Gyermek koromban a Festőt Lavallier-nyakkendős bohémnek képzeltem, aki legalábbis tüdőbajos, meghalt neki a szeretője, s feltétlenül magára hagyták az emberek.
A művész – úgy általában – gyermektudatomban kötelezően poéta volt, amolyan mai varázsló, törzsvendég a csodák és legendák kávéházában. Végezetül: szentül hittem abban, hogy a művészet egész embert, egész és feláldozott életet követel.
Később az idő megsápasztotta zsenge-korombeli képzeteimet. Mégis belekapaszkodtam gyermekálmaimba, úgy kapaszkodtam beléjük, mintha az életem függne tőle. S talán függ is. Mert a szerencse azért mégiscsak meg-megajándékoz valóra vált vágyálmaimmal.
Legutóbb Florin Puca kicsiny műtermének varázsos világában nyertem vissza gyermekkoromat. Úgy látszik, mégsem az emberi lét szűkös, legfennebb körülményeink. Mert lám, nyolc négyzetméteren elfér a végtelen világ, egy kamra falán ég és pokol. S könyveinek lapjain is végtelen dimenziós mélységek és magasságok.
Két könyve jelent meg nemrég. Az egyikben az ő vonalainak a poézise illusztrálja a szó poétáját (Teodor Pîcăt) a másikban a szó poétája (Leonid Dimov) illusztrálja őt, az ő rajzának a poézisét. Ezektől a képeitől kaptam vissza legutóbb a gyermeki áhítatot, a mesét, a csodát. Megszámlálhatatlan dimenzión járkálok képzelete nyomában, repülök napsugár-hintán, emelkedem falanszterek fölé égi kötéltáncosnak. I
Úgy lehet, mégis tévedtem gyermekkoromban: a művész nem feltétlenül Lavallier-nyakkendős és beteg. De igazam is volt félig- meddig, s ebben megerősítést nyertem: a művészet egész embert, egész feláldozott életet követel.
Megjelent A Hét II. évfolyama 7. számában, 1971. február 12-én.
