Földi Mihály: Dosztojevszkij lélektana

Az 1863-ik és 1866-ik esztendőben többször feltűnt egy sápadt orosz író a wiesbadeni és baden-badeni játékkaszinókban. Kis tétekben játszott, néha nyert, sokszor veszített, s amilyen nyugodtan lépett a játékasztalhoz, olyan feldúltan távozott. Egy abból az időből ránkmaradt fényképe szerint még teljesen fiatalos az arca, nem látszik meg rajta a viszontagságos negyvenkét esztendő. Gömbölyded, szláv, csontos arc, kiálló arccsontokkal, mélyen ülő fantáziás szemekkel, tömpe, mégis keményvágású orral. Álla kicsiny s egyébként vaskos csontjaihoz hasonlítva erélytelen, annál kifejezőbb és értelmesebb húsos, hullámos, kissé nyitott szája, mely fölött vékonyka bajusz kunkorodik. Arcának több mint egyharmada simán, redőtlenül hátra emelkedő homloka, amelynek nagyságát növeli elkopó haja: a választéknál már a kopaszságnak mély félszigetét vájta belé az idő tengere. Oldalt azonban még dús, fiatalos a haj, tömött fürtben borul fülére, melyet félig eltakar. Különös, oroszos vegyüléke a soványságnak és az úgynevezett tagbaszakadtságnak. És fiatalosságát hangsúlyozza még a ruhája: világos nadrágot, széles kihajtású, hegyes szabású, fekete kabátot visel, mellénye mélyen ki van vágva s a lehajtott gallérból hosszan nyúlik ki a fehér csokornyakkendő két karcsú szárnya. Az egész alakot valamely láthatatlan súly nyomja s teszi nehézzé, arca is mélységesen komoly, sőt a szája körül mintha a legvégzetesebb szenvedélyek ütöttek volna tábort.

Ez a nyugodt arcú és ideges viselkedésű orosz író, aki többször játszotta el pénzét a divatos európai játékbarlangokban, Dosztojevszkij volt. Mi űzte a kártyához, milyen emlékeket vitt magával a kártyaasztal mellől, milyen múltból sarjadzott ki egyik legjellegzetesebb regénye: „A játékos”?

Dosztojevszkij, a kártyás

1863 tájt Dosztojevszkij anyagi egzisztenciája összeomlott. Lapját, a Vremját, amelyben elkeseredetten támadta a nihilizmust és az egész liberális sajtót, ebben az esztendőben betiltották Strachovnak egy cikke miatt, amelyből, rokonszenvet olvastak ki a lázadozó Lengyelország iránt. A lelki válság és a hitelezők elől menekült fiatal feleségével külföldre Dosztojevszkij s Baden-Badenben, ahol akkor nagyban virágzott a rulett, elkapta a játékszenvedély, amelytől soha többé nem tudott megszabadulni. Ő maga pénzhiánnyal s a gyors talpraállás reményével igazolta maga és hozzátartozói előtt szenvedélyét, ám bizonyos, hogy végeredményben ez a szenvedély is egyik okává vált állandó anyagi zavarának, amellyel mindig küzdenie kellett s amely gyors termelésre kényszerítette. Érdekes, hogy egyes életrajzírói, így például az orosz irodalomnak egyik lelkes ismerője, a német Alexander Eliasberg, kételkedik kissé ezeknek a pénzzavaroknak teljes őszinteségében s az a gyanúja, hogy Dosztojevszkij néha kissé képzelődött ebben a kérdésben. Akárhogy is van, annyi bizonyos, hogy sokszor nem volt pénze, adóssága majdnem mindig volt, a pénzt pedig szerette nemcsak önmagáért, de függetlensége biztosítékáért is.

A wiesbadeni és baden-badeni játékokról elég hiteles adataink vannak, maga Dosztojevszkij számol be róluk, néhány levelében. 1862 szeptember elején – Dosztojevszkij már 63 előtt is külföldön járt – levelet ír Párizsból sógornőjének, Varvara Dmitrijevna Konstantinovának s miután néhány szót mond a néki egyáltalán nem tetsző, de „borzasztóan nagyszerű” városról, áttér egy játéknyereség kényes ügyére. Levelei egyébként is mindig tele vannak „bizonyos üzleti dolgokkal”. Ezúttal abban áll a kényes üzleti ügyem hogy útközben megállt négy napra Wiesbadenben és „természetesen” rulettet is játszott. „És mit gondol? – írja. – Nyertem és nem veszítettem. Nincs ugyan annyi pénzem, amennyit szeretnék, nincs százezrem, de mégis nyertem egy kis összeget.” És most következik egy nagyon kedves s az íróra és emberre rendkívül jellegzetes „notabene”: „Ne beszéljen erről senkinek, kedves Varvara Dmitrijevna, – írja. – Elsősorban Pasára gondolok, még buta s az találja képzelni, hogy a játékból egzisztenciát lehet alapítani. A múltkor azt vette fejébe, hogy kereskedőséged lesz és így keres pénzt, „tehát nem kell tanulnom”, jelentette ki nekem. Tehát nem kell tudnia, hogy apja játékbarlangokba jár. Ne beszéljen tehát neki semmit sem.”

Weisbadenben divatos nagy játék folyt s Dosztojevszkij alaposan megfigyelhette a játék világát. Valljuk be, hogy elsősorban nem az irodalom, hanem a játék, a szerencse kiszámíthatósága szempontjából vizsgálta a játékot is, az embereket is, – azt nézte, ki tud játszani, s azt figyelte, aki látszólag értett a játékhoz. „Több száz ember vett részt a játékban, – írja ugyanebben a párizsi levelében – de becsületemre mondom, komolyan csak ketten értettek a játékhoz! Egy francia asszony meg egy angol lord, ők értettek a játékhoz, nem vesztettek semmit, sőt majdnem felrobbantották a bankot. Ne higgye, hogy azért dicsekszem a játék ismerésével, mert örülök, hogy nyertem és semmit sem vesztettem, a titkot én valóban ismerem és ez a titok rendkívül buta és egyszerű, abban áll, hogy minden pillanatban uralkodni tudjon magán az ember s a játéknak egyetlen mozzanatánál se veszítse el fejét. Ez minden, ilyen körülmények között lehetetlen veszíteni és feltétlenül nyerni kell. Csak arról van már ezen túl szó, hogy annak az embernek, aki ismeri a titkot, meg is legyen az ereje és képessége ahhoz, hogy felhasználhassa. Mert bármennyire okos is az ember és bármennyire vasból van is a jelleme, végül zátonyra juthat. Még a filozófus Srachov is veszthet. Így tehát azok a boldogok, akik nem játszanak, akik utálják a rulettet és a legnagyobb butaságnak tartják.” Ez a bölcselkedés feltétlenül szükséges a rögtön bekövetkezett bukás, egyelőre félbukás bevallásához: „Ötezer frankot nyertem, kedves Varvara Dmitrijevna, azaz, hogy eredetileg tízezernégyszázat nyertem, a pénzt haza vittem, bezártam utazó bőröndömbe azzal az elhatározással, hogy másnap elutazom és többé nem megyek a játékterembe. Nem tudtam azonban megállni s a pénz felét ismét eljátszottam. Így hát most csak ötezer frankom maradt…”

Ez a wiesbadeni kaland alapjában véve még fölényes és derűs volt, a játék igazi borzalmai Baden-Badenben szakadtak reá. Külföldi hányattatásaiban egyébként is ezek a játékkaszinók a világító, fix pontok, városok nem érdeklik, műemlékek nem vonzzák, az emberek közt rosszul érzi magát, a rulett-asztal az ő ellenállhatatlan mágnese.

