Szabálytalan beszélgetés Harag Györggyel
Többféle interjúalany van a világon és többféle riporter. Én már voltam mindenféle riporter, s az alanyaim is sokfélék. Mert van, aki csak írásban tudja kifejezni magát, van, aki szívesebben beszél, van, aki egyikre sem képes, de olyan is, aki mindkettőre, csak éppen nem hajlandó. Volt, aki szívesen vette a népszerűsítésnek ezt a formáját, volt, aki utálta. Harag György rendező azok közül való, akik nem szívesen adnak interjút, még kevésbé írják le, de nem haragszanak sem a riporterre, sem az interjúra –, olyan, akivel egészen egyszerűen nem lehet zöldágra vergődni.
Harag dolgozni szeret. Valami megnevezhetetlen varázslat, megszállottság lesz úrrá rajta, mihelyt a rendezői asztal mellé kerül, s magával sodor színészt, nézőt egyaránt. Mármint a próbák nézőit, ugyanis a színházi nézők, ha nagy ritkán személyesen találkoznak vele, amikor meghajol a közönség előtt, még annyi esztendői gyakorlat után is őszintén pironkodva, mint valami kisdiák, egy megszeppent embert láthatnak a rivaldánál. Nem kéreti magát, mert azt nem szereti (a hazai szerzőket is megkíméli ettől, ha lehet, inkább megrendezi a „bejövetelüket”), és őszintén igyekszik elkerülni ezt a feszengő érzést. De a névtelenség nem minden esetben adatik meg, gyakorta nem lehet megtenni a társulattal, a nézővel, legkevésbé ősbemutatók alkalmával. Pedig igazán nincs miért pirulnia, azok közé a rendezők közé tartozik, akik szívből és gyakran segítették színpadhoz a hazai drámát, s akit a hazai szerzők is sok örömhöz, sikerhez juttattak, épp azért, mert egy-egy klasszikusnak kijáró energiát fektetett mindegyikük előadásába
Végül is a Páskándi-bemutató, a Tornyot választok előadásának kellős közepén rohantam le remetei magányában, az öltözőben, amikor csak a mikrofonra fülelt, s a tapsból olvasta ki jobbadán, hol tart az előadás.
– De hát ilyenkor? Most megy a második felvonás. Igaz, hogy nem ülök a nézőtéren, nem szokásom (csakugyan, sose ül ott), de minden idegszálammal odafigyelek. (Zárójelben: ha nem oda figyel, akkor, valljuk be, sehova sem figyel, ez az igazság. Tekintetét valahova a semmibe felejti.)
– Bocsánat, de reggel ezért nem alkalmas, délután amazért. . .
– Amikor délelőtt próbám van, nemcsak interjút nem tudok adni, de reggelizni sem tudok. Ha délután van próbám, akkor nem ebédelek, ha pedig bemutatóm van, természetesen nem tudok közben interjút adni.
– Akkor hát teremtsük meg a szabályt erősítő kivételt.
– Legfeljebb azért teszek kivételt, ha megteszem, mert a mi kettőnk párbeszéde, a mi színházi párbeszédünk már több mint húsz évvel ezelőtt kezdődött el, s azóta sem fejeztük be. Sok mindent mondhatnék magunkról, a mi generációnkról, küzdelmeinkről, örömeinkről, de most nagyon izgatott vagyok. . .
(Ha valami meglátszik az évről évre nagyobb élményt nyújtó rendezvényein, hát ez az: hogy még mindig izgulni tud egy-egy újabb produkció miatt.)
Provokálom is:
– Miért e rendkívüli izgalom?
– Hazai darabot rendeztem. Az utóbbi években egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy elsősorban a hazai, még feltáratlan értékeket kell színpadra vinnünk.
– Például?
– Példákat mondjak? Csak az utóbbi éveket említem: Nagy István Özönvíz előtt, Szabó Lajos Mentség, Petru Vintilă Álmok háza és most Páskándi Apáczai-drámája…
– És ezután?
– Hogy mi következik ezután, még nem tudom. Meg akarom rendezni Asztalos István Fekete macskáját, várom Sütő András új darabját, várom Páskándi nekem való vígjátékát, és várok egy Földes Mária-darabot. A Hétköznapok és a Baleset az új utcában után egy újat.
Közben már felugrott a székről, látom, hogy türelmetlen:
– Miért?
– Ma éjjel utazom Jugoszláviába. A szabadkai színház szerb-horvát együttesével már megkezdtem Mihai Sebastian Névtelen csillagának a próbáit.
– Ha jól emlékszem, ezt már Bányán is rendezte.
– Rendeztem, 1954-ben. Azt hiszem, akkor nagyon jó előadás volt.
– Mik a tervei Marosvásárhelyen?
– Ott az új színház megnyitása a legizgalmasabb feladat. Nem szeretném még kikotyogni, hogy mivel nyitunk, de mindannyian szeretnénk valami nagyon izgalmas dolgot csinálni.
Már száguld is, „röptében” kapom el: még egy-két szót a mostani előadásról. . .
– Menjen be a nézőtérre; ott fenn a színpadon elmondtam mindent!
Megjelent A Hét IV. évfolyama 18. számában, 1973. május 4-én.