Ünnepeljük hát hétfőn a Magyar Kultúra Napját!
Nem kultúrharc zajlik, mert a harchoz két fél kell. Ez, ami folyik, inkább a vallásüldözéshez hasonlít, mert az eszmei beállítódásuk, a hitvallásuk miatt szorítják ki a nem tetszőket – talán máglyára ma már nem küldik őket.
Nem tölthet el örömmel minket az sem, hogy ezt olyanok vezérlik, akik egyáltalán nem ismerik a kultúra természetét. Ez nem műszaki terület, ahol a befektetett pénz arányában jön ki a másik oldalon a megfelelő kilométernyi kínai vasúti pálya, vagy a Mini-Dubaj Rákosrendezőn. A kultúrának saját minősége van, ami a Földgolyót besugárzó finom szálakból szövődik, és efféle diktátumokhoz nincs semmi köze; nem is volt soha, mióta Európának saját kultúrája van.
Ez a terület befolyásolhatatlan hatalmi eszközökkel, és az ezt felfogni képtelen szilárd szűklátókörűséget látva az embernek sírni vagy nevetni lenne kedve. A példák bőséggel áradó sokaságából gondoljunk csak Sztálinra és hű Zsdanovjára, akik aztán tényleg mindent megtettek a „burzsoá kultúra dekadenciájának” kiirtásáért és a „helyes” művek létrehozásáért. Ám az ő kiválasztottjaiknak a neve sem maradt fenn, míg az öngyilkosságba űzött Majakovszkijt, a nyilvánosságtól megfosztott Bulgakovot, az árulónak kikiáltott Paszternakot nemcsak ismerjük, hanem igencsak becsüljük is. Ha annak idején az ember be merészelt volna vinni Moszkvába egy Doktor Zsivágó kötetet, akkor azért arannyal fizettek volna, mert az érték volt. És maradt is, hiszen hiteles, pontos és ereje van, ellentétben a lakájok műveivel.
Ki sem látunk tehát a gondok sorából, ennek ellenére az említettek mégsem a legnagyobb bajok. A „nyitott társadalom kapszulájából áradó mérgező gázok” és a „keresztény nemzeti tiszta levegő” arányának méricskélése a félfeudális hazai állapotból következő átmeneti jelenség, amivel semmire nem mentek eddig – és nem is fognak. A felturbózott divat-kultúra uralma viszont maradandó és globális kártétemény.
Mindenki mindent meg akar szerezni, és semmi más nem számít, csak az, hogy ezt hogyan éri el. Nem lát mást, de a mai kultúrában nehéz is bármi másra rátalálni. Mindez annyira így van, hogy nem is illik ezen füstölögni, mert már mindenkinek a könyökén jön ki. Azaz közhely – de attól még így van. Krasznahorkai László tömören fogalmazta meg a történtek lényegét: „Ott tartunk, hogy az egykori tömegkultúra elment egy bevásárlóközpontba, szépen átöltözött, ilyen napszemüveg, olyan cipőcske, és mire kijött, már magaskultúraként definiálta önmagát. És ezt mindenki elfogadta.”
Kételyek nélkül elhisszük, hogy ez a profin kivitelezett, de mélységek nélküli elektronikus szórakoztató özön, ez kultúra. És a kérdéssel egyáltalán nem is akarunk foglalkozni. A Pázmány egyetem felszámolta az esztétika tanszékét, a gimnáziumokban megszűnik a művészettörténet oktatás, ami pedig a legtöbbet adhatta éppen ebben a vizuális világban az alkotás megértéséhez. Egy-egy művészeti ág belterjes rajongói körén kívül ki ismer valamit is a kortárs magyar- vagy világirodalomból, festészetből, zeneművészetből…? Ezzel együtt a nagy többségnek arról sincs fogalma, hogy mi veszett el, és ez miért lenne baj. Ma más filmeket nézünk, mint egykor a nagyapáink, és akinek ezzel problémája van, az írja ki magára, hogy múzeum, és kíméljen meg minket a károgástól (a „sopitól”, meg a „depijétől”).
