Földes László emlékezete

Földes László (Arad, 1922. jún. 26 – 1973. jan. 10., Kolozsvár) – irodalomkritikus, szerkesztő. Földes Mária férje. A középiskolát Aradon és Budapesten végezte, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen lélektan-filozófia szakon 1947-ben szerzett tanári képesítést. 1947 és 1953 között az egyetem lélektani, majd filozófiai tanszékén tanársegéd, ill. lektor, 1953-tól pedig a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola és a Zenekonzervatórium esztétikatanára. Még egész fiatalon a romániai magyar irodalom fejlődése szempontjából fontos funkciókat tölt be: tanári állása mellett 1950 és 1956 között az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári fiókjának főszerkesztője, 1956-tól pedig az Utunk főszerkesztője; hosszú megszakítás után, 1970-től ismét alkatának, széles körű érdeklődésének megfelelő szerkesztői munkát végzett mint a bukaresti A Hét főszerkesztő helyettese.

Első kritikai írását mestere, Gaál Gábor közölte az Utunkban 1947-ben. A forradalmi romantika s a vele hovatovább összeszövődő dogmatizmus természetesen rányomják bélyegüket kritikai indulására; korai cikkei nem annyira az elemző-készséget, mint inkább az irodalompolitikusi rátermettséget bizonyítják. Az 50-es évek második felétől született kritikái, esszéi, irodalomtörténeti igényű pályaképei nemcsak szemléletileg haladják meg előző bírálatait, azok publicisztikai állásfoglalását, összefoglaló jellegű műfaji felméréseit, hanem – alapos filozófiai és irodalmi műveltségét, modern lélektani felkészültségét kamatoztatva – többnyire közvetlenül polemizálnak a proletkultos szemlélettel, az irodalmi vulgarizálással. Létay Lajos költészetének beható elemzésében például az idillizmus művészeti kártékonyságára is figyelmeztet (1957). Papp Ferenc írói megújhodásából pedig a dogmatizmus tehetségsorvasztó hatásának tanulságát mutatja ki (1967). Dsida Jenő költészete c. terjedelmes tanulmányában (1957) az elsők között kísérli meg a két háború közötti romániai magyar irodalom örökségének árnyaltabb átértékelését, bár a formaelemzés elnagyolása miatt az eredmény még nem egyértelmű. Kitűnő elemzőkészségét elsősorban Szabédi László és Horváth Imre költői életművének, Lászlóffy Aladár első versköteteinek értelmezésében, bírálatában érvénye-sítette, ahol a költészet logikailag megragadható, kategorizálható elemei meghatározó szerephez jutnak. Különösen Szabédi-tanulmányában (Az egészet akartam, 1956) sikerül „az értelem puritán 6 szigorát” a forma-elemek dialektikus rendjében kimutatnia. Lászlóffy-elemzésében már-már egy önálló József Attila-tanulmány körvonalai villannak fel, s a József Attila utáni modern magyar líráról fogalmaz meg benne ma is megszívlelendő igazságokat.

Mint kritikus a „szellemi reflexek”-ben éli ki magát. Eredeti gondolatai irodalomról, színházról, képzőművészetről nem rendeződnek szilárd rendszerbe, tanári előadásai, szerkesztői kezdeményezései (főként a könyvkiadói munkában és az Utunk-szerkesztés éveiben), írásban rögzített vagy szóbeli vitákban elhangzó érvei viszont közvéleményformáló erejűek voltak, jelentős tényezők a fiatal művésznemzedék szemléletének alakulásában. Kötetben kevés anyagot hagyott maga után. Tóth Sándorral sajtó alá rendezte Gaál Gábor filozófiai, társadalomtudományi és a marxizmust összefoglaló egyetemi jegyzeteit (Kv. 1947); kritikusi életművének jelentős része ma is csak a korabeli lapokban szétszórva található, s önmagával szembeni szigorúságát tanúsítja, hogy a romániai magyar novella első évtizedének átfogó elemzését tartalmazó könyve kéziratát éppúgy félretette, mint ahogy egyetlen, életében megjelent tanulmánykötetéből (A lehetetlen ostroma, 1968) kizárta az 50-es évek derekáig írott összes tanulmányait. Egy második tanulmánykötetének befejezésében halála akadályozta meg. {Elvek és viták címmel Tóth Sándor szerkesztésében 1983-ban jelent meg.}

Nekrológjában így jellemzi Deák Tamás: „Szenvedélyes volt az elvontságban is. Szerette az elvontságot, a szellemi tornát, a filozófiai tréfát, a mutatványt, a bravúrt. Ha majd a bírálatairól írunk, nem szabad megfeledkeznünk Földesnek erről a mondhatni élveteg öröméről az absztrakciókban, mert talán ebben volt a , ő, a nagyon modern ember.”

(K. L.)

ROMÁNIAI MAGYAR IRODALMI LEXIKON, Kriterion Könyvkiadó Bukarest, 1981

---

Ez esetben telitalálat a (pompás) rovatcím: lakásában író s asztal külön két fogalom. Egyéniség mindkettő, a maga nemében. Az író hosszú, az asztal kerek. Sőt az utóbbi még szimbolikus is. Szobájában naponta nonstop kerekasztal-értekezletek zajlanak drámákról, novellákról, regényekről, kritikákról, mert ő a legokosabb itt a Kétvízközben. Szereti a gondolatot, és sokért nem adná, ha vagánynak látszanék. Erényei ellenére gyakran kerül ki vesztesen küzdelmekből, de halálos biztonsággal ismer fel minden gépkocsimárkát. Azt is mondhatnám, hogy vívódó ember, ám az utóbbi időben szakállt növesztett.

– Könyved miért A lehetetlen ostroma?

– Mert a cím mögött az irodalomról vallott legmélyebb meggyőződésem rejlik. Azt hiszem ugyanis, hogy az irodalom és a művészet általában annyit ér, amennyire a lehetetlent ostromolja, a soha meg nem valósíthatót, egyszóval az eszményt. Adva van ugyanis a lét egyrészt, másrészt pedig a létezés körülményeivel elvileg soha ki nem békülő lelkiismeret, amely mindig eszményt fogalmaz a kényszerűségbe beletörődő emberiség számára: a humánum mércéjét, az abszolútumot. A lét ilyenformán a meghatározottság, a kényszerűség birodalma, a humánum mércéje azonban a szabadság tartományából való. Szerencsés történelmi feltételek között a kettő megközelítheti egymást, de olyan szerencsés feltételeket eddig még nem hozott létre a történelem, hogy tökéletesen azonosak lennének, s megfogalmazott eszményre már ne is legyen szükség, mert eszményi maga a valóság. Ez a vélekedés lehet nem felel meg tökéletesen a hegeli megfogalmazásnak, mely szerint: a szabadság felismert szükségszerűség. A hegeli szabadságeszmény az élet determináló erőit gyakorlati okossággal irányító emberekre szabatott, de nem elégítheti ki a művészt, aki arra született, hogy sose törődjék bele abba, ami adva van, akkor se, ha ez jobb a történelmi előzménynél.
Röviden szólva a cím – A lehetetlen ostroma – a mindenkori valósággal szemben hirdetett mindenkori abszolútum igénye… Akinek esze van, tudja, hogy az abszolútum megvalósíthatatlan, de akinek lelkiismerete van, az nem mondhat le hirdetéséről. Ez véleményem szerint az irodalom mindenkori feladata: nem a körülményekhez való alkalmazkodásra, hanem a lelkiismeret szabadságára való késztetés. Szabadságon, a társadalmi szabadságon túlmenően a lélek, a szellem szabadságát, a személyiség integritását értem. Ilyen értelemben nemcsak az az író ostromolja a lehetetlent, aki a forradalmat hirdeti, hanem az is, aki a tavaszról, a gyerekéről ír, az egyén önmegismeréséről, érzelmi-lelki feltárulkozásáról.