„Mikor Baden-Baden vidékén utaztam – írja 1867 augusztusában, Genfben – elhatároztam, hogy kissé megállapodom itt. Kínzott a csábító gondolat, tíz louisdort kockáztatok és talán nyerek kétezer frankot, ez az összeg elég volna négy hónapra. Az a közönséges mindebben, hogy előzőleg már egynéhányszor nyertem, a legrosszabb azonban az, hogy rossz és túlzóan szenvedélyes jellemem van. Minden dologban elmegyek a legvégső határig, egész életemben sohasem tudtam mértéket tartani…

Az ördög mindjárt tréfálni kezdett velem, három nap alatt rendkívül könnyen négyezer frankot nyertem. Most aztán vegye tekintetbe ezeket a tényezőket, egyrészt ez a könnyű nyereség – száz frankból három nap alatt négyezret csináltam -, másrészt – adósságaim, pöreim, lelki nyugtalanságom és hogy lehetetlen visszatérnem Oroszországba, harmadszor és ez a fődolog, maga a játék! Tudja-e azt, hogyan rántja be ez az embert! Nem, esküszöm, nemcsak nyereségvágyról van itt szó, bár valóban szükségem van a pénzre önmagáért is. Anna Grigorjevna könyörgött, elégedjem meg ezzel a négyezer frankkal és azonnal utazzunk el. Dehát ez a könnyű és valószínű lehetőség: egy csapásra megjavíthatom helyzetemet! És a sok példa! Eltekintve saját nyereségemtől, napról-napra azt látom, hogy a többi játékos húsz és harmincezer frankokat nyer (az ember sohasem látja, hogy veszít valaki). Miért volnának különbek a többiek! Nagyobb szükségem van a pénzre, mint nekik. Tovább kockáztattam és vesztettem. Nemcsak a nyereséget vesztettem el, hanem a sajátomat is, az utolsó pfennigig, lázas izgalomba estem és mindent elvesztettem. Ekkor zálogba vetettem ruháimat, Anna Grigorjevna is elzálogosította mindenét. (Angyal! hogy’ vigasztalt, hogy’ szenvedett ebben az átkozott Badenben!) Végül megelégeltem a dolgot, mindent elvesztettem. (Milyen közönségesek ezek a németek! Mind valamennyi uzsorás, csirkefogó és csaló! Szállásadónőnk, amikor látta, hogy pénz hiányában nem tudunk elutazni, felemelte a bért!)”

Nem fogy ki a magyarázkódásokból, az önigazolásokból és az önvádakból. „Természetesen egészen közönséges dolog volt az, hogy ennyit eljátszottam. Dehát aránylag kevés volt a saját pénzem, bár elég lett volna két, sőt a mi életmódunk mellett négy hónapra. Ám mondtam már, hogy nem tudok ellenállni a nyereség vágyának. Ha mindjárt kezdetben elvesztem a tíz louisdort, bizonyára nem játszom tovább és rögtön elutazom. Tönkretett a négyezer frankos nyereség. Az a kísértés, hogy még többet nyerjek (ami olyan könnyűnek tűnt fel előttem) s az a lehetőség, hogy ilyen módon megfizethetem összes adósságaimat s magamat, enyéimet is, másokat is egy időre elláthatom, túlságosan csábító volt és én nem tudtam ellenállni. Mindez azonban még mindig nem mentség, hiszen nem voltam egyedül. Mellettem volt egy áldott, szép és istenien jó gyermek, aki bízott bennem, akit védenem és oltalmaznom kellett volna s akit nem lett volna szabad romlásba döntenem azzal, hogy egész vagyonomat a játékba dobom. Jövőm szomorúnak látszik.” Mi lesz azokkal, akik segítségére szorulnak? Nem mehet vissza Oroszországba. „Ezek a gondolatok meggyilkolnak…”

És pénzt kér.

Nem Dosztojevszkij volt az egyetlen orosz író, aki ezekben az esztendőkben a divatos német játékkaszinók körül lappangott. Ezen a vidéken szakadt el végleg Turgenyevtől s amikor megérkezett feleségével a baden-badeni pokolba, találkozott a pályaudvaron az orosz irodalomnak egy másik nagyságával, Goncsarovval. „Eleinte szégyenkezett előttem Ivan Alexandrovics”, – írja Dosztojevszkij, ám „ez az államtanácsos vagy valóságos államtanácsos” csakhamar szintén résztvett a játékban. Az orosz írók szégyellték a játékot. „Amikor azonban kiderült, hogy nem nagyon lehet titkolózni s hogy magam is a leggorombább nyilvánosság előtt játszom, ő is alábbhagyott azzal az elhatározásával, hogy elrejtőzik előlem”. Szégyenkeztek és szenvedélyesen játszottak. Goncsarovot is lázas izgalom hajszolta a zöld asztalhoz, bár Dosztojevszkij megjegyzi, hogy csak kis tétekben játszott. „Játszott az egész két hét alatt, melyet még Badenben töltöttem, s amennyire megtudtam ítélni, nagyon sokat vesztett. Adjon azonban az Isten jó egészséget ennek a jó embernek, amikor mindent elvesztettem (pedig sok aranyat láthatott már a kezemben), kérésemre hatvan frankot adott. Közben rettenetesen elítélt, mert én minden pénzemet, nem pedig úgy, mint ő: csak a felét kártyáztam el”.

Szégyenkeztek, elítélték egymást és tovább játszottak, lázas szenvedéllyel.

Egy regény születése a rulett-asztalnál

Az 1863-ki nagy utazása előtti három év alatt vitte nyilvánosságra Dosztojevszkij „A nagybácsi álmát”-t, a „Stepancsikovo”-t, „A megalázottak és megszégyenítettek”-et s a háta mögött volt már közvetlenül a „Halottas ház feljegyzései” is. Baden-badeni élményeinek hatása alatt született meg „A játékos” terve, a regény azonban csak 1866-ban jelent meg. Közben Dosztojevszkij Oroszországban is járt, új lapot is alapított, amely anyagi hiányai miatt csakhamar megszűnt, – s ugyanebben az évben (1864) vesztette el első feleségét, Mihály bátyját és barátját, Apollon Grigorjevet, a költőt. Martir életének legsúlyosabb éveiben írta „A játékos”-t.

Dosztojevszkij valamennyi regénye tele van önéletrajzi adatokkal, de az átéltség lírája a Játékost fűti a legforróbban. Hogyan állt szemben maga az író az élményeknek ekkora fájó tömegével? Dosztojevszkij mindig világosan látta maga elé tűzött feladatait s elég közlékenyen nyilatkozott róluk. „A játékos”-ról is sok feljegyzése szól.

1863 szeptember 18-iki, Sztrahovhoz intézett levelében részletesen ír új regénytervéről. „Úgy látszik, – írja – meglehetősen szerencsés elbeszélés-tervem van, nagyrészt fel is jegyeztem, sőt már megkezdtem a kidolgozását. Elbeszélésem tipikus alakot, a külföldön élő oroszt akarja leírni. Ön tudja, az elmúlt nyáron sok szó esett folyóiratainkban a külföldön élő oroszokról, mindez vissza fog tükröződni az én elbeszélésemben is. Beleolvasztom azonkívül anyagomba – amennyire ez természetesen lehetséges – a mi otthoni életünk pillanatnyi képét. Leírok egy egyenes jellemű, sokoldalúan fejlett, de minden tekintetben tökéletlen embert, aki elvesztette hitét, de nem mer hitetlenné válni, aki fellázad minden tekintély ellen s ugyanakkor mégis fél. Azzal vigasztalódik, hogy Oroszországban jelenleg semmi keresnivalója nincs s e miatt a leghevesebben elítéli azokat az embereket, akik a külföldön bolyongó oroszokat hazájukba visszahívják. Az alak rendkívül eleven (pontosan előttem áll), s ha egyszer elkészül az elbeszélés, megérdemli, hogy elolvassák. A „fővicc” az, hogy minden életnedvét, bátorságát és erejét elpazarolta a rulettre. Játékos, de nem közönséges játékos, épp úgy nem, mint Puskin zsugori lovagja nem közönséges zsugori. (Egyáltalán nem akarom Puskinnal összehasonlítani magam. A hasonlatot csak a világosság kedvéért említettem). A maga nemében költő, de szégyelli ezt a költészetet, mert mélyen érzi közönségességét, bár a kockáztatás szükséglete saját szemében megnemesíti. Az egész elbeszélés arról szól, hogy hogyan játszik három esztendőn át rulettet”.

