Magyar Péter rosszul emlékszik: Orbán már 1998-ban is olyan volt, mint 2024-ben.
Magyar Péter a Rzeczpospolita című lengyel lapnak nyilatkozva a többi között arról is beszélt, hogy „az 1998-as Orbánhoz szeretne visszatérni, azokhoz az időkhöz, amikor a gazdaság remekül fejlődött és semmi sem fenyegette a demokráciát”.
Orbán Viktor 1998-ban lett először Magyarország miniszterelnöke és – szemben a Tisza párt alelnökének szelektív emlékezetével – politikai tevékenységét már akkor is számos visszásság jellemezte.
Az első Orbán-kormány idején a most regnáló miniszterelnök és a Fidesz már túl volt a Kaya Ibrahim és Joszip Tot urak nevével fémjelzett botrányos ügyeken, csakúgy, mint a sárazsadányi szőlőkkel kapcsolatos szaftos történeten. Ez utóbbinak a lényege, hogy Orbán Viktor miniszterelnökként részt vett a felesége kft-je által összehívott – utólag nem-taggyűlésnek átkeresztelt – taggyűlésen. Itt hangzott el az azóta szállóigévé nemesedett mondat, miszerint „ne mi kapjuk a legtöbbet.” És úgy lett, ahogyan a miniszterelnök akarta: az Orbán családhoz köthető szőlőbirtok csupán a második legtöbb állami támogatáshoz jutott.
Ellentétben Magyar Péter minapi visszaemlékezésével, nem igaz, hogy Orbán Viktor első kormányzása idején semmi sem fenyegette a demokráciát. Hogy ez mennyire így van, annak alátámasztására a teljesség igény nélkül, az olvasók és főként Magyar Péter okulására, kigyűjtöttünk néhány korabeli hírt az első Orbán-kormány (1998-2002) idejéből. Tanulságos olvasmány lehet, nemcsak a politikai porondján újonnan feltűnt, sokak által messiásként várt népi hősnek, hanem azoknak is, akik most felállva tapsolnak neki.
1998 augusztusában például arról írtak a lapok, hogy egy Schlecht Csaba nevű Fidesz-közeli illető még 1995-ben egyetlen nap leforgása alatt tizennégy céget adott el egy Kaya Ibrahim nevű, Németországban dolgozó török vendégmunkásnak. Schlechtnek e kiárusítás után még mindig maradt két cége, ezeket egy Joszip Tot nevű horvát úr (lopott) útlevelével vásárolták meg. Az eladott cégeknek két közös tulajdonságuk volt: az egyik, hogy mindegyik után tetemes adó- és járuléktartozás maradt, a másik, hogy e cégek alapítói között a Fidesz nagyágyúi – Orbán, Kövér, Stumpf, Simicska, valamint barátaik és üzletfeleik – szerepeltek.
Ekkoriban derült ki az is, hogy id. Orbán Győző – Orbán Viktor édesapja – több bányának is a tulajdonosa. Hogy a rendszerváltás előtt tehetősnek távolról sem tartott Orbán családnak – a miniszterelnök visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy vályogházban éltek és nem volt fürdőszobájuk – miből telt bányára, azóta is homály fedi. (Rockefeller egyszer újságíróknak azt mondta: csak az első egymillió dollárom eredetét ne firtassák.)
Ugyancsak a demokráciát nem fenyegető Orbán Viktor első kormányzása idején történt, hogy Schmidt Mária, aki már akkor is Orbán bizalmasa volt, a miniszterelnök főtanácsadójaként ellátogatott az akkor néhány hete létező Heti Hetes című műsor készítőihez és közölte velük, hogy nem tartja kiegyensúlyozottnak a műsort.
Ami az oktatást illeti, bár még nem voltak tanárokat kirúgó, vagy „csak” vegzáló tankerületi vezetők, visszásságokra már akkor is volt példa. Be kellett vonni például az ötödikesek számára íródott „Ember és társadalom” című tankönyvet, mert a többi között olyan megfogalmazások szerepeltek benne, mint például: „a cigányok egy részére jellemző a bűnözés, nem tudnak, és nem is akarnak beilleszkedni a társadalomba”.
2001 szeptemberben bemutatták a leendő Nemzeti Színház makettjét a IX. kerületi Fidesz irodában. Nem elírás: nem egy közintézményben, netán egy művelődési házban vagy az Országházban, hanem a Fidesz egyik fellegvárában, mintha nem is Nemzeti, hanem Fidesz Színház épülne a Ferencvárosban.
Ugyanennek az évnek a végén Orbán Viktor egy listát lobogtatott a parlamentben. Ezen a listán azok az újságírók és politikusok szerepeltek, akik Orbán szerint rossz hírét keltik az országnak külföldön.
És bár az akkori osztogatás csupán ujjgyakorlat volt a későbbi üzemszerű lenyúlásokhoz képest, már akkor is szokássá vált a Fidesz-közeli barátok „jutalmazása”. E gazdaságpolitikának nevezett gyakorlat egyik kedvezményezettje az a Happy End Kft. volt, amely sorra nyerte el az Országimázs Központon keresztül az adófizetők pénzéből elkölthető milliárdokat. Nos, ez a cég egy alkalommal azzal a nagyszerű ötlettel rukkolt elő – és valamivel több, mint négymilliárd forintot kapott is érte –, hogy Magyarországot külföldön a H betűnek kellene szimbolizálnia. (Indoklásul azt hozták fel, hogy ez egy nagyon elterjedt betű, például a Hospital – magyarul: kórház – is a világ számos helyén ki van írva.) Évekkel később Lánczi András, a Fidesz egyik fő ideológusa nem véletlenül fogalmazta meg, hogy „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája.”
Csupán néhány, nem feltétlenül a legfontosabb, de nagyon is jellemző adalék abból az időből, amelyet Orbán Viktor első, Magyar Péter által demokratikusnak nevezett és emiatt visszavágyott világa jellemzett. Az 1998-as Orbán ugyanolyan volt, mint a 2024-es, azzal a csekély különbséggel, hogy első kormányzása idején még nem volt kétharmada, így esélye sem volt arra, hogy megszállja közmédiát, elfoglalja az ügyészséget, s maga alá gyűrje az igazságszolgáltatást, s mamelukjaival népesítse be a kultúrát.
1998-ban – erre talán még Magyar Péter is emlékszik – Mészáros Lőrinc egyszerű gázszerelő volt Felcsúton, és álmában sem gondolta volna, hogy egyszer, Orbán Viktor kegyelméből, jól menő üzletember, nem mellesleg Magyarország leggazdagabb embere lesz.
(Hírklikk, május 9.)
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. május 11-én.
