Élni vagy alkotni? – kérdezteti Kocsis István eszelősen, a lélek megoldhatatlan dilemmájába már-már beleőrült Bolyaival. Hogy vajon Bolyai is ugyanígy vallatta-e önmagát, az a történészekre tartozik. Korunkra és korunk drámájára az tartozik viszont, hogy napjainkban: így igaz. Dicső századunk ilyenformán polarizálta a világ értékeit, és így taszította válaszútra a meghasonlott személyiséget. Az élet haszna a bölcs alkalmazkodásból fakad: utilitárius öröm. Az alkotás haszna a balga alkalmazkodás képtelenségének adománya: szellemi öröm. Az előbbi – luxus, hírnév, hatalom az emberen, az utóbbi – a lélek luxusa, önbecsülés, hatalom tulajdon szabadságom fölött. Tessék választani !
Ezt már a kocsmai aforizma is tudja, mely a Rochefoucauld hercegével vetélkedő, bár kevésbé illedelmes tömörséggel oktat bennünket arra, hogy nem lehet egyidejűleg a lélek a mennyországban is, és a… a többit már tudjuk. Nos, a szatmáriak Bolyaija, Zsoldos Árpád megértette velünk az alkotói lét egzisztenciális problémáját, miközben a szerzőnek szinte megszállott obszesszióval vissza-visszatérő mondatát variálta: „az emberből élni vagy az emberért?”
A vívódás színhelye, ahol a paranoia rémével küszködő Bolyai végső létkérdéséről monodramatizál – a fizikai és szellemi magány cellája; Paulovics László lakonikusan mélyértelmű díszletében, néhány gerendaácsolat: a szellem kalodája. A szoba falán az örömmel megélhető élet tárgyai: a nagy Gauss arcmása, aki úgy tudott a matematika királya lenni, hogy közben az élet királya is volt (vajon csakugyan ilyen volt?); az apa, Bolyai Farkas képmása, aki úgy tudott alkalmazkodni és megalkudni, hogy közben eltengethesse életét (van ebben is némi történelmi igazságtalanság); a feleség képmása, aki talán a családi békét nyújthatta volna (ez aztán problematikus); egy hegedű, melynek Bolyai János virtuóza volt, s mely a lélek megnyugvásos szféráiba emelhette volna (így igaz!); s egy szál meztelen kard, melynek krakéler forgatója volt (ez is igaz!), s ami férfiúi dicsőséget szerezhetett volna neki. Ezek a haszonelvűen szép élet dokumentumai. A padlón elárvultan és elárultan szerteszórva viszont az igazságelvűség kegyetlen szépségének tárgyai, a halhatatlanságért küzdő élet dokumentumai – a kéziratok. A Szellem, melynek erejével „a semmiből egy új, más világot teremtettem”, s melyért, úgy látszik, mindig oda kell áldozni a való világ megélhető örömeit. Három portréval, egy hegedűvel és egy karddal polemizálva az őrületig, élteti velünk Zsoldos végig a fizikai öröm-hajsza és a lelki pokoljárás válaszútján a vergődés minden kínját, s győz meg bennünket, hogy aki „az emberekért akar élni”, annak végül is jobb élet a feláldozott élet.
Nem részletezem a kidolgozottat, mert az alakítás kitűnőségéről jobban vall valami váratlanul rögtönzött. Bolyai (rendezői utasításra) gyertyatartót helyez égő gyertyával a kéziratokat tartalmazó vasalt-pántos láda mögé – hadd kígyózzon onnan mindig valami figyelmeztető füstcsíkocska.
Így kaphattunk Zsoldostól a bukaresti versenyelőadáson egy lélegzetelállító improvizált kadenciát. Amikor Bolyai a láda mellett, hol tapodva a földön heverő kéziratokon, hol dédelgetve őket, a dilemma csúcspontjára érkezik: mit kellett volna inkább vállalnia: a hírnév dicsőségét vagy az alkotás mártíriumát, mi hamvadjon hát el: az élet-e avagy a szellem? – ekkor (a közönség előtt rejtett) gyertya lángja belekapott valamiféle tárgyba a láda megett, illúziónk szerint a szerteszórt kéziratokba. Kezdetben még azt hihették a nézők, ez is artificium, akár az eddig szivárgó füstcsík. Ám amint a jelképes értelmű füstkígyócska, kisvártatva gomolygó füstfelhővé sűrűsödött, mindenkit meggyőzött: az illúzió valósággá változott, a megrendezett lángból valóságos színpadi tűz lett. Az első sorokban ülők közül néhányan fél szemükkel még Zsoldost nézték, de látszott rajtuk, azon gondolkodnak, nem volna-e jobb tűzoltók után nézni. Számomra addigra már kiderült, hogy ebből az alakításból díj lesz (lett is belőle harmadik), ekkor azonban a játéka meggyőzött, hogy mindenképpen megtetézhetjük azt az alakítási harmadik díjat egy tűzbiztonsági első díjjal.
Zsoldos ugyanis felfigyelt a tűzre, de hallatlan lélekjelenléttel kivárt. Elkezdett konkurrálni az égő színpaddal. Szembe merte helyezni a naturalista tűzzel a művészet tüzét és megtörtént a csoda: a közönség többsége nem a saját veszélyét hozó füstgomolyt figyelte, hanem a színész játékát, a szellemet fojtogató füst fenyegetését. Zsoldos észrevette, hogy a Nagy Rendező, a véletlen a kezére játszik, s behozza neki a színpadra a művészi eszmét, „a Szellem elhamvadását”. Mondottam már: halálos lélekjelenléttel kivárt, tudatosan belejátszott a gomolygó füstbe, abba fuldokolta bele a lélek gyötrelmeit, s szinte az utolsó pillanatban, már-már köhögő rohammal küszködve taposta szét a mártírium máglyalángját.
Lenyűgöző volt. Mi több: páratlan. Reméljük, páratlan a szó eredeti értelmében: ne ismételje meg. Játssza tovább is mesterien az élet legvészesebb szellemi dilemmáját, de ezt a fizikai veszedelmet ne kísértse többé. Nem szeretünk a vészkijáraton át távozni.
Megjelent A Hét II. évfolyama 24. számában, 1971. június 11-én.