Dosztojevszkij sokat várt ettől a regénytől, a Halottas ház nagy sikert aratott, ehhez több reményt fűzött. „Ha a „Halottas ház” – amelyet előttem még senki sem írt le ilyen szemléltetően – nagy érdeklődésre talált a közönségnél, még nagyobb érdeklődést fog kelteni ez az új elbeszélés, amely szemléltető és pontos leírása a rulett-játéknak. Eltekintve attól, hogy ilyen leírásokat mindig a legnagyobb érdeklődéssel olvasnak nálunk, az is sokat nyom a latba, hogy külföldi gyógyhelyen folyik a játék és külföldön élő oroszokról van szó, ennek mindig van egy bizonyos, ha alárendelt jelentősége is. Végül remélhetem, hogy sikerülni fog mindezeket a rendkívül érdekes témákat érzéssel, értelemmel és nem túlságosan hosszú lélekzettel megírnom. Az elbeszélés kitűnően sikerülhet, hiszen a „Halottas ház”-am igazán érdekes volt. Itt pedig megint egy pokolról van szó, egy „gőzfürdőről a fegyházban”. Meg akarom festeni ezt a képet és semmiféle fáradtság nem lesz sok nekem”.

Dosztojevszkij ezúttal is pontosan betartotta a tervét – tervei egyébként is mindig az elképzelés hűségével születtek meg az írás valóságában, s csak a terjedelemnek nem volt ura gyors termelése miatt, mely sohasem engedett időt a csiszolásra, a másodszori dolgozásra, az arányosság szempontjainak figyelembevételére. A játékos a regényben is az az érdekes, bonyolult orosz ember, aki az író római levelében, de már ez a levél figyelmeztet arra, hogy a játékszenvedélyen kívül még egy nagy téma foglalkoztatta Dosztojevszkijt e regény megírásánál: a külföldi orosz, – az orosz ember, az orosz világ és a többi világ, a külföld viszonya.

Nem kíváncsiságból, nem érdeklődésből, nem tanulási vágyainak kielégítéséből járt külföldön Dosztojevszkij, menekült a hazájából, hogy kedvezőbb külső és belső körülmények között visszatérhessen. Mindig rosszul érzi magát külföldön. Párizsba alig érkezett meg, máris azt írja, hogy nem fog sokáig ott maradni. Párizs nem tetszik neki, bár megjegyzi, hogy „borzasztóan nagyszerű”. Sok látnivalót talál, de ha megnézi, „borzalmas unalom” szállja meg. Párizs utcáit járva arra gondol, hogy talán mindez másképp volna, ha tanuló korában tanulás céljából érkezett volna a francia fővárosba. Akkor minden másképp volna: találna munkát és kellene sok mindent látnia, hallania, ám az a turista, aki egyszerűen a szokásokat figyeli meg, utálatosnak találja a franciákat, a város pedig ismeretlen marad előtte. Két dolgot fedez fel Dosztojevszkij Párizsban, a bort és a gyümölcsöt, csak ezek nem válnak hosszabb időn át sem unalmassá. Nincs jobban elragadtatva Németországtól sem. Alig érkezik meg Drezdába, máris felveti a kérdést, mit keres ott? „A németek egészen idegessé tettek, épp úgy, mint a mi orosz életünk, felsőbb rétegeink élete, amelyet áthat az Európába és a civilizációba vetett hit.”

Ám akár Drezdában, akár más városban, „úgy érzem magam, mint a karaj kenyér, melyet levágtak a cipóról. Már az első napon munkához akartam látni, de éreztem, hogy lehetetlen itt dolgozni, annyira mások a benyomásaim. Mit csináltam? Vegetáltam. Olvastam, írtam néha egy-egy sort, majd elpusztultam a honvágyban…”

Valahányszor külföldre utazik Dosztojevszkij, úgy érzi, hogy szívébe a halál költözik. Nem tud hinni a külföldben, mert állandóan az a meggyőződése, hogy a külföld rossz erkölcsi befolyással van rá. Az idegen országok mindig idegenek maradtak számára. Nincsenek ott orosz arcok, orosz könyvek, orosz gondok és gondolatok, „egyáltalán nincsenek barátságos arcok.” Nem tudja megérteni, hogy miért nem ezt látja és érzi fájdalmasan minden külföldön élő orosz, ha szíve és esze van! „Mindig az a benyomásom, – írja 1867 augusztus 16-án Genfben – hogy nem éreznek barátságot irántunk. Egymáshoz talán barátságosak ezek az arcok, de hozzánk sohasem, semmi esetre sem”. Hogyan lehet elviselni a külföldi életet! Istenemre mondom, haza nélkül borzalom az élet! Szükségem van Oroszországra a munkám, a költészetem miatt, s már nem is beszélek egyéb életemről. Olyan vagyok itt, mint a szárazra dobott hal, elveszítem minden erőm és életlehetőségem…”

Így érezte magát Dosztojevszkij nyugati Európában. És ebben a lelki állapotban írta meg azt a regényét, amely sűrített képet ad a nyugati világ embereiről és kultúrájáról.

Rulettenburg és vidéke

A kép megfestéséhez egyáltalán nem a realizmus ecsetjével fog Dosztojevszkij. Eleve sűrít, kivon, fokoz, valóságos városokból képzeletbeli várost épít, amely hasonlít ugyan mindegyikhez, de minden egyesnél több, s a valóságos, látott emberekből típusokat von ki, amelyekben felismerjük a mintául szolgált embereknek csont- és hús-arcát, de ennél többet is és kevesebbet is látunk. – Többet, az emberek mögött a fajt az országot, az írót, aki szenvedélyesen érez és ítélkezik, s kevesebbet, mert az összefoglaló képekből rendszerint kihullanak az élet eleven részletességei, finom, titokzatos, egyéni árnyalatai, amelyek olyan fontos szerepet játszanak az írás hatékonyságában, mint a szabad szemmel láthatatlanul kóválygó csírák a természet örök teremtő erjedésében.

A realista látszatokkal stilizált város a „Játékos”-ban: Roulettenburg. Ez a képzeletbeli város egyesített, eszményesített, kivont és romantikába fokozott városa Hamburgnak, Spaanak, Weisbadennek, Baden-Badennek, Monte-Carlónak, mindazoknak a játékkaszinós európai városoknak és fürdőhelyeknek, amelyekben Dosztojevszkij megfordult s amelyekről fantáziált. Mindegyikből beleépített valamit, kulisszáiban felismerjük egyiknek a sétaterét, másiknak a croupierját, harmadiknak a szalonját. Roulettenburgban is megtaláljuk az elmaradhatatlan „Kurhaus”-t, a sötéten zöldellő vadgesztenyés fasort, ennek is megvan a mellőzött kiránduló helye, „Schlangenberg”, mely a környék legmagasabb pontja, pompás kilátóhely, ahonnét senki sem nézi a vidéket.

Ebben a sűrített nemzetközi játékbarlangban a legjellegzetesebb nemzetközi társaságot gyűjti egybe Dosztojevszkij, a játékkaszinók ismert társaságát. Itt van a nemzetközien francia démon, akinek csak számtalan neve tud versenyezni szeretőinek számával: eredeti nevére, a Du Placet névre már maga sem emlékszik, amikor hol mint Barberini, hol mint Selma és Blanche kisasszony bukkan fel, hogy utána Feder angol úr karján jelenjék meg, mint annak felesége, majd ismét melle Cominges-zsé alakuljon át és végül hosszabb időre a Sagorjanszkij tábornokné címénél állapodjék meg. Itt vannak a lengyel grófok – Dosztojevszkij szerint minden úton lévő lengyel: gróf – és itt vannak azok a nők, akik vállukkal csinálnak helyet az asztalnál. A nők, a szerelem és a pénz, szóval, a szerencse asszonyai, akik pénzért adják a szerelmet és pénzért vásárolják a szerelmet, akik hűvösek a szenvedélyben és szenvedélyesek a pénz vadászatában, akik mögött hosszú uszályban csillognak, intrikálnak, alattomoskodnak a de Grieux-féle velőtlen szerencselovagok s akik valósággal uzsorás módra olyan ügyesen forgatják néha a pénzt, hogy egész csoportokat a hatalmukban tartanak, pusztán a pénz erejével.

