Mamaia, Internaţional szálló. Yves Gandonnal a vendéglőben találkozom, aprólékosan részletezi most készülő regénye cselekményét; de van rá idő, a leves és a sült között akár meg is írhatna belőle egy fejezetet. Heinz Kahlauval a szobájában folytatjuk évek óta tartó közerkölcsi vitánkat. Takács Tibor másnap délelőtt fogad a tengerparton.
Yves Gandon: A múltat a lélektanért vallatom, a jövőt a filozófiáért
Földes László: Az olyan szerzővel szemben, mint Ön, aki annyi irodalmi műfajt művel, s aki már az ötvenedik kötetét hagyta a háta mögött, a riportert is elfogja az „embarras de richesse”. Mire is kérdezzek hamarabb? A „Captain Lafortune” román nyelvű megjelenése előtt állunk, legyen az első kérdés a történelmi regényeivel kapcsolatos.
Yves Gandon: Legyen. A „Captain Lafortune” valóban a közeljövőben jelenik meg románul. Mire befejezzük ezt a beszélgetést, talán már el is hagyta a nyomdát. Azt mondják a barátaim, hogy Florica Condurachi kiváló műfordítói munkát végzett.
F. L.: Történelmi regénysorozatába tartozik ez is?
Y. G.: Nem. Ez sorozaton kívüli. Történelmi regénysorozatom tizenkét kötetből áll. Persze annak a darabjai azért önmagukban is érvényes egységek. Csupán a múltat kutató írói szemléletmód fogja őket egybe. Ezért is adhattam a sorozatnak minősítésül a következő alcímet: „A francia életérzés regényes krónikája”. A XII. századtól a múlt század végéig, a francia történelem döntő eseményeinek ürügyén, voltaképpen a francia szellem érzékenységének a megnyilvánulását követem nyomon ezekben a regényekben.
F. L.: A kalandos tárgy azt a hiedelmet ébreszthetné, hogy ön a romantikusok kései leszármazottja…
Y. G.: Szó sincs róla. Semmi közöm a romantikához. Hőseim belső világába magam szállok alá, ám külső környezetüket nem módosítom a korhűség rovására. Engem egy-egy nagy korszak szelleme érdekel. Ezért regényeim lélektani regények.
F. L.: De hiszen például a „Captain Lafortune” egész meseszövése tobzódóan kalandos…
Y. G.: Kalandos történet, mégsem kalandregény.
F. L.: Ugyanez áll a jövő-regényeire is?
Y. G.: Meggyőződésem szerint igen. „Roman d’anticipation”-t írok, nem „science fiction”-t Nem érdekel a technikai-tudományos forradalom masinériája, nem izgatnak az idegen bolygókon élő lényekkel kapcsolatos képzelgések. A mi világunk jövőjét keresem.
F. L.: Valahogy úgy, mint George Orwell?
Y. G.: Úgy is meg nem is. Annyiban úgy, hogy akárcsak őt, engem sem a kaland, hanem a filozófia irányít a jövő felé. Hadd jegyezzem meg, hogy Az utolsó fehér ember című jövő-regényem 1945-ben jelent meg, tehát jó néhány esztendővel Orwell hátborzongató jövőlátása előtt.
F. L.: Címéről ítélve ez sem kevésbé hátborzongató.
Y. G.: Csakugyan. De hát a jövőre való figyelmezésnek kissé figyelmeztetésnek is kell lennie. Egyébként félreértés ne essék, az, hogy az én jövőrajzom megelőzte az Orwellét, nem jelenti, hogy bármiben is befolyásoltam volna az ő szemléletét, mint ahogy a továbbiakban az övé se az enyémet.
F. L.: A szépírótól, aki a történelmi múltban lélektant és az eljövendőkben filozófiát kutat, forduljunk talán a kritikus felé, aki a jelen értékeit vizsgálja.
Y. G.: Kritikusként sem mindenben a jelen értékeit. Például nemrég befejezett művem tárgyát nem is kell említenem, ha megemlítem a címét: A klasszikus stílusról. Az 1936-os Le Démon du style meg éppenséggel az irodalmi kifejezés történelmi stílusváltozatait feszegeti.
F. L.: De Yves Gandon, a közéleti ember végül mégiscsak maradéktalanul a jelennek elkötelezett.
Y. G.: Bízom benne. Remélem, erről tanúskodik a Francia Pen Club alelnöki minőségében végzett munkám, s erről a nemrég alakult Irodalomkritikusok Nemzetközi Társaságának a tevékenysége is. Ennek a társaságnak ugyanis elnöke vagyok. A szellem közös gondjaiból és közös érdekeiből fakadó hatalmas erőfeszítés hozta létre a társaságot. Nagy örömmel láttam vendégül első közgyűlésünkön az Önök hazájából George Ivașcut és Ov. S. Crohmălniceanut. Mindketten fényesen képviselték ott a romániai irodalomkritikát. Egyébként jómagam már sokadszor élvezem Románia vendéglátó szeretetét.
