Ha távolról nézhetnénk Magyarországot, mert nem a hazánk lenne, hanem egy tőlünk idegen bohócbirodalom, akkor röhögnénk rajta, miközben sajnálnánk az itt lakókat, mint ahogy szánjuk azokat a szerencsétleneket, akiknek Észak-Koreában kell élniük, vagy valamelyik ázsiai despota elnyomása alatt.
Persze, nem tudjuk kívülről nézni, mert ez a föld az otthonunk, a hazánk. Itt születtünk, s ha néha lábunkhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is… Ismerjük az összes fontos verset, vannak közös dalaink, s tudjuk, hogy ezek a versek és dalok mit jelentenek, és miért fontosak nekünk. Ha akarnánk, sem tudnánk kívülállók lenni, mert itt minden velünk történik. Szomorúak vagyunk és dühösek, és nem értjük, miért hagytuk, hogy így legyen. Hogy a nemzetmegvezető túszul ejtette az országot, barátai és üzletfelei lenyúlják a javainkat, olyan hűbéri rendszer épült ki, amelyben csak a csókosok járnak jól, és azok, akiknek valamennyi pénzzel befogják a szájukat.
A többieknek annyi. Szegények, hajléktalanok, másképp gondolkodók, idősek, fiatalok, kismamák, nagymamák, ne számítsatok semmire, mert a hatalom sem számol veletek. A hatalom fura urai meccsre repkednek magánrepülőgépen, elüldözik az ország legjobb egyetemét, ahelyett, hogy két kézzel kapnának utána. Mert ők is tudják, hogy a tudás hatalom, és éppen ettől a hatalomtól félnek. Hatalomból elég nekik egy: a saját, szotyiköpködő birodalmi lépegetőjük. Röhögnénk, ha nem a mi tönkretett, kifosztott hazánkról lenne szó ebben a végtelenül lehangoló, szomorú történetben.
Forrás: Újnépszabadság