A játék eleganciája iránt kevés érzéke van Dosztojevszkijnek s a hullámzó tömegből főként az elveszetteket, a romlandókat és az aljasul boldogulókat ragadja ki. Megrajzolja a tőkést, aki maga alig játszik, de ott terpeszkedik a szenvedély és nélkülözés áldozatai mögött, hogy kamatra vesse ki pénzét közöttük, megrögzíti azoknak a titkos társascégeknek az alapszabályait, amelyeket egy-egy hideg szívű cocotte és elfajult szerencsevadász alapítanak bomlott szívek és lyukas zsebek kizsákmányolására, a nagy pénzhajszából kiemeli a játékosoknak és tolvajoknak azt az egyesült világát, amelyben minden valamire való ember lábujjhegyen jár s fél minden hangos szótól, nehogy botrányba keveredjék. A tőkés uzsorás mellett itt van a másik főtolvaj, a pénzváltó, akinek soha sincs váltópénze, amikor a játékosnak ideje van lebonyolítania az ügyletet, de nyugodtan kopasztja meg az izgatott jelentkezőt, aki fut a pénze után és utolsó hazai bankjegyét, árva részvényét hajítja az örvénybe, és az egész nyüzsgő hangyaboly felett ott székel a titokzatosan egykedvű crupié, aki néha el-elárulja, hogy egyáltalán nem viselkedik közönyösen a bank veszteségei iránt s hogy szemében néha láthatóan megcsillan a prémiák reménye, amelyeket különböző eredményeiért, a játékosok ügyes csalogatásáért, a bank bevételeinek fokozásáért kap. „Les trois derniers coups, messieurs!” – süvít végig játék alkonyán a hangja, abban az izgalmas utolsó három percben, amikor a vesztes fejvesztve rohan vagyona romjaival, a nyertes pedig meg akarja tízszerezni nyereségét, hogy három perc alatt hosszú órák izgalmait veszítse el. Az egész kidülledt szemű társaságot az ő idegesítően egykedvű hangja kormányozza, mind az öregeket és fiatalokat, – az öreg orosz asszonyt, aki „tombé en enfance”, épp úgy, mint a férges lelkű fiatalokat, akiknek kiábrándult jelmondata, il faut que jeunesse se passe, – az egész zűrzavaros társaságot, amelynek tagjairól csak egyetlenegy embernek van pontos és megfellebbezhetetlen ítélete: a főpincérnek.

Azt szokták mondani, hogy a kártyaasztal kitűnő hely az emberismerésre, mert a kártya, melyet maga elé zár a játékos, megnyitja az ember szívét. Milyennek látta Dosztojevszkij mindenféle nemzetek embereit ennél a szívet feltáró bűvös asztalnál?

A népgyűlölő

A portré, amelyet Dosztojevszkij minden olyan emberről fest, aki nem orosz, egyáltalán nem hízelgő. A fénykép állításaival lehet vitatkozni, lehet el sem fogadni, de mindenesetre jellemzők erre az emberszeretet hirdető, apostoli lelkű írója, aki olyan visszataszító jellemrajzot ad németekről, franciákról, angolokról, lengyelekről, zsidókról, hogy lehetetlen nem éreznünk a hűvös ecsetvonások mögött a gyűlölet lángjának csapkodását.

A németek csúfak. Egy német bárót így jellemez: „Arca ferde volt, amiként ez gyakran fordul elő németeknél, ezer kis ránc borította.” Majdnem minden egyes német szemüveget visel Dosztojevszkijnél, lábuk szinte a mellüknél kezdődik: „ez faji vonás”, – teszi rögtön hozzá. Büszkék, mint a páva, de persze, nehézkesek és otrombák. Elviselhetetlen neki a beszédmodoruk, ellenszenves a hanghordozásuk, gyakran használják a „jawohl” szót s az o-t izgató türelemmel a végtelenbe nyújtják. Dolgosak, szorgalmasak, de a műhelyen kívül az életben nagyképűek és ostobák. „Német veszekedés” – ez egészen különleges faja a civakodásnak Dosztojevszkij szemében. „Német veszekedés”: egyértelmű a „porosz jellem”-mel. Német orvosról csak gúnyos kicsinyléssel tud emlékezni, a német város pedig maga a vigasztalanság. Ám ha még csak lehangoló volna! De mihelyt meg is szólalnak az emberek, mihelyt felhangzik sajátos akcentusuk és percenként elsüvít egy-egy „jawohl”, Dosztojevszkij oroszainak haja égnek áll és elviselhetetlen izgalommal menekülnek.

Nem a többi népekhez.

A francia vidám és szeretetreméltó, de csak akkor, ha rokonszenves viselkedéséből előnyt tud húzni, ha nincs szüksége derűre és szeretetre méltóságra, rögtön unalmassá válik. A francia ember a legritkább esetben szeretetreméltó ösztönösen, az ösztönt náluk a parancs, a számítás pótolja. Nem is tehetséges. Ha például abba a helyzetbe kerül, hogy eredetinek és fantáziásnak kellene látszania, mert ez hasznára volna, ötletei ostobák és mesterkéltek s a legközönségesebb laposságokból tevődnek össze. A francia ember lényegében kispolgári, kis értékű, közönséges anyag, a világ legunalmasabb lénye. Csak újoncokat és ifjú hölgyeket tudnak elvakítani, de minden értelmes ember rögtön felismeri és elviselhetetlennek találja a szalonos szeretetreméltóságnak, jártasságnak és vidámságnak ezeket az egyszersmindenkorra megállapított formáit, amelyek szinte a franciák nemzeti vagyonának tekinthetők. A francia mosolyt ellenszenvesnek, konvencionálisan udvariasnak tartja s gyűlöli. A regény legantipatikusabb alakja francia, de Grieux. A francia cocette csak igazán elég híres bája a francia világnak? Dosztojevszkij unja és megveti. De tetszheték-e ez a takarékos, zsugori, kisstílű, szűkfejű és szívtelen emberfajta, aki úgy ajánlja a gyönyöröket, mint egy ügynök a portékáját?

Dosztojevszkij angoljainál sem talál vigaszt az embert kereső szív, bár rajtuk néha egy-egy kedvezőbb vonás is látható. Előkelőeknek érzi őket, jólöltözöttek és hatásos a nyugalmuk. Aki e regény nemzetközi szállodáiban rendesen öltözött férfi, bizonyosan angol. Nem is tülekednek olyan mohón a játékasztalok körül, mint a többiek, gyakran látni őket családostul közönyös szemléletben és biztos távolságban a játékosoktól. A fölényük, a haladottságuk már ellenszenves. Borzalmas! Azt állítják, hogy „mi, oroszok semmit sem tudunk elérni a nyugat-európaiak nélkül”. Nem utálatos ez a gőg? Kiállhatatlanul nyugodtak és biztosak a dolgukban. – Utazzék Párizsba, – mondja mr. Astley hősünknek. – Miért? – „Minden orosz, akinek pénze van, Párizsba utazik, – „feleli olyan hangon, mintha könyvből olvasná”.

Ha az angollal még meg is tud ideig-óráig békélni, lengyelre és zsidóra már csak a megfellebbezhetetlen megvetés tekintetével néz. A lengyel a legsöpredékesebb ember Dosztojevszkijnél. Sikkasztók, kéregetők, szélhámosok, aljasok, mindegyik grófként szerepel. Ők a játékasztalok hullarablói, láthatatlan szövetségben élnek a kártyabarlangokban s szinte az asztal alól bújnak elő, ha egy-egy tehetetlen áldozat vérezni kezd. Ellopják a pénzét a szeme elől, kitépik a kezéből, a zsebéből s végül teleordítják a világot, hogy az csapta be, károsította meg őket. Amikor az áldozat eltűnik az önvád és szegénység sötétségében, egymásnak esnek és egymást marcangolják.