– Tehát az abszolútum, vagyis a szabadság az emberiség történelme során valósul meg?

– Szerintem az emberiség történelme során – nem valósul meg. Nem, mert az egyre magasabb szinten kialakuló valóság talaján újabb elérhetetlenségek felé mutat, s akkor a művész, szemben a gyakorlati emberrel, aki a viszonylagos fejlődést veszi számba, ismét a lehetetlent ostromolja.

– Mindez, amit elmondottál, Antigonét juttatja eszembe. Ennek az emberi-művészi igénynek Antigoné az irodalmi megtestesítője?

– Antigoné és Élektra, Oidiposz és Oresztész, Ikarosz és Prométheusz, Romeo és Hamlet és Ádám. És Sziszüphosz, akit nem véletlenül parafrazál oly sűrűn a mai egzisztencialista irodalom, mint ahogy nem véletlen, hogy Nietzsche óta szakadatlan a modern európai gondolkodásban a naptól halálra perzselt hősök történetének újrafeldolgozása, mert ők az őspéldái a mindenkori adott valósággal szemben a mindenkori eszmény lázadásának.

– Ezek szerint Antigoné Szophoklész írói önvallomása?

– Amennyiben önvallomás minden irodalmi eszme, a valóság pedig csak ürügy annak elmondására. Ne essék azonban félreértés, amiért a fentebb felsoroltak mind tragikus példák. Az eszményi abszolútum meghirdetése legkristályosabban ezekben fogalmazódik meg, de nemcsak ezekben. A tragikomikus Akakij Akakijevics vagy Don Quijote, a heroikus Aeneas vagy Mucius Scaevola, a szívderítő magyar Lúdas Matyi, a román Păcală, a flamand Till Eulenspiegel mind ezt az eszményt célozza valamilyen módon. Sőt még a szatirikusan nevetségesben vagy az ártatlan bájban fogant gondolat is.

– Mennyiben bonyolítja ezt a tételt az az általad is megfogalmazott ellentmondás, hogy az általánosan humánus Antigonénak az adott társadalmi-történelmi helyzetben Kreónnal szemben, aki az államiságot képviseli, nincsen igaza?

– Antigonénak igaza van ideálisan. Csak reálisan nincs igaza. Meg is fordíthatjuk: Kreónnak nincs igaza ideálisan, de ami a valóságot illeti, az ő oldalán áll az igazság. Mondhatnám úgy is: Kreón a meghatározottság igazságát képviseli, Antigoné a személyiség szabadságáét. Kreónt tudomásul kell venni, hirdetni azonban Antigonét kell. Más kérdés – bár ez már túlságosan elméleti, ne mélyítsük tovább –, hogy a szabadságvágy a maga kiúttalanságában sűrűn keresi a megoldást tulajdon meghaladott múltjában. Ez gyakori az antik görögök óta a romantikusokon át napjainkig.

– Mindeddig világirodalmi példákról volt szó, hogyan viszonyulnak az itt elhangzottak könyvedhez, amely szinte kizárólag hazai irodalmi jelenségeket értékel?

– Remélem, könyvem címe fedi valamelyest a tartalmát. Irodalmunkban mindig is azok a jelenségek érdekeltek, amelyekben felfedeztem valamit eszmény és valóság ellentmondásának megragadásából. Ahol velem egybecsengően, ott méltatóan beszéltem róluk, ahol beletörődés, szkepticizmus, apologetika vagy pesszimizmus okából velem ellentétben, ott tiltakozóan foglalkoztam velük. Még csak annyit: az eddigiekből talán kiderül, hogy ott teljes a rezonancia köztem és a mű között, ahol azt hallom ki az írásból, amit magam is hiszek: a világ sokkal jobbá nem tehető, de annál inkább nem szabad lemondanunk a megjobbításáról. Ezért is szeretem a jelenkori világirodalomból legjobban Camust.

– A jelek szerint azonban mégis a hazai írókat szereted legjobban, hiszen Camus-ról nincs is írás a kötetedben.

– A hazaiakhoz értek a legjobban. Ugyanis a kritikai műkedvelést – mint a dilettantizmust általában – gyűlölöm. Az ember tegye hasznossá magát. Mi újat mondhatnék én a világirodalom klasszikusairól vagy jelenkori nagyjairól? Az elmondottak ismétlésének pedig semmi értelme, még akkor sem, ha jámbor ismeretterjesztő haszonnal rendelkezik. A hazai irodalmi jelenségekhez, remélem, belülről értek, ennek az irodalomnak kortársa és részese vagyok. Erről, ha egyéb – úgy értem, saját fogyatékosságomból fakadó – akadálya nincs, mondhatok érdemlegeset. Éppen ezért fájlalom, hogy hiányzik a kötetből néhány név: Bajor, Kányádi, Szilágyi Domokos és PalocsayZsigmond neve. Csak magam vagyok hibás érte, mégis csonkának érzem emiatt a kötetet. Akiket eszmeileg egyetértően ennyire szeretek, azoknak nem volna szabad hiányozniuk könyvemből.

– Arról beszéltél, mi hiányzik abból, amit szeretsz, mondd hát azt is el, a megjelent anyagból mit szeretsz?

– Inkább mégis arról beszélnék, hogy mit nem szeretek. Mindenekelőtt: életben, irodalomban egyaránt viszolygok a heterogenitástól, márpedig könyvem meglehetősen heterogén. Úgy értem: tematikailag. Eszmeileg, remélem, nem, mert az már eklekticizmus volna. Bevallom: ha a kiadó engedi, a nyomdából veszem vissza a kötetet. Talán egy-másfél évi munka hiányzik, hogy a meglevő anyaghoz még egyszer ennyit hozzáírva valami olyasmit prezentálhattam volna, ami jelenkori hazai irodalmunk egységes, bár tematikailag korántsem teljes képe lehetne. Akkor

Irodalmunk jelenkora címmel tehettem volna közzé, a következő ciklus-beosztás szerint: 1. költők, 2. elbeszélők, drámaírók, 3. problémák és jelenségek. Így kialakulna valami, ami nekem is tetszene. S ha mégsem alakult ki, valamiképpen ez is a lehetetlen ostromához tartozik.

– Így is sokat késett a kötet, hiszen már húsz éve írsz, és ez első könyved.

– Ez viszont már a kényszerűség birodalmához tartozik. A teljességről és az abszolútumról vallott igényeim szerint várhattam volna még húsz évet. Volt miből selejteznem, hogy a végén ne legyek megelégedve. Rengeteg rossz minőségűt írtam a múltban. Okát magamban is megtalálhatom, nemcsak a körülményekben. Lehet, túl nagy véleménnyel vagyok az irodalom hatásáról, s ezért úgy érzem: semmint nem nagyon jelentőset, inkább semmit se adjak közre ezentúl.

– Ám a kritikus nemcsak emlékművet emel, utcát is kell sepernie.

– Tegye bár egyiket vagy másikat, tulajdon emlékművén dolgozik. Mint ahogy a szépíró is, írjon bár tárca-novellát vagy folyamregényt, szintén életművét építi.

– Az eddigiekből tehát mi vonható le kritikai írással kapcsolatos eszményeidet illetően?

