Három cinikus mondat a rendszerváltás utáni Magyarországról.

A rendszerváltozás utáni magyarországi közélet bővelkedik vállalhatatlan, mi több, vérlázító mondatokban. Dunát lehetne rekeszteni az ilyen megfogalmazásokkal, melyek között vannak olyanok, amelyek konkrét személyek szerzőségéhez kötődnek, mások inkább csak elterjedtek a közbeszédben. Én most, önkényesen három ilyen mondatot választottam ki – a sor tetszés szerint folytatható.

„Mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni.”

Ennek az előzménye a Fideszhez kötődő fantomcégek ügye volt. A történet még 1995-ben kezdődött, amikor Schlecht Csaba több, Fidesz-közeli üzleti körhöz tartozó céget adott el papíron külföldi személyeknek. A később közismertté vált két név Kaya Ibrahim és Joszip (Josip) Tot volt. A cégek jelentős köztartozásokat hagytak maguk után.
A botrány 1998 augusztusában robbant ki, Rádi Antóniának a Népszabadságban megjelent cikke nyomán. Az írásban feltett kérdés az volt: hogyan hihető, hogy valaki megvásárol egy sor olyan céget, amelyeknek komoly tartozásaik vannak, miközben a vevők személyazonossága és tényleges üzleti tevékenysége is rendkívül problematikus? A későbbi források ezt úgy foglalják össze, hogy Simicskát arról kérdezték, mennyire életszerű, hogy Schlecht ilyen körülmények között eladta ezeket a vállalkozásokat Kaya Ibrahimnak és Joszip Totnak. Erre válaszolta az akkor még Orbán Viktor barátjaként ismert Simicska Lajos a legendássá vált bon mot-t: „Mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni.”
Fontos megjegyezni, hogy Simicska ekkoriban a Fidesz gazdasági háttérembere, illetve a párthoz kötődő üzleti kör egyik kulcsfigurája volt. Egy évvel később, 1998-ban Orbán Viktor kormányának idején már az APEH (a NAV elődje) elnöke lett.

„Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet.”

Ez a máig emlékezetes mondat 2001-ben, az első Orbán-kormány regnálása idején hangzott el. A helyszín a Szárhegy Dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft. egyik taggyűlése, illetve a társaság körüli informális megbeszélés volt. A cégben Orbán Viktor feleségének, Lévai Anikónak is volt tulajdonrésze.
A történet középpontjában egy szőlőtelepítési állami támogatási pályázat állt. A társaság 2001. május 10-én pályázott 13 hektár szőlő telepítésére, 71,508 millió forintos beruházási költséggel. A pályázatban 39,33 millió forint vissza nem térítendő támogatást kértek. Ennek kapcsán hangzott el Orbán Viktor szájából a jegyzőkönyvben rögzített mondat: „Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet.” Érdekes módon a társaság végül valóban nem kapta meg azt az összeget, amit kért. Az igényelt 39,33 millió helyett „mindössze” 34,324 millió forint támogatást ítéltek meg számukra.
A mondat egyébként nem 2001-ben, hanem négy évvel később, 2005-ben vált ismertté, amikor az Élet és Irodalom közölte a Szárhegy Kft. taggyűléseinek jegyzőkönyveit. Ekkor derült ki, hogy Orbán Viktor hivatalban lévő miniszterelnökként részt vett a felesége érdekeltségébe tartozó cég ügyeivel kapcsolatos megbeszéléseken, s az egyik ilyen találkozót a miniszterelnöki rezidencián tartották. Ez azért volt különösen kínos, mert nem egyszerűen arról volt szó, hogy Orbán családja pályázott állami pénzre, hanem azért is, mert a jegyzőkönyvek szerint maga a hivatalban lévő miniszterelnök is részt vett a társaság üzleti ügyeinek megbeszélésében, és tanácsokat adott.

„Akkor inkább maradt volna Orbán?”

Ennek a mondatnak az eredeti szerzője ismeretlen, a logikája viszont érdekes, mert pontosan ugyanazt a retorikai szerkezetet használja, mint sok korábbi magyar politikai szállóige: „Aki kritizálja az új kormány döntését, az tulajdonképpen az előző kormányt akarja vissza.” Vagyis a kritikust egy lehetetlen választás elé állítják: vagy elfogadod a TISZA minden döntését, vagy azt akarod, hogy Orbán maradjon.
Ami persze egy hazug megközelítés, hiszen aki kifogásolja a TISZA egyes intézkedéseit, vagy éppen Magyar Péter miniszterelnök bizonyos megnyilvánulásait, az még nem Orbánt és a Fideszt sírja vissza.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. augusztus 26-án.