A zsidó Dosztojevszkij felfogásában épp oly külön nép és faj, mint a lengyel és francia. Nincs vele sok baja, nem lát benne problémát, elintézett kérdésnek, tartja. Okos és óvatos faj, még résztvevőnek is látszik, ha a nagy érzéseket nem is tudja megérteni és a nagy tettekre nincs is képessége. Mestersége a pénz, de csak a munka, a kereset pénzéhez van érzéke, a játékasztalok körül nem jelenik meg aktív szerepben legfeljebb segít valakinek s jóakaratúan fülébe súgja a nyertesnek: „Most menjen el, siessen!” – Ön bátor, nagyon bátor ember! – mondja két zsidó a lázas nyertesnek. – De minden körülmények közt utazzék el reggel, olyan korán, ahogy csak tud, különben elveszít mindent, mindent…

Hőse a rulettnek Dosztojevszkij regényében és hőse, imádott, bálványozott hőse az életnek Dosztojevszkij szemében az orosz ember. A rulett szerinte – orosz játék. A német ember dolgozik, munkájának és családjának él, csak az orosznak van hajlama a kicsapongásra, csak ő termett igazán arra a kockázatos vállalkozásra, mely a bizonytalan anyagi viszonyokat szerencsejátékkal akarja megjavítani. Nincs érzéke a vagyon, a tőke iránt, nem akar „öt nemzedéken át Hoppe és társa lenni”, mindenekelőtt ő kerülhet abba az állapotba, amelyben a pénz és az ember öncéllá válik és elveszti képességét arra, hogy „a pénzszerzés szükséges eszköze” legyen, mint a németek. És milyen meleggé és megbocsátóvá érzékenyül Dosztojevszkij hangja, mikor ezekről az egyensúlyukat vesztett orosz játékosokról beszél! Dosztojevszkij orosz embere kaotikus lény, a jó és rossz egyenlő erővel gomolyog benne, titokzatos, mély, szenvedélyes, végtelen, – emiatt vonzódik hozzá. Lehetetlen gondolatok villámlanak át rajtuk, melyek a pusztító szenvedély fényében égnek. Az európai nem tudja felfogni őket, a főpincér is értetlenül csóválja fejét: „Ezek az oroszok!” Nem is lehet megérteni ezeket a kavargó, hol aljas, hol fenséges, mindig végletekbe sodródó robbanó szívű embereket, csak szeretni és bízni lehet bennük, hiszen mindenki kineveti, lenézi és kihasználja őket. „Orosz földbirtokosné leszek, j’aurai un château, des moujikjs, et puis j’aurai toujours mon million”, – mondja a szerelmébe belehülyülő orosz tábornokról menyasszonya, a francia cocotte, aki még a nevét sem tudja kiejteni orosz urának. Az európai nő szívtelenül a kis ujja köré csavarja az orosz férfit s az európai férfi szívtelenül kiforgatja lelki és testi kincseiből a világ legmelegebb szívű, legköltőibb, legönfeláldozóbb, legédesebb kincsét, a fiatal orosz nőt.

A nemzetközi társaságban Dosztojevszkij ráébred fajának imádatára s minden más népnek a gyűlöletére. Ez a könyörtelen és enyhületet alig ismerő gyűlölet hogyan fér meg az emberszeretet végtelen érzésével, melyben az egész világot egyesíteni akarja? Dosztojevszkij tele van vad, ősi ösztönökkel, amelyek szüntelen és majdnem reménytelen csatát vívnak az emberszeretet elveivel és ködös hajlandóságaival az eszményi állapotok légüres terében.

A véletlenek pokla

A népek e fényképein kívül egy, az átlagosnál jóval mélyebbre hatoló elemző kórkép van e regényben, a játékos patológiája, amely azonban olyan sűrű jelenség és olyan végtelen sok átmenettel rendelkezik az egészség s a züllés teljes felbomlása felé, hogy a patológia helyenként átengedi elsőbbségét a mindennapi leíró anatómiának.

Dosztojevszkij nagy galériáját gyűjti itt egybe a legkülönfélébb játékosoknak, – az újoncoktól, akik szabad prédái az önfejű sorsnak, a rutinos játékosokig, akik tudják, hogyha tizenhatszor egymás után a piros nyert, tizenhetedszer is nem a feketére kell tenni, hanem a szerencse múló szeszélyére, a pirosra. Itt vannak a passzionátus játékosok, akik számára csak a rulett él a gyógyhelyeken s akik reggeltől éjszakáig játszanak, itt vannak a megfigyelő játékosok, akik felderítő útra indulnak a szerencsezöld posztós csataterén, mielőtt harcba szállnának és itt vannak a számító játékosok, akik papirossal és ceruzával foglalnak helyet az asztalnál és tételekbe akarják foglalni a szerencse forgandóságát, mely a passe és manque ketreceiből vicsorítja áldozataira a végtelen változatosság fogait. A rulett mellett figyelmére méltatja a trente et quarante arisztokratáit is, ők is rabjai a játék infernójának.

A játékos természetrajzához sok kemény adattal szolgál ez az inferno. Hogy ki a notórius játékos? Furcsa kérdés e regény hangulatában. Vannak, akik nem is tudják, hogy azok, miként sok alkoholista szigorúnak tartja az emberek ítéletét, mely váddal sújtja a „néhány pohár bor” napi fogyasztása miatt. Ünnepélyes, ritka perc az, amelyben a játékos tudatára ébred bélyegességének. Dosztojevszkij regényének hőse nem is játszik ebben a megvilágosodó pillanatban, csak segít, „kibicel” és egyszerre megmámorosodik, mert – nyerni lát. Végzetesen döntő perc ez: „Kezem-lábam reszketett, fejem megbénult.” A diadal érzése ez, amely tiszteletet kelt nemcsak a játékosokban, de még a crupierekben is, a ritka nyereséget, melyet zérusra utalványozott a sors, a crupier is különlegesen udvarias és megtisztelő módon fizette ki. És ha fásultan nyugodt is a nyertes arca – szeméremből, gőgből, konvencióból, – érzi, hogy reszketésben vonaglik minden sejtje. Szeméből előgomolyog a babona felhője, mint a vadember, aki nem meri elkölteni egész lakomáját, hanem meghagyja a húsnak, gyümölcsnek egy részét a mindent számontartó és megbosszuló szellemeknek, ő is odadobja nyereségének egy tört hányadát a körülötte ólálkodó pincéreknek, ingyenélőknek. A babona jósága irányítja a reszkető kezét. Van egy másik jóság is a játékosban, ha nyer. Az együttérzés a letörtekkel. Egy pénzét és életét eljátszott szépasszonynak észrevétlenül ötven aranyat csúsztat a kezébe a nyereség lázában. És „a gyermekkorba zuhant öreg orosz asszony” végig ajándékozza a koldusok csapatát, amikor nyereségével haza tolják betegkocsiján a kaszinóból.

A röppenő jóság mellett erősebben él Dosztojevszkij játékosában két másik érzés, a hiúság és a gyűlölet. Hetedszer nyer már a piros és a megmámorosodott házitanító makacsul ragaszkodik e színhez. Ő maga is érzi, hogy végzetesen erőt vett rajta a legbecsvágyóbb hiúság, merészségével bámulatba akarja ejteni a nézőket. A hiúságot aztán csakhamar megfojtja egy még alattomosabb érzés, a gyűlölet. Ott bujkál az arany árnyékában és kését feni a nyertesre. A kés nemcsak a vesztesek kezében csillog, néha az is megragadja, aki nem vett részt a játékban, sőt még az is, akinek haszna volna a nyereségből. A házitanító a szerelme érdekében rohan el a kaszinóba, Polinát, a szerelmesét akarja megmenteni az arannyal, s amikor egy vagyonnal tér vissza s duzzadó zsebéből kiszórja az asztalra az izgalmas éjszaka kincseit, sajátságos kifejezést vesz észre az orosz leány arcán, kifejezést, amely sehogy sem tetszik neki, nem téved, a leány arcát a gyűlölet sápasztja. Gyűlölet, melyet a pénz riasztott fel, gyűlölet, amely az ellen fordul, akit kegyeltjévé választ a szerencse. Mert ezek az emberek játék közben elérkeznek a léleknek egy olyan állapotába, amelyben minden idegszálukon az arany köde ül, és ez a köd elnyom, elsorvaszt, elől minden érzést, barátságot, szerelmet, munkavágyat, csak a nyerés izgalmáért tüzeli az erőket. A legtébolyultabb szerelem is egyszerre elillan a játék tébolya mellől, „különös, attól a pillanattól kezdve, hogy az asztalhoz léptem és elkezdtem halomra gyűjteni az aranyat, ettől a pillanattól kezdve szerelmem a lélek második sorába vonult vissza.” Az alkoholista is kevesebbet eszik a többi embernél, a játékos lelkét is teljesen jóllakatja a játék. És egyre teljesebben. Impulzívabb jellemű ember úgy van vele, mint a korcsolyázó, aki lefelé indul a havas-jeges hegyen, egyre gyorsabb tempóban száguld a mélységbe. Nincs megállás, s a játékon kívül nem jelentkezik más kívánság. Ülnek egy helyben huszonnégy órákon át, s nem néznek sem jobbra, sem balra.