– Hosszú volna kifejteni. Foglaljuk pontokba: 1. Ha az irodalom valamilyenképpen az élet reflexiója, akkor az irodalom kritikája az élet kritikájával kezdődik. Ehhez szigorúan ragaszkodom. 2. Ami az első pontból következik: a kritika legyen elfogult; elfogult esztétikai eszményei javára. Ez is tetszik, az is tetszik alapon jelentős irodalombírálat nem születhetik. Más kérdés viszont, hogy a jó kritikus ezt is érti, azt is érti. 3. Kompetencia nélkül nincs irodalomkritika. A kompetenciának van egy tárgyi és van egy alanyi mozzanata. Az elemzés legyen objektív, az értékítéletnek viszont szubjektívnek kell lennie. 4. A jó irodalomkritikus maga is művész, akárcsak a szépíró. A jó kritika újrafogalmazhatatlan, akár a novella. Viszolygok a tankönyvstílusú kritikusoktól.

– E pontokba szedett ars poeticából rengeteg kérdés következnék, maradjunk mégis csak egynél: kapcsolódhatik-e egy kritikus egy nemzedékhez?

– Kapcsolódhatik. És kapcsolódik is, sajnos, sűrűbben a kelleténél. Jobb szeretem, ha egy áramlathoz kapcsolódik. A nemzedéki igény nagyobbrészt csak látszat. Ha viszont nem az, akkor is nagyon múlékony. Az még senkit sem tett jelentőssé, hogy az első világháború idején tizedmagával volt húszéves. Picasso egy korosztályhoz tartozik, de nem egy korosztályt, hanem korszakot képvisel; nagy nemzedékét Matisse-szal, Braque-kal, Fernand Léger-vel együtt kubisták néven, tehát áramlatként tartja számon a művészettörténet. A Grouppe 47-ben sem az a fontos, hogy abban az évben egy korosztályként jelentkeztek, hanem, hogy azonos valóságfeltáró és eszmei igénnyel léptek porondra. Az angol „dühöngő ifjak” megnevezésből akár ki is maradhatna az „ifjú” minősítés, a dühös tiltakozás mozzanata fogja össze, s ezért irányzatként tartoznak együvé, nem generációként.

– Könyved valóban magán viseli azt a stiláris műgondot, amit igényként említettél, egy jelenség azonban, úgy érzem, magyarázatra szorul: mi az oka annak, hogy bár könyved írásai esszéisztikusak, egyik sem esszé?

– Ez, sajnos, tény. Irigylem az esszéistákat, akik egy töredékből építményt tudnak emelni, egy villanást tartós fénnyé tudnak varázsolni. Én, sajnos, analitikus fajta vagyok és némiképpen szintézisre törekvő. Az ilyen hajlandóság már eleve a tanulmány felé kényszeríti az embert. Nem azért művelem az elemző bírálatot és a tanulmányt, mert az irodalomkritika legmagasabb rendű változatának tartom, hanem mert mást nem tudok. Meggyőződésem szerint a zeneszerző sem azért komponál szimfóniát vagy zenekari versenyművet, mert kiszámította, hogy az értékesebb, mint a dal vagy az induló. Fogadjuk el tehát, hogy az irodalomkritikus e tekintetben is író, és éppen annyira alkati kérdés nála, hogy esszét ír-e, tanulmányt vagy irodalomtörténetet, mint mondjuk a drámaíró esetében, akitől szintén nem lehet megkövetelni, hogy írjon lírai verset is. Az esszére emlékeztető stílus nálam szintén alkati. Ki nem állhatom a tudóskodást, a körülményeskedést és főleg azt a hiedelmet, amit a taplókedélyűek szeretnek fenntartani, miszerint a tárgy kezelése csak akkor komoly, ha az előadás módja szárazon tárgyilagos. Az irodalom élmény. Irodalomról élménytelenül és élményközvetítés nélkül nem érdemes beszélni. Ha az elemzés tudományos igényű, attól még a közlés lehet akár fecsegő is. Ezt ismét önvédelemből mondom, mert amennyire alkati sajátosságom, hogy csak elemezni tudok, ugyanúgy alkati kényszerből írok úgy, ahogy beszélek.

– Az új kötetedre ismét húsz évet várunk?

– Ha megint beleütközöm ostoba teljesség-igényembe, akkor igen. Ha képességeim utolérik igényeimet, akkor megelégszem a kötelező horatiusi kilenc évvel.

1968

Huszár Sándor interjúja megjelent Földes László: Elvek és viták, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983 kötetben (27-32. o.)

---

Láng Gusztáv: FÖLDES LÁSZLÓ ÖRÖKSÉGE

Adalék kritikánk társadalomtörténetéhez

Kortársak voltunk és barátok; tanultunk egymástól, és folytattunk ádáz vitákat; voltak közös terveink és egy- forma kedvteléseink; halálos ágyán szorongó szívvel és derűs szavakkal látogattam, hátha a szeretet is segít a morfiumnak, simábbá egyengetni útját oda, ahonnan „nem tér vissza utazó”. Évek teltek azóta el, s most írásait rendezgetve és újraolvasva, társaságában élek megint, s döbbenten figyelem, mennyire megváltoztatta kapcsolatunkat a múló idő. Barátja és kortársa voltam, de most már utókorához tartozom, s az utókor más mértékkel kénytelen mérni, mint a kortársak. Barátainkat nemcsak teljesítményeikért választjuk, hanem lehetőségeikért is; a barátság nem csak elfogadás, hanem várakozás is, előlegezett bizalom.
Az utókor azonban, önző örökösként, a hagyatékot leltározza, lehetőség helyett az eredményt. S ami nem felel meg mai ízlésének, lomtárba hajítja mint hasznavehetetlen ócskaságot. Egy kritikus írott életművét amúgy is kockázatos az utókor ítélete elé bocsátani. A bírálat nemcsak szöveg, hanem gesztus is; a kritikus a műre szegezett pillantás- sal és belé merülő lélekkel alkotja meg véleményét, de amikor kimondja, környezetével és korával néz far- kasszemet. A felfedezés s az ítélkezés, a rangemelés s a tekintélyrombolás veszélyeit vállalja, s lehetnek idők — Földes László ilyeneket is megélt —, amikor ezek a veszélyek nemcsak szellemi természetűek. Az érzékeny kortársak ezt a kockázatvállaló gesztust sokszor többre be- csülik, mint a szövegszerűen maradandó értékeket — de mi marad ebből a gesztust kiváltó körülményeket már alig ismerő utókorra? A kritika paradoxona, hogy minél teljesebben igazolja az irodalom fejlődése a bíráló véleményeit, annál gyorsabban kopnak közhellyé azok; ami egykor olvasók százait hozta izgalomba, ma már ásításra ingerlő tankönyv-szólam lehet. A hajdani olvasatot meg… Folytatása szerkesztés alatt!

