
Húsz évvel ezelőtt, 2006. november 17-én halt meg Puskás Ferenc, az Aranycsapat egykori kapitánya, Öcsi, később Öcsi bácsi. Hatszor volt spanyol bajnok a Real Madriddal, négyszer gólkirály, és a világ talán legpatinásabb klubjánál minden idők legjobb játékosának választották.
A szocializmus diszkrét bája, hogy miközben a legismertebb magyar, az egykori Száguldó Őrnagy, a nagyvilágban sikert sikerre halmozott, idehaza még a nevét sem lehetett leírni.
1961-ben szüleimet sikerült végre sikerült rávennem, hogy vegyék meg nekem a Real Madridot. Ma már nem divat a srácok körében gombfocizni, sőt, úgy gondolom, a legtöbben azt sem tudják, mi fán terem ez a játék, ám a hatvanas években – különösen az első felében – a gombfocizás még nagyon népszerű elfoglaltságnak számított. Amikor rossz idő volt, és nem a hetedik kerületi Klauzál téren fociztunk a barátaimmal, akkor gombfoci bajnokságokat rendeztünk – gólokkal, kiállításokkal, izgalmakkal, veszekedésekkel.
Mint a többi fiúnak, nekem is számos csapatom volt. Jó szívvel emlékszem vissza a valamikori MTK-ra – Szimcsákkal a balszélen, Lanczkor állt a kapuban, a jobbhátvédet Palicskónak, a bal bekket Lantosnak hívták. A középcsatár Kuti, valamint a jobbösszekötő Bödör is igen ismert játékosnak számított. Nem is szólva persze Sándor Csikarról, akiről utóbb futballakadémiát neveztek el. Az általam vezényelt „istállóba” tartozott az FTC is. Itt játszott a többi között Dékány Doktor, Vilezsál Oszkár, Dalnoki Puhavagyjenő, és az idővel állatorvossá, majd kisgazda képviselővé avanzsált Dr. Fenyvesi Máté is. És megvolt persze a brazil válogatott is, a két Santossal, Didivel, Vavával és Pelével, valamint Kádár János kedvenc csapata, a Vasas, a Bundzsák, Kékesi, Raduly és mások által fémjelezett együttes. Volt egy szovjet válogatottam is, náluk Jasin védett, és így sok év távlatából, egy Netto nevű fedezetre – ma középpályásnak mondanák – emlékszem.
Ebbe az istállóba szerettem volna megvásárolni a Real Madridot. A magyar csapatok mellett ugyanis ők voltak a kedvenceim. Szüleim, akik máskülönben viszonylagos szimpátiával kezelték gombfociőrületemet, valamiért nem rajongtak különösebben az ötletért. Direktben nem beszéltek le róla, ám nem is nagyon erőltették, hogy megvásároljam a csapatot. Egyszer azután már nem lehetett tovább halogatni, szeretett felmenőim minden ésszerű kifogásból kifogytak, így magamhoz vettem a tőlük kapott pénzt, és lerongyoltam a sarokra, a trafikba. (A fiatalabbak, valamint azok kedvéért, akik mostanában úgy emlékeznek, hogy csak a rendszerváltozás után születtek: a trafik egy boltféleség volt, amelyben elsősorban dohányárukat lehetett vásárolni.)
A trafikos régi ismerősként fogadott, törzsvásárlónak számítottam. Azt megelőzően már vagy tízszer megnéztem a Realt, kézbe fogtam és csodálattal bámultam a „fiúkat” szimbolizáló gombokat. Ezúttal azonban nem egyszerű érdeklődőként vettem részt a kiskereskedelmi folyamatban, hanem végfelhasználóként, azaz vevőként.
Nem ragoznám tovább a Real Madrid megvásárlását: hamar túlestünk az üzleten. Mindegyik játékost ismertem természetesen, az újságok jóvoltából kívülről fújtam a csapat összeállítását. Egyedül a Marsall nevű gombot nem tudtam hová tenni. Illetve tudtam, merthogy a többinek mind megvolt a helye: az isteni Di Stefano volt a középcsatár, a bal szélen egy Gento nevű fiatalember száguldozott, kizárásos alapon közéjük kellett elhelyeznem a titokzatos Marsall nevű játékost. Akinek, ráadásul, még a fotója is ismerősnek tűnt. A szüleim ugyanis, bár nem verték nagydobra, néhány 1956 előtti magyar sportújságot megőriztek – ott láthattam régebben a Marsall nevű balösszekötőt.
Kérdeztem a trafikost, hogy kerül ide ez a futballista, ám ő diszkréten odasúgta: most mások is vannak a boltban, majd ha a többi vevő elment, elmondja. És valóban, amikor az ismeretlen vásárlók becsukták maguk mögött az ajtót, s végre egyedül maradtunk, beszédesebbnek bizonyult. Közölte velem, hogy a Marsall nevű játékos valójában Puskás Ferenc, aki a Real Madrid egyik legnagyobb sztárja. De, tette hozzá, miután disszidált, s hivatalosan hazaárulónak tekintik, Magyarországon nem létezik – a nevét nem szabad sem leírni, sem kimondani. Meg is kért, ne mondjam el senkinek, hogy a csapatomban Marsall néven Puskás játszik.
Majd valamivel engedékenyebben hozzátette: ha mégis eldicsekednék vele a barátaimnak, azt semmiképpen se áruljam el, hogy tőle tudom…