A kulturális alkotások és a szórakoztatóipari termékek közötti különbségekről persze kötet terjedelemben kellene írni, de azért talán néhány mondatba is belesűríthető a lényeg. Nem a művész akar közölni valamit azzal a szörnyű „eszmei mondanivalóval”, amit belénk próbáltak verni annak idején, nem neki van „üzenete” vagy „sugallata”, ahogyan manapság fogalmaznak, hanem a valóságnak van végtelenül gazdag tartalma, aminek kisebb töredékét vagy nagyobb szeletét a mű megragadja, és úgy bontja ki, hozza elénk, hogy annak az a vonása sokkalta jobban érvényesül, mint a hétköznapok összemosódó sokszínűségében. Kinyílik, kiteljesedik és különös jelentőséget nyer az, ami benne van, volt és lesz.
Kétségtelen, hogy ezt a művész látja meg benne és ő emeli ki, formálja alkotássá, de nem ő viszi bele, szó sincs róla. A regényekben is az zajlik le, ami Anna Karenyina, Cyrano vagy Nyilas Misi sorskönyvében adott volt, már akkor is, mielőtt a szerző elkezdte megírni a könyvét. Nem mellébeszélés, hogy ezek a valódi művek írják magukat, és a szobrok benne vannak a márványban, csak a fölösleget kell lefejteni róluk.
Mintha addig tükör által homályosan láttunk volna és most hirtelen, a mű által színről színre. Hoppá! – mondjuk -, tényleg, ez ilyen. Felfedezzük a dolgok csodálatos voltát, egyetemes meghatározottságát, törékenységét és erejét. Eddig is mintha láttuk volna, de nem tudatosítottuk, hogy milyen szép egy mozdulat, milyen bölcsesség rejlik egy arc ráncai mögött, hányféleképpen tündökölnek a Balaton fényei, hogyan fog hozzá Eugénie Grandet Párizs meghódításához, vagy Toldi Miklós méltósága visszaszerzéséhez. És hát száz ilyen cikk teljes terjedelmében sorolhatnánk mindnyájan a példákat.
„Holott náddal ringat, / holott csobogással, / kékellő derűvel, / tavi csókolással.”
A kultúrává avanzsált szórakoztatóiparban mindez háttérbe szorul, és elsődlegessé válik az a cél, hogy odabilincseljék a nézőt a fotelhoz, az effekteket jól kiszámítottan adagolják, újra és újra felcsigázzák a figyelmünket, és aztán a végén küldjenek egy kis rózsaszínű reménysugarat, hogy jól tudjunk aludni. Sok mai műben azért sem mutatkozik meg az élet valamely vonása, mert nincs is benne tényleges valóság. Egy nem létező kollégiumban, nem létező varázspálcával harcol a nem létező Titkok kamrájában, a nem létező ősgonosz ellen az emberi képességeket messze meghaladóan ügyes Harry. Ugyan már, királylány! A jóság és a gonoszság a valóságban nem válik így el egymástól, mind a kettő bennünk magunkban van, amint ezt nagyon jól tudjuk, csak egy kis kikapcsolódásért hajlandóak vagyunk elfelejteni, és a ragyogó színészi, operatőri, írói fogások sorát önfeledten bámulni.
Szép látványok, kiváló zenék és sok minden egyéb van ebben a magát magaskultúrának álcázó elektronikus terméközönben, csak a valóságtól szakadunk el kétségbeejtő mértékben. Azt sem tudjuk már, hogy milyen volt. De nem is érünk rá ilyesmivel foglalkozni, hiszen Black Friday van a plázában.
Ünnepeljük hát hétfőn a Magyar Kultúra Napját. Igen, nagyon helyes, legalább ilyenkor gondoljunk arra, hogy volt ilyen, de azért közben törekedni kellene arra is, hogy megpróbáljunk valamit felfogni az egyetemes és valóságos lét végtelen gazdagságából, tündöklő erejéből, életünk kíméletlen meghatározottságából és nagyszerű lehetőségeiből.
Igen, mi vagyunk azok, itt élünk, esendőek vagyunk, és nagy a felelősségünk – ahogy erre így vagy úgy, de a művek mindig is rámutattak. Valami ilyesmit hívtak egykor katarzisnak, amikor erre rádöbbentünk. Rég volt.
A szerző a Magyar Művelődési Társaság Elnöke
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. január 19-én.