Forrás: Erdélyi Magyar Adattár

[Erdélyi Magyar Adatbank]6határozó társadalmi-történelmi kontextus nélkül a szö- veg hovatovább fakó lesz, érdektelen, szelleme együtt porlad az újságlapok törékeny papírjával. Így hát a vá- laszt a kérdésre: mit hagyott utókorára Földes László? — nemcsak „hátrahagyott írásaiból” kell kiolvasnunk, ha- nem ebből a még mindig csak feltevésekkel körülírható kontextusból is. A „hagyatéki leltár” első — meghökkentő — ered- ménye, hogy az életmű terjedelme meglehetősen szerény. Ennek oka részben személyiségében keresendő: életmű- vész volt, nem a tudomány és a művészet aszkétája, s néha még annyi lemondást sem vállalt, amennyi a szíve szerinti feladatok elvégzéséhez kellett. E hibája tövéből azonban erények is hajtottak. Irodalmat sohasem szor- galmi feladatként olvasott, hanem szenvedélyből, s a ki- elégített szenvedély örömét kereste benne: műélvező volt a szó legnemesebb értelmében, s énjének „életművész”, „életélvező” oldalát kritikusként is kamatoztatta. Érett írásainak stíluseleganciája, a gondolatmeneteit színező lí- rai hév elsősorban ennek köszönhető; nem kénytelenség- ből írt — kénytelenségből legfeljebb hallgatott, sajnos, évekig —, hanem szinte kizárólag akkor, ha az írást az esztétikai élmény s a gondolkodó előkészület az önkifeje- zés örömévé változtatta számára. De az, hogy életműve, képességeihez és elhivatottsá- gához mérve, torzó maradt és töredék, a személyiség-okok ellenére is korjellemző. Nemzedéktársai és az utána kö- vetkező generáció kritikusai között vannak ugyan sokkal termékenyebbek, ez a különbség azonban mindössze mennyiségi. E korszak kritikája (az első Forrás-nemzedé- ket is beleértve) cikk-életműveket hozott csak létre, s akik átfogóbb formák után vágytak, az irodalomtörténeti tanulmánytól az útirajzon, riporton és interjún át a regényig kalandoztak és kerestek tágabb horizontot, me- nekülve a kritikától mint önkorlátozó műfajtól. Holott egészséges fejlődés az lett volna, ha kritikusaink bizo- nyos számú szolgálati év után a jelenségbemutató esszé, az átfogó tanulmány formájában kamatoztatják felgyűlt tapasztalataikat, teoretizálják addigi gyakorlatukat, fel- mutatva egy korszak, egy nemzedék, egy irodalmi irány ama szervezett világképét, melynek csak mozaik-darab- [Erdélyi Magyar Adatbank]7jai az egyes kritikai írások. Néhány, a hatvanas évek második felében írott nagyesszé jelzi, hogy Földes László is tudatára ébredt egy ilyen teoretizálás, világkép-tisztá- zás fontosságának, de nem jutott tovább — korai halála miatt? alkati tulajdonságai miatt? ennél objektívebb kül- ső meghatározók miatt? — a készülődésnél, az erőgyűj- tésnél. 2 Ha eltekintünk alkat és korai halál életrajzi esetle- gességétől, az életmű társadalmi és eszmetörténeti meg- határozói közül először nyilván irodalmunk nemzetiségi mivoltát kell számításba vennünk. S nem mint erkölcsi kérdést, a vállalás, a „nemzetiségi elkötelezettség”, a sorshordozó önkéntesség vonatkozásában, hanem csak- ugyan a kritikai szemléletet befolyásoló tényezőként. Nemzetiségi irodalmunk sajátosan „helyi” feltételekhez kötött, s épp e kötöttségek vállalása s a vállalás ellenében kiküzdendő egyetemesség kettős célja telíti feszültségek- kel. A provincializmus meghaladásának megannyi igénye fel sem ébredhetett volna irodalmunkban a provinciában- lét élménye nélkül; szépírók és kritikusok a nemzetiségi lét kérdéseire látszólag közömbös, „kozmopolitának” bélyeg- zett művei és megnyilatkozásai épp úgy ezt az élményt, ezt a létet tükrözik tudatosító erővel, mint a népélet és a helyi hagyományok kultuszát folytatók. Ennek az ob- jektív meghatározottságnak szubjektív vetületeként fog- hatók csak fel a vele kapcsolatos erkölcsi kérdésfeltevé- sek, amennyiben mindig születtek a helyzet kényszerű- ségét erénnyé és szabadsággá bűvölő elméletek és ars poeticák, a transzilvanizmus „kisebbségi humánum”-esz- ményétől Bretter György tételéig a „megteoretizálható többlet”-ről. Oktalanság lenne egyértelműen illúziónak bélyegezni gondolkodásunk e heroikus kísérleteit a nem- zetiségi lét alkotáslehetőségeinek etikai megalapozására. De oktalanság — mert valóban illúzió — lenne e gondo- latok pátoszának engedve megfeledkezni e lét nyomasztó tehertételeiről, ahogy azok jelenlegi tárgyunk, egy kriti- kai életmű összefüggéseiben jelentkeznek. [Erdélyi Magyar Adatbank]9tételei megengedtek. A korszak kritikájának „lappangó ellenzékisége” elsősorban abban nyilvánult meg, hogy le- hetőleg elkerülte az átfogó elméleti kísérleteket, illetve a hivatalosan támasztott eszmei-esztétikai követelmények számonkérését, és konkrét műelemzések formájában igye- kezett „tehermentesíteni” magát az elmélet meghaladott- nak (vagy inkább: meghaladandónak) érzett tételeitől. Ilyenformán mind a nemzetiségi létforma, mind az elméleti dogmatizmus korlátozó hatásai az analitikus mód- szerek felé terelték a kritikát. Az önmagában, viszonylag autonóm tárgyként kezelt mű (vagy életmű) elemzése mellőzhetővé tette a rész-egész, entitás-alárendelés prob- lematikáját, és ugyanígy távol tartotta a kritikustól a dog- matizmus felségvizének számító esztétikai, műfajelméleti kérdésfeltevéseket is. E „part menti navigálás”, a kritika hallgatólagos „ideológiátlanítása” általános jelenség az öt- venes évek derekától, s Földes László kritikusi pályája, egyéni sajátosságokkal színezve bár, az „életképes meg- alkuvásnak” ugyanezt az útját rajzolja. 3 Dogmatizmus és antidogmatizmus „ellentmondásos el- lentmondásként” jelentkezik már az ötvenes évek elejé- től mind az irodalomban, mind az irodalomkritikában. Az irodalomkritika, de az irodalompolitikai vezetés is kény- telen volt ekkorra felfigyelni arra, hogy az irodalommal szemben támasztott mesterkélt eszmei követelmények az esztétikai színvonal süllyedéséhez, sőt zuhanásához ve- zettek. Ezért persze nem magát az elméleti követelmény- rendszert okolták, hanem az irodalmat, illetve az írókat, amely és akik nem alkalmazzák megfelelő módon az el- mélet előírásait. Így lett — hivatalos ösztönzésre! — kri- tikai támadások célpontja a sematizmus, az idillizmus, a naturalizmus stb. Maga a dogmatizmus is kénytelen volt tehát a „túlzások”, „vulgarizálások” ellen fellépni, dog- matizmusellenes látszattal. Ezekben a „kritikai hadjára- tokban” Földes is részt vett, de már az ötvenes évek ele- jén írott kritikáiban sem elégedett meg a hibák deklaratív felsorolásával, hanem sematizmus, idillizmus stb. konk- [Erdélyi Magyar Adatbank]10rét szemléleti jelentkezését igyekezett kimutatni a mű- vek valóságábrázolásában, s az esztétikai fogyatékosságo- kat mint e szemléleti hibáknak megfelelő formai hibákat tárta fel. A következetes műelemző szándék, a minden