Megdöbbentő és felemelő festészetét azóta követem nyomon, amióta elhagyta a főiskola padjait. Talán nem sértődik meg, ha eldicsekszem itt azzal, hogy tanítványom volt. Kedvelt tanítványom volt. Igaz, „csak” esztétikára tanítottam. Az idézőjeles csak persze nem lebecsülő célzatú; pusztán annyit jelez, hogy tőlem elvont elméletet tanult, a mesterséget magát már másoktól, a piktúra kiváló mestereitől.
De azt azután csakugyan megtanulta. A hozzá való tehetséget – az egyetlent, ami megtanulhatatlan – önlelkéből merítette. Volt miből merítenie. Mégis fontosnak azt tartom, amit megtanult. A tehetségről nincs mit beszélni, az vagy van, vagy nincs. Ám ahogyan tanult és ahogyan a tanultakat tovább fejlesztette, az példás.
Expresszionista és szürrealista hatások nyomát sejtető oldott formáit önmaga alakította ki. De előbb megtanulta a hozzá szükségeseket. Nem formabontással indult, mint egyesek, akik vélt modernségükben úgy hiszik, hogy aki formát bont, annak rajztudásra például nincs is szüksége.
Porzsolt Borbála felhalmozta, amit az elődök alkottak, hogy legyen miből építkeznie. Korszerűsége valódi, mert nem a légből kapottság „újdonsága”, hanem a hagyományok továbbképzése.
Amit lát és láttat – már az elején így mondtam, s most sem tudok egyebet mondani – megdöbbent és felemel. Mint a balladák. Balladásan súlyos látásmódjának fókuszában egyetlen gondolatkör sugallata gyűl egybe: az emberi sors vállalása. Nem könnyű ez a sors – küszködő és harcos. Olykor gyötrődő. Ezért megdöbbentő. Ám a mondanivaló nyomatéka mindig a vállaláson van. Ezért felemelő.