Dolgozik kőbe is. De igazi anyaga a fa. Akár a népé, amelynek környezetében él. Egy-egy szobrát magunkkal vihetjük más vidék kiállítótermébe. Ám szobrászatát nem. Az elmozdíthatatlan, sehova át nem költöztethető. Mint ahogy nem lehet átköltöztetni egy mármarosi fatemplomot, mondjuk, a Maros mentére, egy avasi parasztházat a Baragánra, Visó völgyi falvak sírhantjait a Házsongárdi temetőbe.
Nagyvárosi park közepére, kertész ollóval ápolt, nyesett pázsitra falut telepíteni nem lehet. Legfennebb falumúzeumot. De az csak amolyan műegzotikum. Annak való, aki úgy szeretné megismerni a természetet és a természet népét, hogy közben ne fáradjon le az aszfaltról. Valahogy ilyenformán képzelném ezeket a szobrokat egy szép architektúrájú kiállítóterem közepén.
Meg lehet nézni őket itt is. De látni csak a tájban lehet, abban a tájban, amelybe beleszületett. Oda valók ezek a szobrok a mármarosi táj zordon „architektúrájú” vidékére. Mindig oda is képzelem őket az avasi domboldalakra, a Visó völgyében kanyargó utak kereszteződéseire, vagy hatalmas távlatú völgykatlanban a Mármarosi havasok felmagasodó hátterével.
Megjelent A Hét II. évfolyama 31. számában, 1971. július 30-án.