F. L.: Kiknek áll rendelkezésére az Irodalomkritikusok Nemzetközi Társaságának a kiadványa?
Y. G.: Minden kritikusnak, aki írni akar és tud is valami érdemlegest írni bele. Első tájékoztatónk áprilisban jelent meg, tizenegy ország kritikusának a hozzájárulásával. Évente két tájékoztató közlöny kiadására gondolunk. Sok szépet hallottam a romániai magyar irodalomról, szívesen vennénk egy beszámolót erről a témáról.
*
Heinz Kahlau: A tabuktól csak függök, de a fétiseket gyűlölöm
Földes László: Ne gyújtsd meg, kérlek, azt a gyertyát. Nem azért hoztad nekem ajándékba Berlinből, hogy most elolvadjon.
Heinz Kahlau: Rendben van, nem gyújtom meg. Bár a gyertya arra való, hogy égjen.
F. L.: Igen, de ez díszgyertya.
H. K.: Nem vitatkozom. Vedd azonban tudomásul: én vállalom a világ mindenség tabuit, de a fétiseknek ellensége vagyok.
F. L.: Ezzel mintha már találkoztam volna a költészetedben…
H. K.: Természetesen. Hiszen én az egész emberiségről írok, olyan világról tehát, amelyben tabuk vannak. És úgy írok ellenük, hogy közben tudomásul veszem a létezésüket. De a fetisizált tilalmak nyugtalanítanak, mert azok a glóbus ködös jövőjébe vetítik azt, amivel a jelenben kell szembenézni.
F. L.: Nem érdekel a jövő?
H. K.: Érdekel, csak nem szeretem, ha a rá való hivatkozással spekuláljuk el a jelen gondjait.
F. L.: Ennyi elmélettel nem kellene feltétlenül költőnek lenned.
H. K.: Nem is vagyok csupán az. Például nemsokára esszékötetem fog megjelenni, amolyan naplóféle. De azért mindenekelőtt költő vagyok.
F, L.: Brecht rokona…
H. K.: Brecht – a mesterem. Gondolatban, költészetben. Igaz ugyan, ő mindenekfelett felvilágosító volt, én pedig elsősorban csábító.
F. L.: Hogy értsem ezt ?
H. K.: Úgy, hogy az én feladatom az, hogy rávezessem az embereket a tapasztalatra. Problematikussá teszem a jelent, hogy érzékletessé váljon, s így kényszerítem az embereket a megélésre. Az előbbi gondolathoz visszatérve: igyekszem a fétist tabuvá változtatni.
F. L.: Úgy beszélsz, mint aki reggeltől estig pszichológiai tanulmányokat folytat.
H. K.: Nem. Tudod jól, hogy nem vagyok értelmiségi. Traktorista vagyok.
F. L.: Voltál. Most költő vagy. Tehát értelmiségi.
H. K.: S mégsem. Én nem teoretizálom, hanem megélem az életet. S arra akarom rávezetni olvasóimat is. Ezért nevezem magam a felvilágosító Brechthez képest – csábítónak. Egyébként a lélektant sem elméletből ismerem, hanem a magam tapasztalataiból. Például: gyáva vagyok és kellemetlenül kíváncsi természetű, nem szeretek unatkozni…
F. L.: Hadd abba az önleleplezést.
H. K.: Akkor mondok magamról szebben hangzót is. Például bárkinek a boldogtalansága fáj nekem. Rengeteget járok szerte a világban. S a boldogtalanság ellen járkálok olyan sokszor ezeken a tájakon.
F. L.: Ezek boldogtalanságűző tájak?
H. K.: Azt hiszem, igen. Csodálatos emberek élnek itt, bölcsek és nyugtalanok. Sok helyen találkoztam szebb javakkal, de ti szebben éltek. S aztán tudod, mennyi itt a jóbarátom.
F. L.: Másutt nehezebb barátságokat kötni?
H. K.: Efelől se teoretizálok. Én itt kötöttem életreszóló barátságokat.
F. L.: Milyen pályára készül a lányod?
H. K.: Kriminalisztikára. Bíró akar lenni. Fiatalkorú bűnözök életét szeretné jó irányba terelni.
F. L.: S ezt ő döntötte el – tizenhét évesen?
H. K.: Ő.
F. L.: S te?
H. K.: Egyetértek.
F. L.: A fiatalkorú bűnözők útját nem olyan könnyű egyengetni. Boldogtalan lesz.
H. K.: Az ő dolga. Nem téríthetem el attól a tapasztalattól, amire vágyik. Hogy mivé lesznek a fiatalkorú bűnözők a távoli jövőben, azt nem lehet tudni. Ma viszont jelen vannak. Amit a költészetemről mondtam, az az életemre is érvényes: a jelent kell megélni, nem pedig a jövőről spekulálni.
*
Takács Tibor: Cernavodán és Iași-ban Mikes Kelemen nyomában jártam
Földes László: Hányadszor jársz Romániában?
Takács Tibor: Várj csak, kiszámolom. 1956 nyarán voltam itt először, s ez a mostani utam a… tizenkettedik.
