Voltak idők, amikor a tudomány értelme, szükségessége és társadalmi rendeltetése még magyarázatra szorult. Napjainkban, az immár termelőerővé alakult tudomány, puszta létével magyarázza értelmét, szükségességét és társadalmi rendeltetését. A tudományos-technikai forradalom korszakának felmérhetetlen jelentőségű felfedezései, azok egy részének gyakorlati alkalmazása a naivitás birodalmába kényszeríti a jámbor szándékot, mely a tudomány fontosságának bizonyítását tűzi céljául. Evidenciák nem szorulnak bizonyításra. Egyébként is evidenciákról általánosságban csak banalitásokat lehet mondani.
Felbontottuk az atomot, behatoltunk magjába, és egyre tüzetesebben fedjük fel az anyag szerkezetét; kitörtünk bolygónkról, kiléptünk a világűrbe, s az ember alkotása ma már a Venusról küldi üzenetét; befurakodtunk a sejt szöveteibe, az élő szervezet törvényeit kutatjuk, s maholnap talán akaratunk szerint öröklődnek majd az emberi tulajdonságok; információvá absztraháltuk minden létező meghatározott jegyeit, betápláltuk gépi agyakba, s úgy oldunk meg általa minden létezőre érvényes mindennemű problémát, hogy talán megérjük az időt, amikor az emberi agyra már csak a fantázia munkája marad, s általa a ráció gyönyörű szeszélye: az alkotás.
Megiramodott a világ. Nemzedéknyi idő alatt akkorát lép ez emberiség, mint annak idején évszázadok során, és valamennyiünket lépéstartásra kötelez. Ez a kötelezettség mindenekelőtt nem erkölcsi természetű, országok, népek, nemzetek, társadalmi rendek jól felfogott érdekéből fakad, mely a közösség létét irányító politikai erők mellett leginkább a tudósnak teszi országa, népe, nemzete, társadalmi rendje iránti elemi kötelességévé, hogy lépését a világéhoz igazítsa. Mert ha ma nemzedéknyi idő alatt akkorát lép a világ, mint annak idején évszázadok során, akkor szűkre szabott lépéssel nemzedéknyi idő alatt az évszázados lemaradás is előállhat. Kicsiny és közepes országok nagy gondja ez. Manapság a tudomány művelésének anyagi feltételei hallatlanul összebonyolódtak. A tudományos munka és annak hatékonysága roppant befektetésektől, nagytávlatú tervezéstől, a legkülönbözőbb tudományágak együttműködésének okos és előrelátó szervezésétől függ. és még valamitől: a világra tárt pillantás nyíltságától. Ennek a nyílt pillantásnak fő tulajdonsága az előítélet-mentesség, a tárgyilagosság, a tények tiszteletben tartása. Ez már nem anyagi, de ideológiai jellegű tényező.
Hisz oly egyszerű a tudományos vizsgálódás valamely területére vagy elméletére hamarian ráragasztani a „burzsoá áltudományosság” címkéjét. De milyen bonyolult és hosszadalmas behozni a lemaradást, ha később történetesen kiderül, hogy az a vizsgálódás mégsem volt burzsoá, még kevésbé áltudományos. Mert a gének vidáman működnek tovább akkor is, ha egyesek kétségbe vonják működéstörvényeit, csupán a genetika művelése szűnik meg ilyenkor, de oly súlyos következményekkel, hogy arra ma is komoran emlékezünk vissza; az információk természete sem sínyli meg az iránta tanúsított dogmatikus ellenszenvet, de megsínylette bizony annál inkább az információelmélet és a kibernetika, melynek szinte tízesztendős lemaradást kellett behoznia, amidőn megébredt a dogmák narkózisából. A példák számát szaporítani lehetne, de nincs miért. Egyrészt, mert a rosszat nem kell halmozni, másrészt, mert a rossznak ez a fajtája jószerével már a múlté. Bár ma is megesik, hogy aggodalommal riadunk egynémely kósza jelenség láttán. Itt van például a futurológia, a jövő előrelátásának és előretervezésének kísérlete. Még távolról sem kész tudományos diszciplína, máris felhangzik ellene imitt-amott a tiltakozó cirpelés, mely némi ideológiai ártalom elhárításáért kész volna leszámítolni azt a roppant tudományos hasznot, amit ígér. A kapitalista jövőkutatás ellen folytatott ideológiai harcban nem magának a jövőkutatásnak a megsemmisítésével lehet győzni, hanem a nyugatinál pontosabb futurológiai elmélettel, metodikával és technikával. A tudomány igaza a tárgyilagos tények függvénye, nem erkölcsi ítéleteké. A Hirosima fölött robbanó atombomba rossz dolog volt – sajnos rosszaságában igazolta a magfizika helyességét. Hát tehet arról az atom, ha gonosz hatalmak gonosz cél szolgálatába állítják?!
Az ideológia, az erkölcs, a politikai harc dolga, hogy kivívja számára a méltó célt – a tudományé, hogy fedje fel természetét. A tudomány feladata mindig is tények, összefüggések, törvényszerűségek feltárása. A szuverén tudomány ott kezdődik, amikor eltűnnek az előítéletek, amikor a múltba süllyed az a babona, hogy az objektív tények felismerése – objektivizmus, a másutt felfedezett objektív tények elismerése – hajbókolás. A tudományban – tárgyi tények és összefüggések feltárásában – nincs objektivizmus és nincs hajbókolás, csak objektivitás és kommunikáció. Legnagyobb ígéretünk: hazai tudományunk nagykorúsága, tudósaink, tudományos intézményeink, tudománypolitikánk nyílt, világra tárt pillantása. Ez a világra tárt pillantás meghozhatja előbb-utóbb a világraszóló eredményeket is. S addig: tulajdon eredményeinknek és a világ megszerzett eredményeinek bölcs alkalmazását, hasznosítását, iskolarendszerünknek, tudósképzésünknek szívós munkával történő korszerűvé tételét. Ebben a munkában a romániai nemzetiségek tudósainak szerepe tetemes. A hazai magyar tudományos kutatók és tanárok a jól végzett munka elégtételével vallhatják, hogy részük van az ország tudományos eredményeiben. Ott van alkotó agyuk és kezük nyoma – csak néhány példát említsünk – a kémia terén elért jelentős sikerekben, a mezőgazdaság korszerűsítésében, a magfizikai kutatások, az elektronika és a távközlés terén mutatkozó eredményekben, s abban a szívós küzdelemben is, mely gazdasági életünk teljes korszerűsítéséért, a nemzetgazdaság tervezésének és szervezésének matematizálásáért folyik.
Az ember világát az egész emberiség egyetemes tudománya veszi birtokába. A reánk eső részt hazai tudományunk – reményeink szerint – jó lelkiismerettel vállalhatja.
Megjelent A Hét II. évfolyama 4. számában, 1971. január 22-én.
