Utolsó olvasmányom, melyben az impresszionista ecset még az osztályellenség szuronyaként szerepelt – 1953-ból való. Azóta szinte két évtized telt el, melynek első évei során ez az ecset szép lassan visszapuhult közönséges pemzlivé, noha közben-közben még elmondogatták róla, hogy lehet azért a szemünk fényét veszélyeztető szurony is. Mikor hogyan – ez többnyire az alkalmaktól függött: ha épp valamelyik impresszionista mester évfordulója előtt álltunk, akkor az ő tematikája honos környezetünk varázstájává nemesedett, színfolt-világa szemünk gyönyöre lett, mi pedig – esztéták és műkritikusok hívó szavára – franciául repestünk a „plein air“ felé; ám, ha a másnapi lecke történetesen „az ipari táj“ volt, akkor az impresszionista tematika egyszeriben visszavedlett „valóság elől való menekülés“-sé, a kontúrok folttá oldása pedig ismét az érzékek felelőtlen játéka lett, s a minap még dicsőített „clair- obscur“-t hirtelen így fordítottuk magyarra: tisztára obszkurantizmus.
Aztán elcsitultak a dolgok, végérvényesen újraértékeltük az impresszionizmust. Senki sem akart többé osztályharcot folytatni Renoir ellen, s uzsonnázhatott végre Szinnyei-Merse nagybácsija is nyugodtan a kert fái alatt a verőfényes reggelben. Egyszóval úgy látszott, hogy réges-rég békét kötöttünk a fényeket villantó szeszélyes ecsettel, szabad őt szeretni, sőt be is szabad vallani, ha szeretjük.
A minap azonban kiderült, hogy az Utunk egyik cikkének társszerzői (Hans Loew és Kiss Péter) ma sem bíznak a békeszerződés tartósságában, még mindig attól félnek, hogy csak amolyan békés középkori week-endről van szó.
A párt ötvenedik évfordulója előtt állunk. Az alkotó marxizmus jegyében várjuk az ünnepet. Senki sem várja el tehát a szerzőktől, hogy ha ilyen ünnepi alkalomra írnak cikksorozatot a festészetről (Európa közelében, Utunk, 1971. 15. sz.), akkor hasznosnak véljék újra újraértékelni – az impresszionizmust. Az említett cikkből az derül ki ugyanis, hogy a reneszánsz óta győzedelmes „emberközpontú művészetfilozófiai felfogás“-nak elsőül az impresszionisták fordítottak hátat, s ezért kapóra jöttek a reakciónak. „Az első impresszionista kiállítást – írják e társak a szerzőségben – 1874-ben nyitják meg: három évvel az 1871-es párizsi kommün le-veretése után!“ Ekkor tudniillik „a burzsoázia minden erejét arra összpontosítja, hogy elterelje a figyelmet az ellentmondásokról, az osztályharc mind nyíltabb formáiról.“ Tetszik figyelni? Az a ravasz burzsoázia épp hogy kivárta a kommün leverése utáni három esztendőcske türelmi időt, s nyomban kiállítást nyitott hőn szeretett impresszionistáinak festményeiből, hogy ezúton is „elterelje a figyelmet“, megfúrja általa az osztályharcot, s ily módon konszolidálja győzelmét.
Persze az egész dolgot elbonyolítják kissé a tények. Művészettörténeti közhely, hogy a korabeli burzsoázia utálta az impresszionizmust. Ilyen ellentmondásos ez a világ: a kizsákmányolok egyrészt létrehozzák tulajdon művészetüket, másrészt a pokolra kívánják tulajdon művészetüket. Nem titok ugyanis, hogy az impresszionista kiállításokat „a kizsűrizettek” tárlatának nevezték, ama egyszerű okból következően, hogy a hivatalos tárlatokról visszautasított képek jelentek ott meg.
Arról is tud a világ, hogy III. Napóleon, aki – megítélésem szerint – majdnem akkora képviselője volt a burzsoázia érdekeinek, mint az impresszionista festészet – lovagló korbácsával vágott végig „szövetségesén“, Monet egyik vásznán. S az is elgondolkoztató, hogy azok a művészek, akik állítólag oly buzgón szolgálták a burzsoáziát, valami furcsa módon mégis kallódtak, alkoholba menekültek, majdhogy éhen nem haltak ecsetjükkel fenntartott burzsoá társadalmukban. S ha végül az is köztudott, hogy az impresszionizmus ellenhatásként jött a világra azzal az akadémizmussal szemben, amely harmóniát hazudó apologetikájával csakugyan a parvenü polgárság szellemi tulajdona volt – márpedig köztudott dolog ez –, akkor még egy elsőéves diák is megrökönyödik a szerzők véleményén, mely szerint az osztályharc fékezését két művészi megnyilvánulás szolgálta: „Egyrészt a hivatalos festészet, az akademizmus, illusztratív és anekdotázó belterjességében, másrészt az impresszionista látáskultúra, technikai csillogásában.“ Ezek szerint a szellemtörténet nagyvásárán az impresszionizmus az akadémizmussal árult egy gyékényen, legfennebb csillogóbbra festette talmi portékáját.
Nem tudom, egyenként jöttek-e rá a társszerzők erre a bölcsességre, vagy éppen a nagy felfedezés érdekében fogódzkodtak össze, de bizonyára együtt kapták magukat azon, hogy – saját dugájukba dőltek. Mert a köztudottat nyilván ők is tudják. S akkor következhetik a kínos magyarázkodás: miért is idegenkedett hát a burzsoázia az impresszionizmustól, amikor az oly meghatóan szolgálta őt? A magyarázat a gnoszeológiához folyamodik: „A közönség ellenkezése nem a témának szólt, hanem annak a magatartásnak, amely a világot kizárólag az érzékeken keresztül óhajtotta értelmezni és meghódítani.“
Minden világos: lókupecek és bankárok, tőzsdeügynökök és városatyák vidáman tapsikoltak volna a tematikának, de racionalizmusuk megsértését nem tűrhették; azt, hogy a művészet nekik szenzualista ismeretelméletet akarja sugallni, még az osztályharc elmiskárolásáért hálából sem tudták az impresszionizmusnak megbocsátani. Tartogatnak-e a szerzőtársak a jövőben is ilyen kis, osztályharcosnak vélt vicceket?
Egyébként a művészet – a társszerzők kollektív bölcsességétől függetlenül – valóban társadalmilag determinált. Csakhogy ennek a meghatározottságnak a dialektikájára nagyon kell ám ügyelni. S akkor az impresszionizmusról például az derül ki, hogy társadalmi indítékai szerint nem ellenforradalmár, hanem lázadó. Térdre kényszerült forradalmár, s mégis – korszakos jelentőségű lázadó. És ezt el lehet mondani róla harcos évfordulókon is.
Megjelent A Hét II. évfolyama 18. számában, 1971. április 30-án.
Kiemelt képünk – Monet: A felkelő nap impressziója – nem volt a cikk illusztrációja…