Az inferno királya a véletlen. Dosztojevszkij, akit nemcsak a kártya, hanem az élet játéka is sokszor kegyetlen próbára tett és a halál küszöbére is elsodort, a játékos válfajain kívül érdekes természetrajzát írta meg e regényben a véletlennek is. Két legfrappánsabb típusa, a szabályos és az őrjítő véletlen. A szabályos véletlen néha őrjít, az őrjítő olykor megnyugtat. Szabályos a véletlen, ha tízszer egymásután a tizenkét középső szám, vagy húszszor egymásután a fekete nyer, néhány fordulóra eltűnnek, hogy ismét előbukkanjanak és hosszan uralkodjanak – és éppen ez a csodálatos szabályszerűség hozza zavarba néha a leggyakorlottabb játékosokat is. Őrjítő a véletlen, mikor a tapasztalatlan játékos büszkén leül az asztalhoz s vakmerő öntudatlansággal megteszi és megnyeri a legritkább számokat, mégis megnyugtat, mert a szerencse, a lehetőség szeme kacsingat benne.

A véletleneknek e rémuralmában hideg láz veri a játékosok testét. Halántékuk nyirkos, a kezük verejtékezve reszket, egy-egy téttel élet bukik el vagy támad fel. A reszkető testeknek, a vacogó fogaknak, a didergő lelkeknek, a háborgó szíveknek ez a különleges világa épp úgy a szívéhez nőtt Dosztojevszkijnek, mint a bűn birodalma a Raszkolnyikovban, vagy mint a szenvedések feketében feketébe változó golgotája a Halottas házban, a lélek itt kínpadon vonaglik s erre a látványra Dosztojevszkij szeme elsőrangú megfigyelő eszközökkel van berendezve. Nemcsak a szeme alkalmas kitűnően a fájdalomban vonagló lélek megfigyelésére, az ő kezében is ott suhog a lélek valamennyi érzés-korbácsa: az enyhe rosszkedvtől a fojtogató ingerlékenységen át a dühöngő gyűlöletig.

A rosszkedv írója

Dosztojevszkij embereit a legtöbbször olyan hangulatban találjuk, amelyet maga az író is „sajátságosnak” nevez. Ez a különös lelki állapot különös hatással van szenvedőjére (Dosztojevszkij először a hatásaiban mutatja be a hosszú időn át titokzatos hangulatot s csak később tér rá okaira): mintegy kiemeli a környezetéből, az életből s föléje, vagy valamely terméketlen szirtre sodorja. A szenvedő egyszerre nem találja helyét, nincs tisztában önmagával és társaival, izgatott és elveszti élete értelmét. „Minek érintkezem ezzel a tábornokkal s miért nem mentem már régen el mindezektől az emberektől?” – veti fel a kérdést mindjárt a regény elején a játékos, hasonlóan Dosztojevszkij többi hőséhez, akik mindnyájan ilyen vagy ehhez hasonló izgalomban indulnak el útjukra.

Érzékenyek ezek az emberek és rosszkedvűek. Kaffka Margit azt írta, hogy vannak napok, amikor az ember csupa kitakart seb, Dosztojevszkij hőseinek csak ilyen sebes napjaik vannak. Önuralmuk korlátozódik, öntudatuk elhomályosul, sértékenyek, látszólag minden külső ok nélkül egyszerre hangosan és kérdezetlenül belekeverednek idegen emberek beszélgetéseibe, félismerősök ügyeibe s alig tudnak ellenállni a vágynak, hogy valakivel összevesszenek. Maguk sem tudják sokáig pontosan, miért rosszkedvűek, mi bántja őket, tetteiknek sem tudják okát adni. Már-már azt hiszik, hogy dühöngeniük kell, hogy életük kisiklott a normalitás síneiből és őrültségeket kell elkövetniük, melyeknek a vége az lesz, hogy megkötözik őket. Elvesztik hirtelen a kapcsolatukat önmagukkal is s ha egy-egy pillanatra meglepi őket a gondolkodás világos pillanata, nem találják meg magukat: „Néha úgy tűnik fel nekem, hogy megtébolyodtam, – írja a házitanító, – de néha azt hiszem, hogy még nem nőttem ki a gyerekkorból és az iskolapadokból s mindössze csak diákos neveletlenségeket követek el.” Ám ezek a cselekedetek, amelyek – mint például a német báró utcai inzultálása – valóban gyerekes csínyeknek látszanak, rejtelmes és fenyegető hátteret kapnak attól a kétségbeeséstől, amely az őszülő csínytevőket tépi-szaggatja.

Mi váltja ki ezt a rosszkedvet, ezt a destruáló ingerlékenységet? Alig lehet a végére járni. Mennek az utcán ezek a rádiumosan bomló széteső emberek és valaki meglöki őket, az ég elborul s megered a könnyük, megbotlanak egy kifacsart citromban s a szívük vérezni kezd, látnak egy koldust, egy urat, egy parfümös hölgyet, megakad a szemük egy sárga házon, fejükre borul az alkonyat bíboros sugárkoszorúja s megszédülnek, lelkük mélyéből sötét köd gomolyog elő s egy pillanat múlva már elkomorul az arcuk, foguk vicsorog és tehetetlen dühükben az ajkukba harapnak. Kétségbeesnek. Elvesztik hitüket, mindig bizonytalan életkedvüket. Olykor elég egy nézés s kóválygó pályákra lökődnek a rosszkedvnek ezek a céltalan üstökösei. „Polina úgy nézett de Grieuxre, mintha arcul akarná ütni”. Ez a tekintet dobja a házitanítóba a szerelem és a kétségbeesés dinamitját.

Lassan robban ez a dinamit, a kétségbeesettek hetekig, sőt esztendőkig küzdenek az atombomlás állapotába zuhant érzéseikkel. Testileg lelkileg betegekké válnak, idegesek, ingerlékenyek, képzelgők, démonuk tehetetlen rabjai. Sorsuk irányítása idegen emberek kezébe kerül és ők lemondóan nézik, mint lökődnek egyik városból a másikba, egyik országból a másikba anélkül, hogy találkoznának a nyugalommal. Már messze múlnak a lángoló szenvedélyek tavaszai, már közeledik az ősz, sárgul a levél, mindenki elhagyja őket és magukra maradnak a rosszkedv Szent Ilona-szigetén. Néha még emlékeznek s személytelenül nézik azt a hirtelen támadt örvényt, amely kidobta őket életükből. Komikusakká válnak a saját szemükben is s mosolyognak azon, hogy érzés és foglalkozás híján végigjárják a vigasztalan városok kölcsönkönyvtárait, amelyekben Paul de Kock olvasmányaira vadásznak, reménytelenül, érdeklődés nélkül.

Dosztojevszkij a rosszkedv és az ingerlékenység írója.

És az önsanyargatásé.

A rosszkedv hőseinek igen rossz véleményük van önmagukról. Lenézik és megvetik magukat. „Teljesen áthat engem az a tudat, – vallja be a játékos -, hogy Polina szemében nulla vagyok, éppen emiatt nyugodtan fogadhat el tőlem pénzt. Az én ajándékom nem sértheti meg.” A rosszkedv legkedvesebb légköre a düh, az ingerlékeny ember hajszolja a rosszkedvűeket, keresi a veszekedést, hogy szelepet nyisson túlfeszült indulatainak. „Polina dühös lett – jegyzi fel az „outchitel” – s én meg voltam elégedve azzal, hogy ilyen ingerülten kérdezett ki.” Polina szépségének kérdésével akkor kezd először foglalkozni a játékos, amikor teljes erejével dühöngeni látja. „Nem tudom, hogy szép-e az alakja, de szeretem így magam előtt látni, amikor elakad a szava, emiatt gyakran szereztem meg magamnak azt az örömet, hogy dühre ingereltem.”

