Van egy ország, amelyhez már csak lélekben van közünk. Itt élünk benne, vonatkoznak ránk a törvényei, nyelvét a legtöbben jól beszéljük. Magyarországnak hívják ezt az országot, emelkedettebb hangulatunkban hazának nevezzük.
Alig van vele dolgunk, választott vezetőink eligazítják helyettünk, ami még hátravan. Még kapkodjuk a fejünket, csodálkozunk és felháborodunk, de idővel már azt sem. Beletörődünk, nem kapálózunk. Nyugszik a beteg.
Nincs közünk hozzá, hogy milyen törvényeket hoznak és tartatnak be velünk, nem kérdez erről senki minket. Ha rákérdezünk, azt mondják, hogy mi akartuk.
Mi akartuk, hogy egymás között adják-vegyék a földbirtokokat, kastélyokat, kiadóvállalatokat, szerkesztőségeket. Hogyha valamelyik nagyúrnak kiflire támad kedve, vesz magának egy pékséget, malmot hozzá és szántóföldeket. Ha flekkent enne, bevásárolja magát egy húsüzembe.
Mintha moziban lennénk. Nézzük a filmet, nem tetszik, de még reménykedünk, hogy a végén minden jóra fordul. Hisz ez itt a mi filmünk, a mi pénzünkön forgatták, nekünk.
Van egy ország, amely már csak nevében a miénk. Szeretjük, mert nem tudjuk nem szeretni. Itt születtünk. Vannak helyeink, amelyek kedvesek a számunkra, verseink, amelyeket csak mi értünk igazán és dalaink, amelyeket valamikor együtt énekeltünk, és amelyekről csak mi tudjuk, hogy miért volt jó együtt énekelni.
Választott vezetőink félnek a tudástól, ezért akarnak tudatlan tömegeket látni. A tudatlan ember könnyebben manipulálható, neki könnyebb megmagyarázni, hogy a fekete miért fehér, a kicsi mitől nagy, a rossz miért jó.
Van egy ország, ami már csak alig a miénk. Magyarországnak hívják, gondoljunk rá szeretettel!
Forrás: Újnépszabadság
