Igazán nemcsak ez maradt emlékezetemben ebből a félelmetes és csodálatos városból. Belém itatódott a csoda is – mindenekfölött a csoda! Minden, ami illeszkedik, ami alkalmazkodik és magához alkalmaz, ami tulajdon természetével igazolja környezetének szellemét.
De emez úgy szívódott fel agysejtjeimbe, mint a lidércnyomás. S úgy üli meg emlékezetemet azóta is. Egy gótikus székesegyház, mely rendeltetése szerint összekötné a földet az éggel, ha a meggondolatlan sznobság nem csöppentette volna felhőkarcolók tövébe – artificiális középkort a lüktető huszadik század kellős közepébe. S most ott áll környezete és önmaga akaratlan cáfolatául, leleplezvén New Yorkot és lelepleztetvén általa.
Ha azt mondanám, hogy kószáltam az Ile de la Cité-n, és kerestem a Notre-Dame-ot, mindenki a szemembe nevetne. Hát keresésre szorulhat a szférákba törő sugár, az égre szökő felkiáltójel?! És mégis így jártam sugárral, felkiáltójellel hatezer kilométerrel nyugatabbra. Kószáltam a Fifth Avenue-n, és kerestem a Szent Patrick katedrálist. Azután az ötvenedik utca sarkán rátaláltam. Szinte hihetetlen: nem mutatkozik, rá kell találni. Ott emelkedik lesújtottan az isten háza a negyven-ötvenemeletes üzletházak társaságában, s – vetélkedik velük. Reménytelenül és megszégyenülten, mint aki tudja, hogy nincsenek esélyei. Szívszaggatóan kicsi volt. Ha nem lenne szentségtörés, azt mondanám: groteszk.
Az óriás utilitarizmustól megtörpített Szellem. A haszonelvűség erkélyei magabiztosan könyökölnek reá a metafizika csúcsíves pilléreire. A gyakorlottság rideg ablakszemei közönyösen pillantanak alá a transzcendencia tornyaira. Az Eszme faragott kőtömbje levegő után kapkodva fulladozik a Business acélvázai közé szorultan. Áradatban zúdulnak az emberek, s látom rajtuk: nem merik bevallani maguknak, hogy milyen kicsiny az ő templomuk.
Csak egyik-másik vidéki kinézésű torpan meg ütődötten, hogy fellapozza a New Yorki-i Útikalauzt, s örül, amiért Írország óceánon túlra költöztetett patronusa mégsem csalta meg várakozásaiban – ott áll kinyomtatva: a világ egyik legnagyobb gótikus székesegyháza.
Hat héttel később, egy Párizs környéki kicsiny gótikus kápolna előtt. Kontrasztosan alacsony házak, a szemet ég felé kényszerítő szűk tér; közepéből szökell az ég magasába a csupa csúcsíves fenség, mindent letérdepeltet maga körül, s önmaga fölé magasodik. Rengeteg óceánon túli turista. Amolyan átlagamerikaiak. Lenyűgözötten állnak. Nem akarnak hinni felhőkarcolókhoz szokott szemüknek. Aztán előkerül az útikalauz – s megnyugszanak: ennyi és ennyi méter magas, hát ez bizony elég aprócska. Hanem látom arcukon a riadalmat és az értetlenséget: ha csakugyan ilyen kicsi, mitől olyan hatalmas mégis?
De már nem törődöm velük. Érzem: itthon vagyok. Hazaérkeztem a méretek világából az arányok világába. Megbabonázottan állok az égre törő Igazság színe előtt, s önkéntelenül fohászkodik fel belőlem Hildebert de Lavardin hangján az igazi nagyság szózata:
Bellül soha nem szorulván,
kívül, soha szét nem hullván;
föllül, és semmi sem támaszt,
allúl, s semmi súly nem fáraszt.
Ami nékünk holnap s tegnap,
neked örök most és egy-nap;
örökös nap és egyetlen,
oszthatatlan, véghetetlen.
Megjelent A Hét II. évfolyama 11. számában, 1971. március 12-én.
