Százötvenhárom év. Önmagában is szédítő időkapszula, de ha belegondolunk, mi mindent préselt magába ez a másfél évszázad, szinte felfoghatatlan, hogy megértük ezt a napot. 2026. május 29-én a Népszava nyomtatott kiadása végleg elcsendesedett.

Bár a szerkesztőség a romokon is tovább küzd, az online változat jövője felett is ott lebeg a bizonytalanság Damoklész-kardja.

A Népszava históriája nem csupán egy újság krónikája: ez a magyar baloldaliság gerincoszlopa.

Az 1873-as elődök után 1877-ben kapott nevet, hogy aztán 1905-től napilapként hirdesse a szociáldemokrácia eszméit. 1948-ig a Magyar Szociáldemokrata Párt hivatalos szószólója volt, később a szakszervezetek orgánuma. A szellemi műhelyt formáló névsor a hazai progresszió panteonja: Garami Ernő, Somogyi Béla, Szakasits Árpád, Kéthly Anna.

Egy olyan orgánum búcsúzott a papírtól, amely az 1970-es években a háromszázezres példányszámot ostromolta. Egy lap, amely akkor is makacsul hű maradt a szociáldemokrata eszméhez, amikor az a legveszélyesebb volt. 1914. július 26-án egész oldalas, dörgedelmes szalagcím hirdette: „Nem akarunk háborút!” Hasábjain Ady Endre lázító versei gyújtottak tüzet a fejekben. 1920-ban Somogyi Béla főszerkesztőt és Bacsó Bélát a fehérterror különítményesei, 1944-ben Mónus Illést a nyilasok gyilkolták meg – a lap mégis, vérben és gyászban is folytatta útját.

1990 után a Népszavának újra kellett fogalmaznia önmagát. A rendszerváltást követő vadkapitalizmus új törvényeket diktált, a hiteles, értékalapú médiumoknak pedig ki kellett küzdeniük az új helyüket a nap alatt.

2016-ban az Orbán-rezsim lemészárolta a Népszabadságot. A bal-liberális oldalon napilapként csak a Népszava maradt meg, de ebben a viharban sem veszítette el az iránytűjét. Ahogy a szerkesztőség írja: „A Népszava az maradt, ami volt: baloldali újság. Az elmúlt tizenhat évben is következetes kritikusa volt az Orbán-rezsimnek.”

A lap az utolsó pillanatig vállalta a frontvonalakat. Visszautasította azokat a gyalázatosan vállalhatatlan hirdetéseket, amelyek hazug vádakkal tiporták sárba a politikai ellenfeleket. Minden ilyen erkölcsi nemet egzisztenciális fenyegetés követett, de a szerkesztőség ebben nem alkudott meg.

Az utóbbi években azonban az előfizetők száma riasztó ütemben apadt. A Gutenberg-galaxis általános zsugorodása, a tartalomkészítéssel nem is foglalkozó online platformok által elszipkázott hirdetési bevételek és az állami reklámok szándékos elmaradása a lapot gazdasági satuba szorította. Végül a maffiarezsim egyik április 12-ét túlélt halálos öröksége, a nyomdai és terjesztési piacot fojtogató monopóliumként uraló Mediaworks azonnali hatállyal felmondta a szerződést, a jelentős tartozásra hivatkozva.

A helyzet tragikus iróniája, hogy amikor egy független, baloldali lap kerül a vágóhídra, a tőkepiaci érvek hirtelen szent és sérthetetlen, könyörtelen, megfellebbezhetetlen törvényekké magasztosulnak. Csakhogy az újságírók nem kalmárok. Védtelenek maradnak, mert az igazság kimondása és a szabad véleménynyilvánítás joga nem lehet a rideg piaci racionalitás függvénye.

Ennek elidegeníthetetlen alapjognak kellene lennie, és közös nemzeti érdekünk lenne megtalálni a módját, hogy ezt megóvjuk.

Olvasóként és alkalmi szerzőként tanúsíthatom: a Népszava a szellem szabadságának bástyája volt Magyarországon. Ha írásai az új világnyelven, angolul születnek, globálisan elismert, világszínvonalú orgánumként hivatkoznának rá. A lap vezetőinek – bizton minden szerzőtársam nevében – köszönettel tartozom, amiért hozzáértéssel és értő kézzel gondozták a gondolatainkat, munkatársaik pedig kollégaként tekintettek ránk. Ez a szellemi partnerség most és a jövőben is erőt ad.

Legalább ezekben órákban fel kell ismernünk: ahhoz, hogy hűek maradjunk a kopottnak hitt, de örök emberi ideákhoz, alkalmazkodnunk kell a korhoz. A szerkesztőség úgy fogalmazott: „Ma már nem pusztán a nyomtatott lap jelenti a Népszavát.” A digitális térben, a mobilalkalmazásokban, a podcastok hullámain és a közösségi felületeken a lap és amit képvisel, talán új utakat tör magának.

De ez a nap, 2026. május 29., mégis egy korszak vége volt. Egy olyan hangé, amely százötvenhárom éven át a legnagyobb szilenciumban sem némult el. És most, ebben a hirtelen ránk szakadó, nehéz csendben döbbenünk rá igazán, milyen kevés tiszta hang maradt a magyar nyilvánosságban, és milyen fontos volna megőrizni őket.

A szerző történelem- és alkotmányjog tanár, Ashburnben, Virginiában.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. július 6-án.