Az önsanyargatás elfajulásában két nagyon emberi probléma kínozza különös erővel e bomlott lelkeket. A méltóság és a jóság kérdése. Az a meggyőződésük ugyan, hogy értéktelenek, de minden körülmények közt fontosnak tartják, hogy legalább egy bizonyos fokig tiszteljék őket az emberek s tekintettel legyenek emberi méltóságukra. Hajszálfinom különbségeket tesznek ezen a ponton. A méltóságot, például, függetlenítik a pozíciótól. „Még mindig vagyok olyan ember, – kiált a fel a házitanító – akinek van egy bizonyos méltósága, csak éppen nem értek ahhoz, hogy méltó állást szerezzek”! A méltóság illúzióin kívül a jóság valósága gyötri őket. Nem fontos, hogy szép-e az a nő, akit szeretnek. De jó-e? Azzal kínozzák magukat, hogy egyáltalán nem jó, s ugyanezzel a megállapítással kínozzák a szerelmüket.

Amikor aztán a rosszkedv és önsanyargatás vitrioljával minden lelki értéket szétmartak és Dosztojevszkij sajátos „ideglázában” tehetetlenül gyötrődnek, különös, szinte szadisztikus indulatok vesznek rajtuk erőt. A házitanító a fehér izzásig hevült izgalom nyugalmában azt fejtegeti szerelmének, Polinának, hogy meg fogja ölni, nem azért, mert véget ért a szerelme vagy mert féltékeny volna, hanem „egyszerűen azért mert szükségét érzi annak, hogy felfalja”. Egészen különleges élvezetet találnak ezek az emberek a megalázásban és megalázkodásban. „Az élvezet mindig hasznos – fejtegeti a házitanító – s a vad, határtalan erőszaknak az alkalmazása, akárcsak egy légyen is, a maga nemében szintén élvezet.” Dosztojevszkij embereinek arcán ott komorlik a rabszolgaság emléke, míg szemükben olykor zsarnokok kegyetlensége villog. Természete szerint az ember despota és szereti kínozni társait, – buggyan ki egy helyen Dosztojevszkij titkolt és vallásba, rajongásba menekült fájdalmas meggyőződése. Van is benne, az íróban, valamely kegyetlen zsarnokiság, despota-módra uralkodik az alakjain. Valamennyien rabszolgák, legalább is a szenvedélyek rabszolgái, – azonkívül, hogy Dosztojevszkijnek majdnem minden regényében vannak született rabszolgatartók, akik hatalmuk alá kényszerítik az embereket.

A rosszkedvnek nincs kezdete és vége Dosztojevszkijnél, nincsenek határai. Nem szabja meg felső határát az önsanyargatás és a kínzás sem, tovább fokozódik a legvadabb gyűlölet paroxizmusába.

A katasztrófa lelki mechanizmusa

Ezt a lelki mechanizmust, amelynek rugói a rosszkedv kis életbizonytalansága és a gyűlölet végtelen lobogása, maga Dosztojevszkij is különös figyelmére méltatja s alakjaival, mint lelkiállapotokat, sokszor és behatóan elemezteti. A mechanizmus nem a legegyszerűbb, de kétségtelenül egyike a legérdekesebb irodalmi-lélektani folyamatoknak.

A legtöbbször így alakul ki a válság: A határozatlan vagy többé-kevésbé határozott okból forrongó lélekben felbukkan egy teljesen őrült, látszólag tisztára lehetetlen gondolat, amely végül valóságnak látszik az áldozat előtt, a zaklatott szem, ha élénken fantáziál, egy idő múlva testi alakban véli maga előtt illúzióit. Ezek a lehetetlen gondolatok Dosztojevszkijnél erős, szenvedélyes vággyal kapcsolódnak és ennek az akaratnak a szuggeszciójában ezek a lehetetlen gondolatok a végzet elkerülhetetlen, eleve elhatározott rendelkezéseinek látszanak, amelyektől nem lehet szabadulni, mert a dolgok nem is történhetnek másképpen. A bomló, új alakot kereső lélek tovább építi fantáziáit, kombinálódnak a sejtelmek, az akarat a végtelenségig feszül, a képzelet megmérgezi a lelket.

Dosztojevszkij hősei mind átesnek egy ilyen lelki önmérgezési folyamaton, a lélek Don Quijoteik ők, akiket alvilági utakra ragad el a vágy és a képzelet s akikkel csodálatos lelki kalandok történnek e szorongó utazásokon. Lépten-nyomon olvashatjuk róluk, sőt Dosztojevszkij olykor egyenesen ezzel intonál: „csodálatos élményben volt részem”. Valóban, csodálatosak ezek az élmények, s az a lelki mechanizmus, amely Dosztojevszkij alakjait mozgatja, itt igazán bonyolulttá válik. Azt lehetne mondani, hogy a kín, a vágy és a képzelet extázisának egy bizonyos túlcsigázott fokán Dosztojevszkij hősei elvesztik személyes mivoltukat s együtt érzőkké, együttakarókká, együtt élőkké válnak az egész élettel. Megbukik náluk az érzékek korlátozottságának elve, idegeik kinyúlnak testükből s elérnek távoli embereket, megfejtenek rejtett titkokat, kitalálják az emberek gondolatait, megérzik szándékaikat s az érzékelés, az érzés potenciájának, a lélek teherbírásának, a megérzésnek s kapcsolatok teremtésének és kitalálásának területén szinte természetfölöttiekké válnak. Elmosódik e ponton élő és holt, ember és ember, ember és tárgy végzetes határvonala, a véletlen törvényszerűvé, a sors esetlegessé gomolyul, a véletlenből könnyen kezelhető számtan formálódik, a törvények fenyegetően felbillennek, – s minden olvasó kételkedés nélkül elhiszi, elvárja, megköveteli, hogy Polina, a szép orosz leány és a házitanító válságos éjszakáján a házitanítónak a kártya urává kell válnia. A külső és belső dolgok sajátságos és szinte magától értetődően reális kapcsolata áll elő az extázisnak e minden energiát és képzeletet felhajtó fehérizzássában, amelyben élmény és aritmetika önként egyesül s minden véletlen feltétlen bizonyossággal bekövetkezik az alkonyat álmodozó óráiban.

Ez-e az orosz lélek mechanizmusa, vagy sem? – annyi bizonyos, hogy Dosztojevszkij emberei közül csak az oroszoknál figyelhető meg. Az „európai ember” Dosztojevszkijnél mindig egyszerű, szürke, lelkileg-testileg érdektelen, ezek a rádiumosan bomló lelkek, a jónak és rossznak ezek a kaotikus félistenei, ezek a mérges képzeletűek, ezek az ébren álmodók és álomban cselekvők, a szenvedélynek és szeretetnek ezek az ősemberi vegyülékei, a hitnek és gyűlöletnek ezek a pogány keverékei mind, mindig oroszok. Csak azt ő lelkük iszonyú csatatere az érzéseknek, – mert egy Dosztojevszkij-regény utolsó oldalain már úgy járkál az ember, mint egy hullákkal és titkokkal borított feldúlt csatatéren. Szenvedélyek, érzések, kihűlt lelkek, fáradt idegroncsok, tehetetlenné vált emberek hevernek szerteszét. Ez ennek a lelki mechanizmusnak utolsó állomása, fáradhatatlan fűtőként Dosztojevszkij az érzéseknek egyre újabb és újabb széntömbjeit veti a lélekbe s a lélek még mindig nem fül át, még mindig nem lakott jól, minden új érzés újabb ingerként hat rá, újabb, egyre erősebb és izgalmasabb érzésekre vágyik, míg végül összeomlik a legteljesebb kimerültségben, hogy vegetatív rommá váljék, amelynek már nincs kívánsága és reménye.