állítás elemző bizonyításának kényszere vitte el Földest is a dogmatikus kritika paradoxonáig. Minél komolyabban vette ugyanis önmagát a kritika mint az irodalom elvi- eszmei irányítóját és ellenőrét, minél teljesebb meggyőző- déssel hitt önmaga normáiban, annál szükségszerűbben kellett eljutnia a normává fogalmazott általános esztéti- kai elvek és az irodalompolitikai elvárások közötti ellent- mondások felismeréséhez. Hogy egy konkrét példával él- jek: a korszak központi esztétikai kategóriája a realiz- mus, s a tőle elválaszthatatlan tükrözéselv, tipizálás-igény, fejlődéstendenciák bemutatásának követelménye stb. Nos, az irodalomnak is, a kritikának is hamarosan rá kell éb- rednie, hogy a realizmus követelményeinek „komolyan vétele”, azaz a következetes, valóságismeretből és elköte- lezettségből fakadó ábrázolás minősül az irodalompolitika tükrében „elhajlásnak”; maga Földes is jórészt egy ilyen, az irodalom realista programját „komolyan vevő” műkörüli szerkesztői érdemeinek köszönhette ötéves alkotói szilenciumát. A kritikusnak tehát látnia kell — anélkül, hogy addig használt elv- és kategória-rendszerét lényegében feladná —, hogy a korszak esztétikai normativitása két- féle esztétikai értékrend felállítását teszi lehetővé: egy irodalompolitikait és egy esztétikait. Az ötvenes évek „szemérmes antidogmatizmusa” abban áll, hogy a kriti- kus elfogadja a kötelező esztétikai normákat, kategóriá- kat, értékelveket, de ezek segítségével immár nem az irodalompolitikai előírások érvényesítéséért küzd, hanem épp ellenkezőleg: az esztétikai értékekért. Pontosabban: újra és újra megpróbálja „eretnekszagú” művek politi- kai-ideológiai tisztára mosását. A negyvenes évek végén a normatív kritika az irodalom vizsgálóbírójának, adott esetben egyenesen közvádlójának szerepét töltötte be; az ötvenes években ugyanazon esztétikai paragrafusokat (ép- pen ideologikus kétértelműségük miatt) az irodalom vé- dőügyvédeként alkalmazza. Az antidogmatizmus tehát magatartásként, gesztusként jelentkezik, fogalomhaszná- lata azonban nem különül el ellenfele szótárától. Legtöbb- [Erdélyi Magyar Adatbank]12ség is jogához jut, amennyiben a „varázslat” képes létre- hozni a kivételt a szabály alól. S ami a legfontosabb: a varázslat olyan „kategória”, amelyet nem kell — mert nem lehet — meghatározni. A képelmélet tehát az elméleti fék, amely megállítja Földes okfejtését, mielőtt kicsúsznék az esztétika járt út- járól. Ugyanakkor a „kivétel” körmönfont terminológiai hozzáigazítása a szabályhoz esztétikailag elfogadhatóvá tesz egy olyan költői jelenséget, amelyet az elmélet szel- lemében kárhoztatni kellene, és kárhoztattak is. Tegyük hozzá, hogy a Szabédi-tanulmány kivételes érzékenység- gel és logikai biztonsággal mutatja ki az összefüggést a költő legfontosabb motívumának különböző korokból származó változatai között, azaz nem kiszakított idéze- tekkel keres egy külső szempontokhoz alkalmazkodó fej- lődésvonalat, hanem a költő életművének belső törvényei- ben, mozgásaiban egy valóságos és egyedi alakulás-utat. Ugyanakkor a képelemzés mellett nagy teret szentel a korabeli kritikában jószerivel elhanyagolt költői (retori- kai) alakzatoknak mint Szabédi legfontosabb kifejezőesz- közeinek, úgyhogy elmondhatjuk: Földes tanulmányában a kritika, a műelemzés ma is korszerűnek számító eljárá- sai jelentkeznek, egy korszerűtlen terminológia köntösé- ben. Igaz, a tanulmány tartalomelemzései nemigen halad- ják meg a korszak szociologikus értékszempontjait — de nem is akarják. Hiszen épp az az egyik célja a kritikus- nak, hogy bebizonyítsa: Szabédi költészetének nincsenek „eszmei” fogyatékosságai, legfeljebb a múltban lehettek, de azokat „meghaladta”. Kivédve, elhárítva ezzel a Sza- bédi-líra felől az „ideológiai tévelygés” vádját. A tanul- mány pozitívuma: valós értéket védelmez egy értéktaga- dó (vagy álértékeket tételező) irodalomszemlélettel szem- ben. Negatívuma: a valós értéket úgy menti, hogy beil- leszti az álértékek rendjébe, s ezzel megfosztja olvasóit igazi és álértékek kritikus szembesítésének lehetőségétől. A Létay-tanulmányban a képelmélet annak bizonyító eszköze, hogy az idillizmus, a feltétlen apológia formai- lag is degradálja a költészetet, mivel az idillizáló kép el- veszti „érzékletességét”, absztrakciókkal helyettesíti a képszerűt. Amiből azonnal kiderül Földes érvelésének vo- luntarizmusa, hiszen ha Szabédi verseiben teljes értékű- [Erdélyi Magyar Adatbank]13ként fogadhatók el az „intellektuális képek”, akkor Lé- tay verseiben miért nem? Ez esetben is a tanulmány cél- zatában rejlő „gesztus” érteti meg az olvasóval a követ- kezetlenséget: a kritikus a korszak ellentmondásai előtt szemet hunyó, apologetikus költészetet támadja — az apologetikus irodalmat kitermelő esztétikai elmélet ér- veivel. Legfurcsább hangulata — ma olvasva — a Székely János költészetének tartalmáról szóló tanulmánynak van. A külvilág, a társadalom követelményeihez alkalmazkodó „alkotó termékenység” Székely János meghirdette esz- ményével a társadalmi cselekvést igenlő, heroikus költő- morál igényét állítja szembe — néhány évvel korábban a tanulmány egyértelműen a költő „eszmeidegenségének” a bírálata lett volna. Földes ugyanis „beletörődést hirdetőfilozófiá”-nak minősíti a Székely Jánosét, amely „az űr- hódítás korszakában a moszatok analógiájára akarja fel- mutatni az emberi lényeget”, s amelynek „első szála az ember társadalmi volta iránti érzéketlensége”; amely „a társadalmi harc igenléséig nem jutott el”. A terminoló- gia tehát kísértetiesen emlékeztet a néhány évvel ko- rábbi ideológiai bírálatok szóhasználatára. Egyetlen he- lyen olvasható különbségtevő fordulat: Székely János élet- bölcsessége — írja Földes — lényegében szabadságkere- sés, az alkotáshoz szükséges emberi függetlenség belsőbiztosítéka. „S ezért riad vissza a szabadság nevében a cselekvéstől, mert felismerte, hogy az élet törvényeivel nem törődő voluntarista tettnek nincs hatalma az élők fölött — hiába is hiszi magát hősiességnek, igaz valója szerint csak rabság. Azt azonban aligha gondolta végig ugyanilyen tudatossággal, hogy az élet törvényeit szem- lélő tétlenség sem több beletörődésnél — igaz valója sze- rint tehát szolgaság, még ha bölcsességnek kiáltja is ki magát.” Nemcsak tett és tétlenség áll tehát szemben egy- mással, hanem kétféle tett is; a valóban szabad (mert szükségszerűséget tükröző) és a voluntarista. Földes az ellen tiltakozik, hogy ez utóbbit azonosítsuk általában a cselekvéssel, s egy voluntarizmusmentes heroizmusban jelöli meg a költészet által kialakítható erkölcsi eszményt. „Mert arról lehet vitatkozni, milyen egyik-másik átme- neti kor, de arról nem, mi a költészet örök dolga… Az

