Olvasónk írja:
A Hét 24. (1971. június11) számában a címoldalon jelent meg a mellékelt kép. (Kazinczy Gábor Lány hegedűvel, szerk. megj.) Sokat nézegettem elölről, oldalról, felülről, de hasztalan, Nem tudtam eldönteni, miért lány a hegedűvel ez a kép, pontosabban, hogy melyik a lány és melyik a hegedű, hol kezdődik a lány és hol a hegedű; de úgy is mondhatnám, nem tudtam kinézni belőle semmit. Kérem, legyenek segítségemre!
Tisztelettel olvasójuk,
Papp Józsel
Kedves olvasónk,
van a levélíróknak egy különösen ellenszenves fajtája, aki eleve abból indul ki, hogy amit ő nem ért, az csak érthetetlen lehet, s e fajtának egy kiváltképp utálatosan okoskodó, mi több, kioktató modora, mely mindent, amit nem mér fel szemmel sommásan, marhaságnak minősít. Az ilyenről azonban tudnivaló, hogy nem annyira szemmel nem méri fel, mint inkább ésszel nem éri fel a világot.
Az ön levele a rokonszenves és megértő olvasó hangján íródott. Értelmiségi felelősségtudattal beszél, s körülbelül ezt mondja: nem értem ugyan, de lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, kérem irányítsák a látásmódomat.
Hadd próbálóm meg. Bár szűk téren nem könnyű a feladat. Induljunk ki azokból a lányokból, gitárokból és hegedűkből, amelyek még vizuálisan azonosak önmagukkal, és (a képzőművészet utóbbi hatvan esztendején végignyargalva) érkezzünk el azokig a lányokig, gitárokig és hegedűkig, melyek nem fizikai megjelenésükben, de szellemi habitusukban felelnek személyazonosságukért.
Itt van mindenekelőtt Picasso kék korszakából származó öreg gitárosa, aki ugyan nem lány, de ez bennünket elvileg nem zavar. Azt hiszem, nem szorul kommentárra ; a hagyományos realizmus, a természetelvű festészet ismérveitől eltér ugyan, de nem kétséges figuratív felismerhetősége, az ön szavaival élve, „hol kezdődik az öreg és hol a gitár”.
Ami ezután következik, az már a formabontásnak különböző szintű és módszerű eljárásaihoz tartozik. A kubistákról van szó. Tessék megnézni Juan Gris Hegedűjét. Tökéletesen felismerhető, legfennebb az gondolkoztál el, hogy mintha több hegedű volna. Ez pedig onnan ered, hogy a kubizmus feladva az érzéki tapasztalat illúziójának elvét, a tárgyak lényegének megragadására tör. Zárt térben, perspektívakeltés fény híján. Elve a szimultaneitás – valamely tárgy több látószögből történő egyidejű megmutatása. Olyan ez, mintha körülsétálnánk egy jelenséget, és egybevontan ábrázolnánk különböző rálátást szögekből mutatkozó formáit. A kubista festészet első (egyesek szerint második) korszakából származó munkáin a tárgy – minden bizarrsága ellenére – felismerhető. Ezt a látásmódot és formateremtést maga Juan Gris nevezte el „analitikus kubizmus”-nak, a formák elemző felbontottsága miatt.
Ha tehát ugyanannak a tárgynak különböző aspektusai egyetlen felületen foglalódnak össze olyképpen, hogy a tárgy törtnek tűnik, minden oldaláról láthatónak, mi több, ben- sejéből kifordítottnak, az még felismerhetőségét nem szünteti meg. Többletként azonban belső tartalmához, „lelkéhez” közelít.
Ám ha továbbmegyünk a kubizmus alakulásának második korszaka, az úgynevezett „szintetikus kubizmus” felé, hiába is keresi kedves olvasónk az ábrázolt tárgy felismerhető fizionómiáját. Mint például Braque Fiatal lány gitárral című kompozícióján, ahol, amint látja, a gitár húrozásának sejtelme az egyetlen tárgyra utaló vizuális elem. Vagy ugyancsak Braque Hegedűse, ahol se hegedű, se hegedűs, cserében viszont a hegedűhangok csodás vibrálása a legmélyebb regisztertől az üveghangokig. S Picasso képe, a Nő gitárral is mást (többet!) mutat, mint egy puszta nőt és egy puszta gitárt.
Engedje meg, kedves Olvasónk, hogy ne térjek ki a szintetikus kubizmus elveire, látásmódjára és technikájára, mert nem érkeznék el ahhoz, ami önt közvetlenül érdekli – Kazinczy Gábor nonfiguratív Iányához és nonfiguratív hegedűjéhez. Annyit jegyeznék meg csupán, hogy a szintetikus kubizmustól és egyéb forrásoktól vezet egyenesen az út a nonfiguratív, illetve az absztrakt művészet felé. (Ezeket egyes szerzők azonosítják, én azonban Hans Sedlmayer nyomán szívesebben veszem megkülönböztetésüket, mely szerint a nonfiguratív mindig tárgyi valóságra utal, de nem tartja szükségesnek a tárgyi fel ismerhetőséget, az absztrakt viszont vallja, hogy témája nem a tárgyi világ).
S most hadd térjek rá Kazinczy Gábor plasztikájára (tudatosan nem nevezem szobornak) a Lány hegedűvel címűre, melyről ön azt írja, bárhonnan nézze is, nem találja se a lányt, se a hegedűt. Férfiason bevallom : én sem. Ezért képszerkesztőnk, D. Varga Katalin mélyre pillantó szemét hívtam segítségül, hátha ő látja. Látta. S a láttatás kedvéért két változatban teszem itt közzé: ahogyan van és ahogyan D. Varga Katalin kirajzolta belőle a figurálisán láthatót. S ez utóbbiról kiderül: profilból mutatkozik a „lány”, s élével fordítja felénk a „hegedűt”. Mindez azonban nem is fontos. A mű – kiváló munka! – valahol a nonfiguratív és az absztrakt határán van. S ha már a szakember rendkívül éles pillantására van szükség ahhoz, hogy tárgyra emlékeztető vonásait felfedezzük, akkor már hasznosabb lett volna, ha a művész absztraktként kezeli, és nem ad neki címet, hogy ne keressünk benne se lányt, se hegedűt.
Ez a munka nem a címétől kiváló, hanem önmagától. Mert tegyük fel, nincs benne se lány, se hegedű, de ott van benne az építészet és a muzsika, két művészet, mely mindig is (az absztrakcionizmus megjelenése előtt is!) absztrakt volt természete szerint. Az építészet: a maga kompozícionális zeneiségével. A zene: a maga összhangzó architektúrájával. Ott van benne a tér kiképzésének az a rafinált módja, mely dallamot, orkesztrációt és a fény-árny hatások elosztásával ritmust lényegit át a plasztikai formába. Nem tudom: leány-e? Nem tudom : hegedű-e? De reá pillantván, felzengenek bennem a hegedűhúr hangjai.
Kandinsky szavaival élve: „a formában az a legfontosabb, hogy tudjuk, belső szükségletből pattant-e ki vagy sem”. Nos, Kazinczy Gábor hegedűhangja lelkének húrjain szólal meg. Elnémíthatatlan belső szükségletből.
Megjelent A Hét II. évfolyama 27. számában, 1971. július 2-án.
Kiemelt kép: Picasso Hegedű és szőlő (nem az eredeti, ötven évvel ezelőtti) cikk kíséretében jelent meg – azok a képek reprodukálhatatlanok.
