINE)
