Olyan, mint a szobrai. Hosszú évtizedek során építette át lelkét fába, kőbe, s kapta vissza a maga faragta fától, kőtől arcvonásait, tulajdon karjának és lelkének keménységét. Egész élete, életműve: szolgálat. A nép szolgálata, melytől ihletését, formalátomását ajándékba kapta, hogy azután hatalmas szintézisben ajándékozhassa vissza.
Maga a megtestesült ősi hitelesség. Sose kényszeríti vízióját az anyagára. Kiolvassa belőle. S aztán kifaragja. Mikor, hogyan. Van úgy – első korszakának műveiben, azok többségében –, hogy balladás látomása anyagának teljes átalakítására viszi, mint az utolsó kincsét, a megmaradt bárányt féltő, suta és konok gonddal védelmező Emré bá (ettől soha nem válna meg; később a ballada teljes eseménysorát nyomon követve domborműben is kidolgozta).
S van aztán úgy, hogy a világért se térítené el az anyagot tulajdon természetben nőtt formájától, ágazatának, göcseinek, erezetének ősvallomását bontja ki belőle, legfennebb itt-ott megsegíti egy-egy vésőnyommal, hogy emberi művé teljesedjék ki az anyagban benne rejlő természeti mű – egy-egy vésőnyommal, hogy az ág dudoraiból szemünk elé varázsolódjon – a rügy? a sejt? a könnycsepp? – egyre megy. Valami, aminek sugallata éppoly ősi és éppoly hiteles, mint a formáinak minden ízében kifaragott Emré bá.
Megjelent A Hét II. évfolyama 32. számában, 1971. augusztus 6-án.
Kiemelt kép: Tamási Áron síremléke
