Mérgesedik a magyar-amerikai viszony, Szijjártó ma még csak üzen az amerikai nagykövetnek, hogy gyere ki öcsi a ház mögé, maholnap be is kéreti a külügybe, onnan pedig már csak egy lépés a hadüzenet. Ha én az amcsik helyében lennék, már most rettegnék a magyarok nyilaitól. Mi magyarok, ha dühbe jövünk, bármire képesek vagyunk. Egyelőre még uralkodunk magunkon, de a mi türelmünk sem végtelen, csak idő kérdése hogy odamenjünk és akkora pofont kapjunk, hogy a falnak adjuk a másikat.
Addig pedig, eszembe jutott egy régesrégi történet.
Ott álltunk a Szabadság téren, arccal az USA követség épülete felé, és több ezer társammal együtt lelkesen kiabáltuk a szánkba adott épületes magvasságokat.
Miénk volt a tér és azt hittük, miénk az egész világ. Tizenhatévesek voltunk, másodikos gimnazisták, és halálosan biztosak abban, hogy mindenben igazunk van.
„Inkább ma legyünk aktívak, / mint holnap radioaktívak”, skandáltuk a szöveget. És egy másik, akkoriban igen trendinek számító kétsorost: „Inkább tüntessünk az atombomba ellen, / mint hogy ő minket eltüntessen.”
1967 volt és javában zajlott a vietnami háború. Körülöttem több ezer, velem egykorú fiú és lány. Lelkesek voltunk, csillogó szeműek és jó volt tudni, hogy az élet egyszerű. Vannak a jók, és vannak a rosszak. Vannak a fehérek, és vannak a feketék. (Polgárokról, hazaárulókról, akkor még szó sem volt.)
Akkor még nem tudtuk, hogy mi vagyunk a békeviselt nemzedék, és az is csak később derült ki, hogy néhány évtizeddel később, kissé tán szerénytelenül, nagy generációnak fogjuk nevezni magunkat.
Számomra ott és akkor csak az volt a fontos, hogy süt a Nap, mellettem két nagyon helyes lány áll, boldogok vagyunk, igazunk van, sokan vagyunk.
Azután egyszerre csak furcsa dolgok történtek. Még javában skandáltuk a fentebb idézett épületes magvasságokat, amikor egyszerre csak kövek kezdtek repülni a követség ablakai felé. Néhány ablak rögtön be is tört, mire a személyzet gyorsan lehúzta a redőnyöket. Ekkor a tömegből fél téglák és vasdarabok repültek az épület felé.
Természetesen a redőnyök is összetörtek.
Óvatosan körülnéztem: kik lehetnek azok, akik dobálnak? Egy velem egykorú fiúkból álló társaság dobálta kövekkel a követséget, legtöbbjüket személyesen ismertem: két évvel azelőtt még iskolatársaim voltak az általánosban. Ők voltak a suliban a balhés gyerekek: verekedésekkel, lopásokkal, egyiküket, hasonló hangzású neve és szellemisége okán Hitlernek becéztük.
Most ott dobálóztak mellettem a béketüntetésen. Arra gondoltam, hogy ha ők is itt vannak, akkor én hogyan kerülök ide?
A sok évvel ezelőtti történethez hozzátartozik, hogy az anyagi kár, mint később megtudtuk, egymillió forint volt. Ez akkoriban elég rendes pénznek számított, ám a magyar állam – ezt meg egy tisztességes, nem mindig a hivatalos szöveget tanító tanárunk mondta el nekünk – utóbb kifizette az amerikaiaknak az őket ért károkat.
Körülbelül azóta tudom, hogy az élet nem mindig olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, és még kevésbé olyan, amilyennek látni szeretnénk.
Címkép: Zászló felvonás az amerikai nagykövetségnél
Forrás: Újnépszabadság