[Erdélyi Magyar Adatbank]17letve annak szétfoszlása után Földes elsősorban Camus és Sartre egzisztencialista erkölcstanában keres fogódzókat ember és történelem, ember és társadalom viszonyának elemzéséhez. A Folyókrólmég ezt írta: „a tragikumnál szebb a hősiesség”. A Dózsában már fel- és elismeri nem- csak a tragikus hősiességet (hiszen e kettő erkölcsi-eszté- tikai korrelációit nyilván eddig sem tagadta), hanem hogy a hősiesség mindig tragikus. Az akarat szabadsága ugyan- is csak elméleti; mihelyst cselekvésként realizálódik, már nem „jó és jobb” között választ, hanem végletek szaka- dékán kell átugornia; „a kényszerűség szálai szövik a sza- badságot is”. A Dózsa-elemzés tehát önkorrekció; ha nem is feladása a korábbi cselekvés-eszménynek, de árnyal- tabb kifejtése. A Folyók elemzéséből épp az nem derül ki, hogy a szabadság-teremtő cselekvés, az a bizonyos „történelem-növelés” kikkel, kiknek az érdekében, és fő- leg ki ellen történik — holott a történelemben élő em- ber döntéseit épp ezek a mindenkori helyzet konkrétsá- gából következő választások avatják erkölcsivé. A Dózsa- elemzés egyértelműen a hatalmi voluntarizmusban jelöli meg az ellenfelet, s a voluntarista hatalom áldozataiban azt a tömeget, akivel és akiért a személyiségnek csele- kednie kell. „Az egésznek a szükségszerűsége kérlelhe- tetlen — írja Dózsa vezérré választásáról Földes —; ob- jektív történelmi erők döntöttek felőle, osztályérdekek szemelték ki. Az egész szükségszerűségen belül viszont van egy véletlen mozzanat, s az már a szabadság biro- dalmába vezet: most rajta múlik csupán, hogy kiszemelt- ből kiválasztottá váljék.” Hagyjuk itt figyelmen kívül a véletlennek az okfejtés logikáját megtörő beiktatását, s figyeljünk a „kiszemelt” — „kiválasztott” szembeállítás- ra. A szabadság útja eszerint az átállás; az egyik fajta (osztályérdektől megszabott, fölülről jövő) cselekvés el- len választ Dózsa egy másik cselekvésformát. Választja, annak ellenére, hogy a cselekvés kilátástalan; nem gya- korlati, csak erkölcsi eredményekhez, nem győzelemhez, hanem a vértanúság példázatához vezet. Ennek a maga- tartásnak igenlésével Földes hallgatólagosan visszatér a Folyók annak idején oly hevesen bírált tételéhez: „a ter- mészeti törvények szerint működő társadalomban a ter- mészet részeként élő ember hiába tör a világ megváltoz- [Erdélyi Magyar Adatbank]18tatására”. S nemcsak visszatér rá: igazolja is. Mert Dó- zsának „nem lehetett nem vállalni a harcot, noha nem lehetett megvalósítani a célt sem”. S be kell érnie azzal, hogy „a valóságra ható szubjektum … csupán annak a ténynek köszönhetően, hogy tudatként beletartozik a tár- sadalom törvényeibe, már puszta létével megváltoztatja azokat”. Így lesz a tragikum a hősiesség lehetséges for- mája. A Dózsa — és a hozzáfűzött kommentár — végső fo- kon persze nem a történelmi személyiség problematiká- jának bölcseleti elemzése, hanem egy hely- és kormeg- határozta értelmiségi magatartás modellje. Kiindulópont- ja a kiábrándulás. Nem a dogmatizmusból; azzal Földes nemzedéke (elvben és általában) már korábban leszámolt. Hanem abból a történelmi illúzióból, hogy a dogmatizmus „felülről jövő” szervezeti kritikája képes társadalmi mé- retekben megnyitni a voluntarizmus-mentes, közhasznú és közhatású cselekvés lehetőségét; hogy a szellemi alko- tómunka egy ilyen egészséges társadalmi folyamatba ágya- zódva csakugyan része lehet a történelemalakításnak. A „tragikus hősiesség” tétele azt a felismerést tükrözi, hogy a következetes antidogmatizmus változatlanul magányos- heroikus magatartása maradt az értelmiségnek; hogy a művekben realizált választások nem közvetlen és azonnali hatásúak, nem „tettek” a szó eredményességet is magába foglaló értelmében, hanem csak „puszta létükkel” alakít- ják a törvényeket; azzal, hogy nem engedik eltűnni, fe- ledésbe merülni cselekvés és szabadság eszményét. Így áll helyre a létet fenntartó gyakorlat viszonylagos és az esz- mehirdetés abszolút normái közötti összhang. ,,… főhaj- tás árán megmentett élet és fővesztés árán megmentett eszmény együtt viszi örökké előre ezt a szerencsétlen, hátulról épülő világot.” Így konkretizálódik a korábbi tanulmány elvont ab- szolútum-fogalma. A szellemi alkotások nem a minden- napi gyakorlattól független eszményeket testesítenek meg, hanem idealitásukkal a gyakorlat eszményi kritikáját kép- viselik; egy olyan eszményrendszer részei, melyhez a gyakorlatnak is igazodnia kellene; mely nélkül iránytűhíján maradna a közvetlen eredményre törekvő cselekvés, ezért kell „fővesztés árán” is megmenteni őket, épp a [Erdélyi Magyar Adatbank]19történelmi haladás érdekében. Nem oldódik fel, sőt ki- éleződik ebben a koncepcióban — és ebben az értelmi- ségi magatartás-modellben — eszme és cselekvés konflik- tusa, amennyiben az eszme „őrzői” nem-cselekvésre van- nak ítélve, a cselekvésre jogosultak pedig pragmatikus ér- dekek hálójába akarják befogni az eszmét. A gyakorlat eszmeidegen, az eszme pedig, hatalom híján, gyakorlatiat- lan — ez az állandósított konfliktushelyzet társadalmi szinten is konkretizálja a tragikus hősiesség szükségszerűvoltát. A tragikus hősiességben kárpótlást kereső dezillúzió a vezérmotívuma a Lászlóffy Aladár verseiről írott Föl- des-tanulmánynak is. „Hogy lehet az — teszi fel önma- gának a kérdést a kritikus —, hogy miután annyi éven át szenvedtem és untam a nagy szavakból összeállított nagyhangú ódázást, most ízlésem és hajlandóságom sze- rint vonzódom ehhez a költészethez, noha a legnagyobb szavak ismétlődnek benne mániákusan?” A tanulmány harminc lap terjedelemben hidalja át esztétikai érvekkel ezt az ellentmondást, a szemléleti vonzódás indoklását azonban a négylapnyi befejező rész tartalmazza. Ebben Lászlóffy költészetének haladás-fogalmát elemzi Földes, s költői fejlődése tartalmának e haladás-fogalom jelentés- változását tekinti. Lászlóffy korai verseinek a „múlt szá- zadi materializmus” haladás-elvét tulajdonítja, amiből a kritikus szerint a költői szemlélet bizonyos fokig egysze- rűsítő valóságlátása következett. Az ellentmondás Földes kritikája szerint nemcsak „a történelem hajtóereje”, ha- nem a történelmi mozgás terméke is, amely adott esetben elnyeli magát a mozgást, kérdésessé teszi magát a hala- dást. Ez a felfogás nem ellentmondás és fejlődés, hanem az ellentmondásos fejlődés kategóriájában gondolkodik. A költészettől sem az abszolútum felmutatását várja már, mint tíz év előtt Székely Jánostól, hanem a „gyanússá” vált abszolútumokkal szemben az ellentmondásosság át- élését. Azét a haladásét, amely Földes szerint „fájdalma- san