Végre sikerült odaragadnom a tévékészülék elé. Pedig az ügy nem nekem szólt, hanem a tíz éven aluliaknak, ráadásul olyasmiről, amit magam szoktam előadni konzervatóriumban és képzőművészeti főiskolán a húsz éven felülieknek.
Arról beszélt ugyanis a képernyőn a zseniális Leonard Bernstein, hogy – mi a zene. De mert ismeri az úgynevezett zsengék természetét és hajlandóságát, ezért nemcsak beszélt, hanem mutogatott és viccelt, egyebekben pedig dalolt, zongorázott, fütyült és karnagykodott is, kérdezte önmagát és válaszolt önmagának, visszakérdezett a gyerekektől és a teremből jövő rossz válaszra cicegett, a helyes választ harsány „oké”-val nyugtázta, s közben hagyta, hogy vándoroljon a kamera a széksorok között, mutassa meg a lelkesen odafigyelő srácot, a papát és a mamát, amint büszke mosollyal rámázza körül együttdaloló zseniális magzatát, a kis közönyöst, aki unalmában rajzolgat magának, végül azt is, aki belealudt a szörnyű nagy pedagógiába. De ez Bernsteint nem zavarja. Ismét beint a zenekarnak, majd felmutat egy partitúrát, aztán továbbdalol és mutogat és fecseg. Finom ripacssággal teszi mindezt, de nem bántó, mert mindenen valami elképesztő nagyvonalúság és nonchalance uralkodik.
És közben semmi gügyögés, semmi szépelgés, semmi műnyájaskodás, ami mögött rendszerint az a felismerés verítékezik, hogy most legyünk minél óvónénisebbek, mert hisz a zsengékhez szólunk, s amitől, azt hiszem, minden valamirevaló gyermek azt mondja magában: „Hát gyereknek néz engem ez a hülye felnőtt?!”.
Pedig Bernstein csakugyan gyereknek nézi őt; tökéletesen az ő gyermeki nyelvén beszél és zenél. Bead történetet sejtető zenét, tárgy- és tájleíró zenét, de a világért sem ejtené ki a száján a törzsfogalmat, mármint azt, hogy – programzene. Megmagyarázza: a zene lényege nem abban áll, hogy úgy tegyen, mintha sztorit mesélne vagy tájat mutatna, de közben ravaszul mégis épít a történésre és a leíró elemekre, mert tudja, hogy a gyermek képzelete mindenek fölött az eseményen és a láthatón gerjed be. Aztán bekéri a zenekartól ugyanazt a hangot, ugyanabban a fekvésben, más-más hangszeren, s úgy magyarázza meg a különböző hangforrásokból fakadó hangszín fogalmát, hogy közben nem mondja ki azt a szót, hogy hangforrás és hangszín. Mert a zsengéknek (akikkel nem gügyögni kell, mint a mi pioníradásainkon, hanem életkori sajátosságaikhoz kell alkalmazkodni) a hangforrás és a hangszín túlságosan magas elvontság. De már a ritmus és a dúr-moll fogalma nem absztrakt nekik, ezért nyugodtan példázhatja fogalmi tisztázás kíséretében is, hogy ha ugyanaz a dallam mollból dúrba modulálódik át (a moduláció szó természetesen ismét nem hangzik el) és némi ritmusváltozáson megy át, akkor merőben más érzelmet sugall.
És így tovább.
Én pedig izgatottan várom a jövő hét vasárnapján következő „és így tovább”-ot, majd az azután következőt, mert zenepedagógiai sorozatról van szó. És valamelyes rosszmájúsággal lesem, mikor fog végre kifulladni vagy nagyvonalúságában is unalmassá válni; nehezen képzelem el ugyanis, hogy ez az iram miként tartható. Addig is csak annyit, hogy mi az utóbbi időben rengeteget komolykodunk az audio-vizuális módszerek alkalmazásáról a pedagógiában. Na, tessék nézni végre egy kis audio-vizualitást! Igaz, szörnyen sok valutánkba kerülhet. Nem lehetne itthon is megcsinálni? Csak egy ember kell hozzá, aki ért egyet-s-mást. Aki egyszemélyben előadóművész, zeneteoretikus, esztéta, gyermekpszichológus, pedagógus, színész és jó megjelenésű, szellemes fecsegő. Csak ennyi kell hozzá. Ilyen ember ne akadna nálunk?
Megjelent A Hét II. évfolyama 48. számában, 1971. november 26-án.