Ez a lelki mechanizmus az alapja és eszköze Dosztojevszkij művészetének. Hatásának titka, a katasztrófa és a katasztrófák előkészítése. Majdnem valamennyi regénye azzal indul s azontúl majdnem minden tizedik oldalon azt olvashatjuk, hogy, a legközelebbi percben történik valami. Igen, valami megrázó, valami elképesztően borzalmas és lenyűgözően nagyszerű. Valamely katasztrófa. Hogy higgyünk ezekben a katasztrófákban, hogy féljünk bekövetkezésüktől és mégis várjuk, annak elhitető eszköze Dosztojevszkij alakjainak sajátos lelki mechanizmusa. A katasztrófa mechanizmusa ez, amelyben egyensúlyukból kibillent lelkek feltartóztathatatlanul rohannak a teljes összeomlás és kimerülés felé.

Lélektan és realizmus

Olyan ez, mint egy roham. Epilepsziás roham. Még világos az öntudat, de már megjelennek az önkívület ködfoltjai s néhány óra múlva félholtan terül el az áldozat, hogy ébredése óráiban semmit sem érezzen, legfeljebb fáradtságot, kimerültséget. Dosztojevszkij alakjainak bonyolult lelki mechanizmusa végeredményben egy-egy epilepsziás rohamnak különböző alakokba és külső eseményekbe vetítése.

Dosztojevszkij epilepsziássága egyébként is megmutatkozik a lélektanában, – meg akkor is, ha nem felejtjük el, hogy egyik legnagyobb lélekbúvárunk szerint Dosztojevszkij nem szenvedett igazi epilepsziában, hanem csak a betegségnek egyik szelídebb formájában, azokban az epileptiform görcsökben, amelyeket a költő egyik alakjánál, Szmerdjakovnál ír le. Az epileptikusra jellemző a személyiség kettéhasadása s ezt az izgalmas lelki jelenséget Dosztojevszkij néha tudatosan is boncolja, így a Gogolból kinőtt, groteszk „Hasonmás” c. novellájában. Az én kettéválásának folyamatát azonban felfedezhetjük nagy regényeiben is, ha felvetjük a kérdést, tulajdonképpen ki a regények hőse? Ki a hőse – kérdi Alexander Eliasberg is – a Bűn és Bűnhődés-nek: Raszkolnyikov vagy Szvidrigajlov? Melyikben él a költő? Helyenként az a benyomásunk, hogy Szvidrigajlovban sok van Dosztojevszkijből, míg máshol az az érzésünk, hogy Raszkolnyikovval azonosítja magát. Dosztojevszkij mindkettő, lelke ketté hasadt s megoszlott Raszkolnyikov és Szvidrigajlov között. Így van ez a Karamazov-testvérekben is. Aljosa fényes lelke kétségtelenül egy része Dosztojevszkij lelkének. De ugyanez áll az öreg Karamazovról, a „kéjes kukac”-ról is, „mi mindnyájan Fjodor Pavlovics Karamazovok vagyunk”, – írja naplójában. Megvan benne Karamazov Iván lázadása és Sossima starec alázata s egyesül benne Szodoma imádata Madonna imádatával. Egy 1880-ki levelében Dosztojevszkij maga is ír az ő kettős lelkéről: „Ez a tulajdonság felfedezhető mindenkiben… minden emberben, aki nem egészen közönséges. Nagy kínokat okoz, de egyszersmind nagy kéjeket is ad”.

Dosztojevszkij alakjainak lelki mechanizmusa ilyen módon szervesen fakad az író egyéniségéből s éppen ez a szervesen kinőtt mechanizmus adja meg a kulcsot Dosztojevszkij érdekes realizmusához. Az ő realizmusa ugyanis merőben különbözik minden más realista és naturalista író, akár egy Dickens, akár egy Flaubert, akár egy Stendhal világától. Nemcsak azáltal, hogy az ő birodalma az élethez képest meglehetősen szűk s csak az emberi lélekre korlátozódik, ahol azonban megdöbbentően mély, főként a konvulziókban, hanem elsősorban azáltal, hogy szinte vak a külső világgal szemben. Dosztojevszkijben nincsen föld, táj, miliő, ház, lakás, hiányzik még az emberi test is, csak a lélek él, annak is csak a válságos formája, a szabadság derűje, a gondtalan boldogság minden napfénye nélkül. Ám még ezt a lelket sem mutatja meg realitásaiban, nem látjuk kapcsolatát éggel, földdel, emberrel, nem látjuk hatását a testre, s míg minden más realista író a külvilág adatainak feljegyzésével és a lélek visszfényének fényképezésével, kívülről befelé halad az élet központjai felé, Dosztojevszkijnél minden belülről világosodik meg, egy belső, rejtett magból él nála minden. Más realista írónál nagyrészt plein airben állnak az alakok, mert az író igyekszik lehetőleg minden oldalról megvilágítani mindent, Dosztojevszkijnél az emberek szíve világít, mint egy éles reflektor, amely szétszórja ugyan sugarait, de az arcok és kezek sokszor homályba vesznek. Egyéb realista írók világának van fényt és árnyat arányosan elosztó napja, Dosztojevszkij birodalmában csak szívek vonaglanak, amelyeket egy titokzatos, távoli, hátsó forrás világít meg.

Nem is igazi realizmus ez.

Realizmusa csak korának általánosan elfogadott írásformája, amelyet megjelenhetésül az irodalmi szalonban Dosztojevszkij a szívére terített. Romantikus szívére. Aki sohasem ismert mértéket, aki mindig végletek között dobálózott, akiben egyenlő fényes temploma volt jónak és rossznak, szépnek és rútnak.

Irodalmi hajlandósága mindig a szenvedélyesek, a romantikusok felé vitte, legkedvesebb olvasmányait ők írták. Fejlődésének legfontosabb éveiben, a katonai iskolában Balzacot, Hugót, E. T. A. Hoffmannt és Schillert olvasta, és legkedvesebb költője egész életében a lágy Puskin volt. A drámai kísérletek mindig jellemzők a regényíróra s Dosztojevszkij a történelemnek két legromantikusabb hőséről, Mária Stuartról és Boris Godunovról írt drámát. Sue titokzatossága kísért sorai mögött, amelyek hosszú fejezeteken át az érdeklődésnek majdnem mesterséges felcsigázásával lepleznek valamely botrányba terpeszkedő, titokzatos eseményt. Dosztojevszkij regényei, „A játékos” is, mindig rejtélyből indulnak ki. Az apró esetek mögött egyelőre megfoghatatlan nagy események lappanganak, az embereket érthetetlen szálak és homályba vesző érzések kapcsolják egymáshoz, forr a levegő, az alakok izgalma átsugárzik az olvasóra, aki magyarázat nélkül magára maradva bukdácsol előre a titok kifejlése felé. Nincs olyan regénye Dosztojevszkijnek, amelyben ne játszana jelentős szerepet a romantikusan démoni nő. „A játékos”-ban Polina a neve. Ez a démonian vonzó, férfiakat hatalmába hajtó, szenvedélyes és végletes nő rendszerint homályos, vázlatos, kidolgozatlan, sosem kapunk róla tiszta képet, mert típus, klisé, Sue-i titok, minthogy a szép nő Dosztojevszkijnél mindig majdnem testtelen titok. Minden regényében van egy Polina.

Mégis hat, még pedig a realizmus valószerűségével hat ez a romantika. Lehetetlen szabadulnunk ezektől a különös emberektől, akár akarjuk, akár nem, le kell velük szállnunk életük legfeneketlenebb poklába, velük követjük el bűneiket, velük szenvedjük el megalázkodásaikat, együtt viseljük velük életük keresztjét. Élményeikből, lelkükből árad ez a kényszerítő erő. Mindjárt az első soraival éles és fájó hangot üt meg Dosztojevszkij s ennek az éles érzésnek a fájásától nem tudunk szabadulni. Ez az éles és fájó érzés teszi reálissá a legelvontabb alakjait is, mert rosszkedvük megrázza idegeinket, ingerlékenységük izgatottá tesz, szenvedéseik felidézik életünk csalódásait és mulasztásait, önkínzásaik keresztjére leborulunk, mint a gyóntatószékbe, mert gyötréseik körmünket hegyezik, hogy torkon ragadjuk fájdalmainkat és fájdalmaink okozóit.

Dosztojevszkij lélektana, alakjainak sajátos lelki mechanizmusa a titka ennek a különös realizmusnak. Mert semmi sincs, ami reálisabb és örökkévalóbb volna a fájdalomnál.

Megjelent a Nyugat 1924/8-9. számában.