csodálatos. Mert mindig kiteljesedik általa valami nagy ígéret, s mindig elsorvad benne valami énünk jobbik fe- léből.” Végkövetkeztetése pedig — a Dózsa-elemzés szel- lemében — a Lászlóffy érett verseiben szemlélet-váltás- ként megjelenő tragikus életérzés igenlése. „Nem állítja [Erdélyi Magyar Adatbank]20már az emberiség bevégzett diadalát, de hajthatatlanul hirdeti, hogy — nem mond le róla. Az ember, a rend és az értelem magától értetődő tudomásul vétele helyett va- lahogy jobban is illik a költészet szelleméhez mai hősies és tragikus érzésvilága — mégis, mindennek ellenére: Ember, Rend, Értelem.” A Lászlóffy-tanulmány ismét példája annak, hogy a gondolatrendszer elemzése nem jár együtt a megfelelő esz- tétikai-stilisztikai kategóriarendszer kimunkálásával. Igaz, ahogy Lászlóffy képeit József Attila-képekkel veti össze, az a kritikus asszociáló-beleérző képességének, rejtett ösz- szefüggések felfedezésének ragyogó példája. Éspedig azért, mert nem egyszerűen azonos motívumokat vet egy- be, hanem a képek gondolati-hangulati tartalmát, szöveg- összefüggését, a bennük konkretizálódó világképelemeket. A felismert azonosságok elméleti elemzését azonban vi- tathatóvá teszi a képelmélet merev alkalmazása. Ha sze- rinte Lászlóffy nem József Attila-epigon, akkor ezt nem- csak gondolati különbözőségükben érzi kimutathatónak, hanem képalkotásuk eltérő minőségében is. Ezért vezeti be a kétféle kép — a metafora és az asszociáció — ellen- tétként meghatározott fogalmát, holott stilisztikailag ez az ellentét nem létezik. S a K. Jakab Antallal vitázó ta- nulmányában a historizmust (joggal) számon kérő kriti- kus itt épp az ahistorizmus vétkében marasztalható el. Mert egy kép-, illetve metafora-típus nyilván nincs egyet- len költői életműhöz kötve, hanem legfeljebb korhoz, irányhoz; József Attila stílustörténeti jelentősége éppen egy ilyen — az avantgarde kimunkálta — sajátos képtí- pus intellektuális lehetőségeinek újszerű kiaknázásában keresendő. Mármost Lászlóffy azzal, hogy gyakran ugyan- ezzel a metafora-típussal él, még nem válik epigonná; az azonos metafora-típus konkrét funkcióváltozása biztosítja eredetiségét. A két költő különbsége tehát nem az eltérőstíluskategóriákban, hanem az eltérő funkcionalitásban ragadható meg. A modern irányok megértéséhez alkal- matlan stíluskategóriáktól úgy távolodik tehát a kritikus, hogy őket érintetlenül hagyva, új, kiegészítő kategóriá- kat próbál alkalmazni — ami csak vitatható elméleti [Erdélyi Magyar Adatbank]21eredményekhez vezethet. A kritikai értékítélet azonban — a „tanult” kategóriákkal szemben a műértő intuíció — csalhatatlanul pontos. 6 A kategóriaváltás felé az 1968 után tett irodalomszo- ciológiai kitérő vezeti Földes Lászlót. Utolsó éveiben írott cikkeiből az elméleti közelítés jobbára hiányzik, vagy csak „feltételes” módban van jelen; a kritikus érezhetőkétellyel, úgyszólván „jobb híján” él elméleti fogalmak- kal. Sokkal inkább foglalkoztatja irodalom és társadalom viszonya; az irodalom „itt és most” lehetséges funkcióit keresi, hogy aztán értelmezéséhez — nemcsak elméletileg, hanem történetileg is — érvényes kategóriákat találjon. Érdeklődésének egyik iránya az értékszociológia, melynek vezérelve Földes felfogásában a többszólamú- ság, a párhuzamos értékek létének elismerése. Ez, pusztán az értékítéletek vonatkozásában, nem újság gyakorlatában, hiszen a Szabédi-, a Székely János-tanulmány, a Lászlóffy- kritika is azt bizonyította, hogy a bevett, az elfogadott értékek mellett újabbak elismertetését szorgalmazta. A „taktikus” kritika azonban a pluralista igényt csak a mo- nisztikus látszat fenntartásával érvényesíthette; az érték- ítélet annak elvi bizonyítására épült, hogy az új — a más — érték beilleszthető a dogmatikusan értelmezett szocialista realizmus érvényes axiológiai rendjébe. Utolsó éveinek kritikái, publicisztikai írásai azonban e gyakorla- tot elvi szinten is szentesítik, egy pluralista értékrend nyílt vállalásaként. Kétségtelen, hogy e korszakában sem mond le bizonyos műfaji és áramlati vonzalmakról, de ezek rugalmas tágításával teszi kritikusi egyéniségét be- fogadóvá minden új jelenségre, melyen a korszerűség je- gyeit véli felfedezni. Ezért kerül írásainak középpontjába éppen a korsze- rűség fogalma. Ha engedünk a csábításnak, és beleme- gyünk irodalmi törekvéseink „urbánusra” és „népire” osztásába, kétségtelen, hogy Földes a korszerűség jegyeit elsősorban az urbánus (értsd: a XX. századi neoavantgar- de) művészet tájékán kereste. Prózában Franz Kafka, [Erdélyi Magyar Adatbank]22majd az „új regény”, drámában Ionesco, Beckett — ha- zai vonatkozásban a prózaíró Méliusz, a drámaíró Deák Tamás és mások a mértékadó mintái. Ez az irányzati elkötelezettség azonban nem mond ellent a fentebb em- lített pluralista beállítottságnak. A korszerűség e kritikai felfogásban nem formai kérdés elsősorban, hanem tar- talmi; a hagyományos értékfogalmak, emberi-társadalmi eszmék és ideálok sorsának megjelenítésére tartja Földes a modern áramlatok eszközeit alkalmasnak. Egyértelműen kiderül ez Deák Tamás Ádám elkárhozásáról írott töre- dékéből. A madáchi modellből, illetve annak XX. szá- zadi megismételhetetlenségéből kiindulva, az egyértelműen pozitív eszmények devalválódásából vezeti le a drámai személyiség értékcsökkenését, s ebből a tiszta tragikum felcserélődését a groteszkkel és tragikomikussal mint egy társadalmilag szükségszerű emberi helyzet adekvát eszté- tikai minőségével. Az elidegenedés folytán integritását vesztett ember pedig — vonja le további következtetését másutt Földes — már alkalmatlan a küzdelem tragikus pátoszt sugalló vállalására, s ha bukik, katarzis nélkül bukik. A modern dráma abszurd valóság-mechanizmusa: a demitizált Sors, melynek sodrában „demitizálódnak” a tra- gikus hős hajdan emelkedett gesztusai; a fenségest kiszo- rítja a drámai jellemábrázolásból a groteszk. Ez az értékek társadalmi sorsából leszűrt — s a katar- zis nélküli tragikum legújabb elméletét előlegező — kor- szerűség-fogalom tehát az irodalom „valóságtükröző” funkciójának, korproblémákra érzékenységének igényé- ből születik. S mint ilyen, elválaszthatatlan attól a sa- játos funkciókörtől, melyet Földes a romániai magyar irodalomnak mint nemzetiségi irodalomnak tulajdonított. A nemzetiség létét az emberi létezés egyik specifikus, de a „nembelitől” el nem választható változatának tekintve, kritikusként azokra az alkotásokra volt elsősorban fogé- kony, amelyekben a nemzetiségi értelemben sajátos az egyetemes emberi problematika irányába tágult; a nem- zetiség létkérdései csak