1968 augusztus 22-én a következő közlemény jelent meg a magyarországi újságokban: „A Magyar Távirati Irodát illetékes helyen felhatalmazták a következők közlésére: Csehszlovákiában olyan súlyos helyzet alakult ki, amely megsemmisítéssel fenyegette a szocialista vívmányokat, a törvényes rendet, veszélyeztette a szocialista világrendszer életbevágó érdekeit, a testvéri országok biztonságát, az európai népek békéjét. A fenyegető veszély időben történő elhárítására Csehszlovákia párt- és állami személyiségeinek kérésére, a Magyar Népköztársaság kormányának határozata alapján 1968. augusztus 21-én néphadseregünk egységei Csehszlovákia területére léptek, együtt a szövetséges csapatokkal… A Magyar Néphadsereg egységei, amelyek a szövetséges csapatokkal együtt a Csehszlovákiában kialakult ellenforradalmi fordulat veszélyének elhárítása céljából testvéri segítséget nyújtva tartózkodnak Csehszlovákia területén, ellenállásba nem ütközve, személyi és anyagi veszteség nélkül hajtották végre kitűzött feladatukat”.
A kevesek közé tartozom, akik elmondhatják magukról, hogy tudják, hol voltak, és mit csináltak ötvenhat évvel ezelőtt, 1968 augusztus 21-én. Azon a napon Kutas Gyuri barátommal Szigetcsépen, egy fővárosi vállalat horgásztanyájához tartozó csónakban, a Dunán ringatóztunk. Úgy kerültünk oda, hogy Gyuri édesapja ennél a cégnél dolgozott, és megkértük, segítsen nekünk, mert szeretnénk egy kicsit elvonulni a világtól.
Érthető volt a kérésünk: tizenhét évesek voltunk, mikor legyen az ember fáradt és gondterhelt, ha nem ennyi idős korában, nyáron. Megkaptuk a kulcsokat. Budapesttől csak néhány kilométerre voltunk, de gyakorlatilag mégis a világ végén. Emberekkel nem találkoztunk, bolt sehol, (erre persze számítottunk, vittünk elegendő élelmet és innivalót magunkkal), amerre a szem ellátott, csak a Duna volt mindenütt.
Augusztus 21-én is gyanútlanul ringatóztunk a holtág közepén, amikor a magunkkal hozott Szokol táskarádió – fiatalabbak kedvéért: ez volt az a szemre is formás szerkezet, amelyre a hozzá tartozó 9 voltos elemet gumival volt szokás rögzíteni – furcsa híreket mondott. Azt közölték, hogy a Varsói Szerződés csapatai baráti segítséget nyújtottak a csehszlovák elvtársaknak, hogy azok meg tudják védeni a szocialista vívmányokat az ellenforradalomtól.
Ott, a Duna közepén, azonnal éreztük, hogy ennek a fele sem tréfa. A részleteket persze nem ismertük, de abban biztosak voltunk, hogy valami nagy disznóság történt, és hogy a baráti segítségnyújtás valami jónak az elrontását jelenti. Egyből vége lett a világtól való elvonulásunknak, és azon kezdtünk tanakodni – két gondterhelt tizenéves fiú – hogy mihez kezdjünk ezután. Mert úgy éreztük, hogy visszatérve Budapestre, már soha nem lesz olyan az élet, mint amilyen azt megelőzően volt. Persze, nem tudtunk semmi jót kitalálni, így azután úgy döntöttünk, hogy az üdülés végeztével, azaz, két nap múlva jobb meggyőződésünk ellenére hazamegyünk és tájékozódunk.
Így is lett. Két nappal később hazaérkeztünk Budapestre, és néztük, hogy mi változott. Próbáltuk leolvasni az emberek arcáról, hogy igaz-e, amit feltételeztünk, és már semmi sem olyan, mint azelőtt volt. Csalódnunk kellett. Budapesten az élet, mintha mi sem történt volna, ment tovább. Ez óriási szomorúsággal töltött el bennünket. Nem tudtuk, kit hibáztassunk azért, amiért az emberek ugyanolyanok voltak, mint mielőtt mi elvonultunk a világot megváltani.
Szerencsére fiatal szervezetünk elég erős volt ahhoz, hogy viszonylag gyorsan feldolgozzuk a csalódást. Mást nem is tehettünk, mert néhány nap múlva kezdődött az iskola: harmadikos gimnazisták lettünk.
A szerző Facebook-bejegyzése 2023. augusztus 21-én.
