– mondanám, ha ez nem lenne kétszeresen is problematikus, egyrészt az íróság, másrészt a tulajdonviszony miatt. Félrevezető fogalmazás mindenképp, ha arra gondolok, hogy a kritikus csak amolyan félig-meddig iró, azután meg arra, hogy bölcsőm tulajdonjogával csak akkor rendelkezhetnék, ha akadna bár egyetlen magamkorabeli, aki azt állíthatná, hogy az övé viszont például a Nyárádszeredai Harsona volt. Így hát valamennyiünk (nemzedékemről beszélek) bölcsőhelye az Utunk, íróké és íróságukban oly kétséges kritikusoké, egyként.
Annak idején, a negyvenes évek végén Gaál Gábor mellett asszisztenskedtem a filozófián. (Nicsak, most, alapítványának negyedszázados évfordulóján veszem észre, hogy tanítványa volnék én is; ez egyik-másik szemfülesebbnek – feledékenysége korszaka múltán – a kellő időben eszébe jutott, még egyik-másik olyannak is, aki csak szemfüles volt, de nem tanítvány.) Nos. Gaál Gábor mondta, hogy írjak valamit az Utunkba. Írtam. Eleinte ragaszkodtam alapszakmám, a lélektan meg a filozófia tárgyaihoz, írtam hát ilyeneket, a kor divatja szerint: „Az átkos metafizika ellen” vagy „A harcos tudatlélektanért, a mélylélektani misztifikációk ellen”. Azután, amikor Gaál Gábor – igazán nem értem, mit talált bennem – a kritika felé hajlított, megszólaltam az irodalom minőségi ellenőreként, többnyire szintén „-ért és ellen”.
Ha így ma visszagondolok reá: csupa emeletes ostobaság. Miért titkolnám? Talán azért, mert ha vállalom, azzal némelyek visszaélhetnek? Én akkor is inkább Benjáminnal tartok: „halálunkig vívni a lehetetlent, jóvátenni a jóvátehetetlent”. A kor balfogásainak teremtménye voltam. Tehát: teremtője is (a magam szűkebbecske körén belül). És ezt nem tagadtam még az olyanok előtt sem, akik egy merőben más kor teremtményei, s aztán a szellem reneszánszának teremtőivé akarták kijátszani magukat. De nem róluk van szó. Hanem az Utunkról, mely engem felkarolt.
Nos, a G. G. hetilapja nem az én cikkeimtől volt jó lap. Mégis – az ember hajlamos a megbocsátásra, ha tulajdon vétéseiről van szó. Olykor nem is alaptalanul. Szellemi kamaszkorom – kamaszkorunk – naiv koordinátarendszerének origója – a hit volt. Én úgy tudtam, úgy hittem, hogy valóban „a tipikusság a pártosság fő megnyilvánulási szférája a realista művészetben”, bíztam benne, hogy az én fülem a koronatanú az eufónia és a kakofónia perlekedésében. és meg voltam győződve róla, hogy a hajnalt nem szabad lilára festeni, mert az ellenkezik a dialektikus materializmussal.
Ahogyan lassacskán okosított a világ, úgy nőttem talán valamit kritikusként is. Remélem. Az Utunk a megmondhatója. Mert mindig – Gaál Gábor életből távozta után is – csak oda írtam. S aztán eljött az idő, hogy belső munkatárs lettem a lapnál. Két kerek esztendeig dolgoztam a szerkesztőségben, de akkor már tudtam – nem az enyém az érdem, hanem a koré! –, mi fán terem az elkötelezettség, hogy megnyilvánulhat az tipikusságban, ha kedve tartja, meg sok minden egyébben is, és nincs egyáltalán hozzádrótozva a realizmushoz, ha a mű formabontott vagy szimbolista, attól még lehet pártos; lemondtam zenei hallásom és zeneértésem csalhatatlanságáról is, és mertem röhögni, amikor azt a fantomfogalmat hallottam, hogy „atonalizmus” vagy „hangzavar”; véleményt változtattam a lila festékkel kapcsolatban is, hajnal-ügyben, gondolván, hogy a leghasznosabb, ha a festő olyannak festi a hajnalt, amilyennek látja.
Két keserves-gyönyörű esztendőt éltem végig itt. mert meg kellett ám harcolni a szimbólum, a szép emberi lárma és a hajnal jogaiért. Tőlem telhetően igyekeztem beilleszkedni a szerkesztői közösségbe, szerettem a kollégákat, a munkatársakat, az olvasót. Remélem, ők se utáltak engem. Aztán hirtelen rám jött valami furcsa, ismeretlen pszichopátia, elment a kedvem a szerkesztéstől, el, jó néhány évre, még az írástól is. Amikor ismét gusztust kaptam a tollforgatáshoz, megint csak az Utunknál jelentkeztem kézirataimmal. Kitárt karokkal fogadtak. Tudták például, hogy szeretek vitatkozni; a dialógus úgyszólván életelemem. Ahány polémia, elvi vita, nézetszembesités csak volt, abba mind belevontak valamilyen módon – részt-vétettek engem benne. Jóleső volt ismét barátságos kezek férfias, kemény szorítását érezni.
Bensőséges, meleg baráti kapcsolatunk ez idő tájt sem lankadt. Erről a szeretetről – a szerkesztőségben dolgozó legjobb barátommal, Rózával – ma is sűrűn elbeszélgetünk.
Megjelent A Hét II. évfolyama 25. számában, 1971. június 18-án.