össztársadalmi és összemberiség- nyi kontextusban voltak számára felvethetők, értelmez- [Erdélyi Magyar Adatbank]23hetők és megválaszolhatók. Korszerűség-eszménye ezért jelentett tiltakozást a nemzetiségi irodalom szerepét „itt és most” kérdések taglalására szűkítő szemlélet ellen. Korszerűség-igénye és pluralizmusa szükségszerűvé tette munkásságában a hagyományos esztétikai fogalmak és értékek átértelmezését. Már a Miniatűrök az óriásról címen tervezett cikksorozata, illetve ennek elkészült öt része a Szép, illetve az esztétikum használatos meghatá- rozásainak elégtelenségét bizonyítja, a kategóriák alkal- mazási körét szűkíti, egy pluralista kategória-rendszer használatát szorgalmazva, anélkül azonban, hogy a cáfo- lat, ellenvetés, tagadás után az állítás következnék. Az értékfogalmak relativizálása az a fázis, ameddig Földes fogalomkritikája eljut; az elavultnak érzett rendszer le- bontása, mintegy saját korábbi esztétikai nézeteinek bí- rálata megy végbe e szövegekben, a rendszerépítés mód- jának felismerése-kidolgozása nélkül. Talán ez is a magyarázata, hogy az amúgy is vitázó hajlamú műbíráló utolsó írásaiban olyannyira eluralko- dik a polémikus hang. Elvi vagy értékítéletbeli vitát alig folytat; első számú céltáblái a még tovább élő dogmati- kus nézetek, konzervatív esztétikai vélekedések. Nem egy rendszeralkotó esztétikus írásai ezek, hanem elsősorban az elkötelezett kritikus csatározásai, aki legfontosabb fel- adatának érzi, hogy a szerinte érvényesülésre érdemes új útjából elhárítsa az előítélet-szülő fogalmi akadályo- kat. A vitázó védelem ugyanakkor fölöslegessé teszi az értékelést, a cáfolat az állítást — új tendenciák elfogad- tatásában azonban kétségtelenek e magatartás érdemei. Irodalom és közélet szerves összefüggését az irodalmi élet demokratizálásáról szóló és demokratizmusáért kiálló cikkei fogalmazzák meg. Ezek sem maradnak meg a for- maújítás jogának, tehát egyfajta esztétikai autonómiának a követelésénél; író, intézmények és közönség hármas egységében látott kérdéseket elemeznek. Közönségnevelés, irodalomadminisztrálás és az irodalmi élet pluralizmusa kapcsán kifejtett gondolatai mind ugyanarra a következ- tetésre jutnak: a minél szabadabb valóságtükrözés, a meg- alkuvástól megszabadított társadalomkritika, az eszmények szellemében vállalt közéletiség az a jog és kötelesség, amelyet e cikkek szolgálnak és védelmeznek. [Erdélyi Magyar Adatbank]24E cikkek utolsói Földes szerkesztői programjának is tekinthetők. A Hét főszerkesztő-helyetteseként lehetőség szerint szabad fórumot akart teremteni nemcsak egy író- csoportnak vagy -nemzedéknek, hanem valamennyi, az ő korszerűség-értelmezésében elhelyezhető törekvésnek. Ezért érdekelte szenvedélyesen a sokszor mesterségesen szított vagy mesterségesen elleplezett nemzedéki kérdés. Erről szóló írásainak van egy kis „konfliktustompító” cél- zata is; Földes számára létfontosságú volt — szerkesztés- politikai okokból — azoknak a tekintélyeknek a megnye- rése, akik már elismert írói ranggal képviselték az általa is vallott korszerűség-eszményt. Természetes, hogy nem fogadhatta el az első két Forrás-nemzedéknek azt az ön- értékelését, amely szerint az irodalmi megújhodás kizá- rólagos képviselőjét bennük kell látnia a kritikának. Végsőfokon ezért került ő is azoknak a táborába, akik a nem- zedéki kérdést, a nemzedékváltás tényét elsősorban nem szociológiai, hanem esztétikai kérdésnek kívánták tekin- teni, s ezzel bizonyos fokig ellentét-szülő jelentőségét csökkenteni. Mert elvben igaz, hogy egy nemzedék tehet- séges és kevésbé tehetséges egyedekből áll, s hogy a mo- dernség jelszava nemcsak értékeket, hanem divatjelensé- geket is magával hoz az irodalomba. De az is kétségtelen, hogy az új jelenségek esztétikai értéküktől viszonylag független „helyi” értékkel rendelkezhetnek egy irány- zat kibontakozásának korszakában, s ha kritikájuk jogos is, a nemzedéki törekvések esztétikai alapon történő egy- bemosása épp az újítás erővonalainak tisztázását akadá- lyozza. (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez csak Föl- des elvi állásfoglalásaira vonatkozik; kritikusként és szer- kesztőként nem gátolta, hanem éppen segítette az új nem- zedékek önérvényesítését.) A nemzedéki kérdés szubjektív felvetésének másik oka azonban a múlttisztázás erkölcsi kényszere. Irodalmi éle- tünk egyik máig tartó adóssága a dogmatizmus korának elmaradt elemzése, illetve az akkor aktív nemzedék kö- vetkezetes önvizsgálata. Földes azon kevesek közé tarto- zott, akik — éppen a Forrás-nemzedékek világképbeli „másságára” s a belőle fakadó „középnemzedék”-kritiká- jára érzékenyen — felismerte ennek fontosságát és sze- mélyiség-formáló kötelezettségét. Ilyen „önelemzései” [Erdélyi Magyar Adatbank]25erősen lírai színezetűek (ennyiben nemzedéktársai emlék- irat-irodalmához hasonlítanak); a vallomásos forma bizo- nyos fokig felmentés a teljes tárgyilagosság alól, amelyet az önelemzés kulcsszava, az „áldozati nemzedék” fogalma sem igen tett lehetővé. E lírai formában is pontosan ra- gadta meg azonban Földes azoknak a társadalmi ténye- zőknek a mechanizmusát, amelyek nemzedéke útját, ki- térőit, esetenként megrekedését meghatározták. És — ugyancsak lírai szinten — a felelősséget is vállalni tudta azért a tehertételért, amelyet a múlt elhibázott orientá- ciói az utánuk következő nemzedékeknek jelentettek. E vállalás persze nem mentes bizonyos pátosztól; a cselek- vés elkerülhetetlen tévedéseként tűnnek fel írásaiban ezek a felelősségek, s önmagát és nemzedékét mint a történe- lemalakítás, társadalomformálás szükségszerű áldozatait látja; ezeket a hibákat, sugallják elemzései, csak a „kí- vülállók”, a cselekvés kötelességét nem vállalók kerülhet- ték el, utólagos bírálatuk erkölcsi alapja ezért legalábbis viszonylagos érvényű. Vitatkozni persze nehéz e gondo- latmenettel; csak a korszak higgadt, mindenre kiterjedőtörténelmi-szociológiai elemzése döntheti majd el, hogy a kell és a lehet az illető korban mennyire fogható fel szi- nonimaként, s hogy az adott történelmi helyzet kellje és lehetje mennyire volt objektív és mennyire szubjektív meghatározottságú. Hogy az a nemzedék, amelyik a kö- rülmények áldozataként nem bontakoztatta ki minden le- hetőségét, milyen mértékben teremtette azokat a felté- teleket, amelyeket ugyanakkor elszenvedni kényszerült. De a vitázónak is el kell ismernie: tárgyilagosságra törőellenérvei jó részét Földes őszinteségre törő, szenvedőszubjektivitásától tanulja; hogy nem szándékai ellenfe- lével, hanem érvényesítésük úttörőjével folytat posztu- musz párbeszédet.