A múltkoriban az azóta első díjat nyert Özönvíz előttről írtam – a rendezőről és az előadás összhatásáról lelkesen, s hálátlanul hallgattam az alakításokról. Annyira lenyűgözött a rendezői munka: a magány összjátékát megszervező ihlet és fegyelem, hogy úgy éreztem, bármilyen betoldás, ami a karnagyi pálca figyelésétől az egyes szólamok felé térít, óhatatlanul „kilógna a szerkezetből”, kicsapódva a szerves egészre összpontosító gondolatmenet logikájából.
De tudtam, hogy a magány összjátéka a magányos bolygók egymás pályáját metsző keringéséből ívelődik egybe, és nagyon reméltem, hogy visszatérhetek még egyenként a Tanai, a Lohinszky, az Illyés Kinga magányára, a Bács Ferencére és az Anatol Constantinéra is. Számomra mindahány kitüntetett. S most maradnom kell egyetlen magányos léleknél, a Tanai Belláénál – a zsűri számára, ki tudja, miért, csak ő tűnt ki.
Nagy István hőse, Ilon – élő halott. A tetszhalott: mozdulatlan. A tetszhalottat játszó színész szükségképpen: eszköztelen. Ha a lélek dermedt – az arc mimikátlan; ha a tett céltalan – a mozgás révült automatizmus; ha az akarat béna – a gesztus megáll félúton; ha az érzelem kiégett – a hang lejtése monoton, színe fakó. Széles skálájú és nagy amplitúdójú érzelmi pályán végigviharzani – rezdüléstől tombolásig – minden jó színész tud. De hogyan lehet az alig-mozdulás pályáján éppen csak megborzongani és mégis – rezdüléstől tombolásig – végig hullámzani?
Ennek Tanai a megmondhatóia. Mert ő is végigjárja félholtan bár, a szándék, az elhatározás és a végbevitel útját (azon a skálán, amennyi egy már csak félig jelenlévőtől kitelik) merev arccal, lefokozott mozgással, redukált taglejtéssel, egyhangú intonációval; szinte eszköztelenül vezetteti magát a sorssal csapdától csapdáig, és vonszol bennünket magával reménytelenségeútvesztőjén. Szinte eszköztelenül – mondom hibásan. Hisz valójában a legkifinomultabb eszközökkel: az eszköztelenség artificiumával. Az eszköz láthatatlan, csak a hatás látszik!
Négy kitörése van: először a reménytelenségé (férjével szemben), másodszor az undoré (Darkó testi érintésétől), azután a tehetetlenségé (Darkó fizikai jelenléte miatt), s végül a kétségbeesésé (amikor akaratlanul megöli bátyját), és ez a négy robbanás a hallatlan színészi próbatétel: nem elevenedik meg az indulat csúcsai és szakadékai között vergődve sem. Fagyott arccal riad, ernyedten rohan, bénultan üt, hullámzástalan hangon sikolt. Tombolása éppúgy élettelen, amiképp két kitörés között is élettelenül révül bele kiúttalan világába, a fojtogató semmibe.
Tanai Bella kísértetjárás-játéka: színháztörténeti dokumentum.
Megjelent A Hét II. évfolyama 23. számában, 1971. június 4-én.