Bukarestben 1977. március negyedikén negyed tíz óra és fél tíz óra között – közepén ennek a negyedórának – a Föld mélyében felfoghatatlan mértékű energia mozgatott meg sok milliárd tonnányi kőzetet, a felszínen emberhangyák sokaságát pusztítva el.
Isten ide nem kellett (hol volt?), a tudomány magyarázataival sem sokat értünk akkor. A megmaradtaknak maradtak az X-ek a falakon, a rettegés; rájuk maradt a romeltakarítás, a közlekedés, az ellátás zavarai, az újrakezdés kínjai – és a csendes öröm, hogy egyáltalán élnek.
Aki ilyen közel volt a halálhoz, az mit is csinál? Nem csinál semmit, csak vagy többre, vagy kevesebbre értékeli az életet. Vagy még idegbajosabb, vagy fatalista lesz.
Most Ádámtól kellene megkérdezni, hogy az ilyen katasztrófákkal hogyan nézett szembe az emberiség különböző korokban. Ádám, a (művelődés)történész ilyesmiket kutatott, kartoték-jegyzetgyűjteménye több ezer darabnyi volt. Ott szóródtak szét a romok között a Popa Rusu utca 11. szám alatt, azokban a napokban ismeretterjesztett a tavaszi szél.
Nem volt halálközeli élményem, mert nem a halálra gondoltam. Képtelen voltam arra gondolni, hogy meghalunk. Másfél éves elsőszülött fiammal az ölemben az ajtókeretben álltam, néhány perce etette meg az anyja, mondtam neki, maradjon az ő ajtókeretében, arra kellett vigyázni, ne álljunk valamelyik könyvespolc előtt, közelében, a legnagyobb omlott össze először; az ablakon kinézve a harmadik emeletünkről a szemközti tömbháznak (azt is merőlegesen érintette a nagy hullám) hol a földszintjét láttam, hol az emeleteit; közben elviselhetetlenné kezdett válni az infrahangoktól kísért tompa zaj, a szemközti blokk ablakai kezdtek porködbe borulni.
A végén kiderült, hogy csak néhány másodpercig tartott… Utána kiderült, hogy ha még néhány másodpercig tart a rengés, tömbházunkat a harmadik és a negyedik emelet között töri ketté.
Ádámék régi tömbháza nem kettétörött, hanem összeomlott. Négyen voltak otthon: Ádám, Dadi, Kobak és a székely bejárónő. (Így hát nem három, hanem négy magyar áldozata volt tulajdonképpen Bukarestben a földrengésnek.)
Azért írtam le részletesebben, hogyan estünk mi át rajta, mert ahányszor a megmenekülésünk – leírtnál jóval hosszabb – filmjének egyik-másik jelenete eszembe jut, mindig, de mindig utána összerándul a tudatom: hogyan történhetett Ádámmal?Karjai közt a kisfiával. Mondják, hogy néhány órával mielőtt megtalálták őket (a felső emeleten laktak), még élhettek. Fulladástól haltak meg.
Nem félek a haláltól. Sodort már el gyermekkoromban árvíz, estem le magas diófáról (elaludtam az ágai között), repültem métereket lórúgástól, lobbant arcomba gázkályha lángja, kétszer is ütött el autó, kétszer is voltam közel végzetes autóbalesethez (vezetni nem tudok…) – nem gondoltam Istenre. Tréfásan arra igen, hogy ugyancsak sok munkát adok az őrangyalomnak.
De az 1977-es földrengés más. Nem magamra gondoltam. Elsősorban a gyermekemre gondoltam. És most is elsősorban Ádámra és Dadira gondolok. Dadi Ádámnak későn született gyermeke, élete nagy ajándéka és reménysége volt. (– Apa, honnan jön a banán? – Írja rajta, majd megtanulsz olvasni. Iránból. – Melyik iránból?) Tekintsük ajándéknak, hogy együtt haltak meg?
Istenről sose volt mondanivalóm. Hanem sorsról, megengedem, beszélhetünk. Íme puszta adatokban két fájdalmas sorstragédia.
+ Dankanits Ádám (sz. 1928) meghalt negyvenkilenc évesen a nagy földrengésben kisfiát, Dankanits Lászlót (sz. 1969) óvón átölelve. Gyermeke anyja, D. Varga Katalin (sz. 1938?) meghalt autóbalesetben 1978-ban.
+ Szilágyi Domokos (sz. 1938) öngyilkos lett Kolozsváron 1976-ban. Hervay Gizella (sz. 1934) öngyilkos lett Budapesten 1982-ben. Gyermekük, Szilágyi Attila Kobak meghalt tizenhat évesen Dankanitsék házában a bukaresti földrengésben.
Feldolgozhatatlan.
Megjelent az Új Hétben 2021. március negyedikén.