F. L.: Most is témák után járkálsz?
T. T.: Most csak pihenek. Egyébként hoztam magammal új könyvemből, mely szorosan összefügg első utammal. Azt kérdezte tőlem Majtényi Erik, amikor Temesvárra készülődtem: tudod-e, hogy ott született Klapka György? Persze nem tudtam. De az ő jótanácsai nyomán nemcsak a szülőházat néztem meg, hanem beszívtam magamba Temesvár levegőjét, felidéztem azt a régi kort, s lám, regény lett belőle, a „Klapka katonái”.
F. L.: Mi van a Mikes Kelemenről szóló regényed tervével?
T. T. Már nem terv. Ez év tavaszán adtam át a kiadónak. Jövőre tán meg is jelenik. A címe: „Erdély köpönyegében”. Régóta izgat ez a téma, voltak éppen már a hatvanas évek elején szerettem volna megírni, de jó, hogy csak a múlt év őszén fogtam hozzá. Én ugyanis olyan alkatú író vagyok, akit a helyszín varázsa fog meg és ösztökél írásra.
F. L.: Onnan tudtam a tervedről, hogy hallottam, rengeteget autóztál Mikes nyomában.
T. T.: Az elmúlt másfél évtizedben valóban bejártam Mikes-regényem valamennyi színhelyét. Cernavodát, ahol a történet kezdődik, majd Iași-t, ahová a császári ármány szólítja. És csakugyan végigjártam autóval Mikes egész útját, amelyet 1739 nyarán tett meg. Mikes állóvízszerű életéből ki kellett ugyanis választanom a számomra fontos, regénybe illő eseményt, amely a máig is titok maradt Iași-i útjához kapcsolódik. Azzal kezdődik a történet, hogyan temetik a bujdosó magyarok a hetedik hónapja temetetlen Rákóczi Józsefet Cernavodában, és azzal végződik, hogy Mikes megérkezik Iași-ba.
Azazhogy mégsem ott végződik. Hiszen utójáték is kellett hozzá. Ennek színhelye Rodostó, ahová a nagy megpróbáltatás után visszaérkezett és ahonnan társaival együtt hazatelepülési engedélyt kér Mária Teréziától, de megkapja a végleges választ: „Törökországból pedig nincs visszatérés.”
F. L.: Könyved mondanivalója?
T. T.: Választ keresek benne arra, melyik hűség munkál erőteljesebben az emberben, az eszmei elkötelezettségé vagy a szülőföldé.
F. L.: Beszéltél a helyek varázsáról. És Rodostó kimaradt volna az útvonaladból?
T. T.: Tavaly nyáron jártam Rodostóban is, egy nagyobb görög-török út során. Persze az úticél Rodostó volt – Athén és Isztambul a körítés. Felejthetetlen élmény marad Rodostó. A fejedelem mindkét háza, a csodálatosan restaurált – ma múzeum – hajdani ebédlőház és a már-már romos, nem is mutogatásra szánt régi lakóház. És persze a dombnak kaptató régi utca, a „Magyarok utcája”, a most is folydogáló cseszme, amelynek vizéből ittak a bujdosók, s ittam én is, a forró török augusztusban.
F. L.: Befejezésül kaphatnánk valami történetet, valami érdekességet a Mikes-regényből?
T. T.: Szívesen. Török utam előtt egy törökül jól tudó barátom, dr. Szabó-Pap Lóránt felhívta a figyelmemet otthon Ibrahim Müteferrikára. Ez az Ibrahim székely legény volt, aki miután 1691-ben fogságba esett, áttért a mohamedán hitre. A porta őt jelölte ki Rákóczi mellé, s a fejedelem mindig elismerően nyilatkozott róla. De nevét az tette naggyá, hogy ő teremtette meg a török könyvkiadást. Nyomdát vásárolt, 1721-ben adta ki első könyvét, egy török-francia szótárt, majd sorban a többit. Nagy műveltségű, nagytudású ember volt, akit akkor sem nélkülözhettek, amikor pártfogója kiesett a nagyvezíri tisztségből. Lengyelországban, Perzsiában járt a porta követeként. Müteferrika elismerést szerzett a székely névnek.
F. L.: Jók ezek a valóságból vett regényhősök.
T. T.: De milyen jók. Ha már Majtényi Erik emlegetésével kezdtem, hadd fejezzem is be véle. Nekünk másfél évtizede van egy elintézetlen ügyünk, egy véget nem érő kaláberpartink. Nos, az író játékos ember, s onnan veszi a regényfiguráit, ahol éri őket. Szerepel a Mikes-regényemben egy szebeni kalmár, egy Hahn Sebestyén nevű, akinek van egy kártyapartnere, egy Erich Mann nevezetű órásmester. Ha éppen otthon tartózkodik Szebenben, végeérhetetlenül kártyáznak. Úgy, mint mi, épp olyan trükökkel, szokásokkal, nagy-nagy szünetekkel, másfél évtizede.
Megjelent A Hét III. évfolyama 34. számában, 1972. augusztus 25-én.
Az arcképek nem az eredeti cikkben jelentek meg.