A „magánügyek” dossziéjában találtam rá e levelezésre. M. Balka francia írónő és Földes László levélváltására. Az első két levelet ismertem – az utolsó számomra is meglepetés volt, amiként nem ismeri az sem, akinek szól. Most, remélem, eljut hozzá. Földes rendszeresen küldette neki A Hetet.
M. Balka La rançon du silence (A csend váltságdíja) című, a Gallimard kiadónál 1969-ben megjelent regényét kettejük közös ismerőse, M. E. doktor hozta magával Párizsból.(Ugyancsak a Gallimard adta ki 1971-ben az írónő La nuit, Az éjszaka című könyvét, majd 1973-ban az Oratorio-t). Földes elolvasta a könyvet, s annyira tetszett neki, hogy terjedelmes, kritikának is beillő levélben írta meg róla az írónőnek véleményét. M. Balka meghatott levélben köszönte meg a könyvéről írott értő elemzést és dicsérő szavakat. Mindez 1970 őszén történt. Aztán A Hét megszervezésének gondjai és izgalma lekötötte Földes minden szabad percét, teljes energiáját – újabb levelét már sohasem fejezte be, és nem küldte el, és személyesen sem ismerkedhettek meg.
Földes Mária
Azzal kezdeném, hogy bevallom illetéktelenségemet. Ha ugyanis egy francia regény valódi értékeinek a megítélésében illetékes lennék, franciául írnám ezt a véleményt. Sajnos, azonban csak annyira vagyok jártas a francia nyelvben, hogy sűrű szótárhasználattal el tudjak egy könyvet olvasni. Ebből aztán ki is derül, hány pénzt érhet a véleményem.
Ellentétben a mifelénk uralkodó irodalomkritikai gyakorlattal, ahol a nyelvi megmódolás kérdése csupán egy kritérium a lehetséges kritériumok között, s olykor még azt is elhanyagolják, a francia irodalom bírálatának immár sok száz esztendős hagyománya szerint egy mű megítélése során éppen ez az első és sokszor döntő szempont. Most már engem különböző komplexumok fognak el, ha arra gondolok, mit szólhat a szerző – a könyvéről írt illetékes lektori vélemények és sajtóbírálatok után – egy olyan hozzáálláshoz, mint amilyen az enyém, amiből épp csak a legfontosabb hiányzik: a francia irodalom nyelvi szellemének átértése. S ezzel máris megkíméltem a szerzőt a stílusára vonatkozó, alkalmasint kontár észrevételek elszenvedésétől, nem tudhatom, hogy nyelvi kultúra dolgában milyen filiációhoz tartozik, kivel rokonul.
Rokonnak érzem ezzel szemben Camus-vel a táj szemlélete dolgában, és itt persze nem pusztán az afrikai színhelyre gondolok, mert az ilyen koincidencia önmagában még nem rokonít írókat. De az már igen, ahogyan beleélik magukat az idegen és titokzatos tájba, ahogy feloldják benne idegenségüket, de nem teljesen, mert igazából mégsem odatartozók, s így a közelség vágyának és a distancia valóságának a feszültségéből valami fájdalmas nosztalgiát varázsolnak elő, ami mindent átsugároz és megadja az írás hangulati alaptónusát. Talán ez a regény egyik legmegkapóbb vonása: idegenségnek és az odatartozás vágyának a feszültsége, szigorú tárgyias szemléletnek és felolvadó beleélésnek a kontrasztja, ami állandó hőforrása a mindenhonnan elősugárzó vágyakozásnak. És ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy Camus valamilyen módon hazájának tudta Algériát, míg viszont M. Balkáról nem tudhatom, élt-e valaha Közép-Afrikában vagy csak kalandkereső idegenként fordult meg benne, mint a Borromelliék. Ennek a titokzatos, megnevezhetetlen nosztalgiának nem csupán annyi a rendeltetése, hogy hangulati hatást teremtsen, mélyebb funkciója szerint beleszól a regény gondolatiságába, és az eszme érzelmi megalapozását szolgálja. Arról van szó ugyanis, hogy az „örökké égő Afrika” vonzása, az abban való feloldódás a kompozíció egészén belül szimbólumértékűvé lesz, s jelentésében azt hordozza, hogy ez a vágyódás éppolyan sejtelmes, titokzatos és megvalósíthatatlan, mint amilyen megvalósíthatatlan és abszurd maga a szabadság, amiről a regény szól. Persze nemcsak a szabadság abszurd, de a kötelék fegyelme is, és ilyenformán de Lignere ezredesnek semmivel sincs több igaza vagy erkölcsi hitele, mint a tizenöt szökött katonának. De akár meg is fordíthatjuk: a tizenöt szökevény sem rosszabb erkölcsileg és éppúgy egy kényszerképzet rabja, mint a Fort-Archambault-i garnizon parancsnoka. Mert ezen a vidéken a francia uralom már csak illúzió; hagyni kellene, hogy a lét törvényei porlasszák el, ha már nem tarthatja fenn a rend kényszerűsége, de még nem robbanthatja fel a ködös szabadságvágy sem. Így válik a garnizonbeli élet a létről szóló egyetemes mondanivaló modelljévé. Kényszerűség és szabadság ugyanis – most már Fort-Archambault-ból az egyetemesség magas szférájába emelve – szintén illúzió csupán. Ezért aztán nemcsak a szökevények és az ezredes, de minden és mindenki efelé a gondolati góc felé tart ebben a regényben: minden lénynek más a kötött rendje és más a szabadsága, s az egyiké óhatatlanul sérti, mi több, létében veszélyezteti a másikét. A misszionárius küldetés csak Hannebique atyának jó, ez az ő köteléke és szabadsága, de primitív törzsének tagjairól minden jó szándéka lepattan, az úgy éli tőle függetlenül, mágikus szertartásaiban elvarázsolt életét, ahogy tulajdon természetének kötelékeiből és szabadságából fakad, és igazán senkise tehet róla, hogy a rendnek ezeket a tabuit és a szabadságnak ezt az illúzióját viszont a szökevény katonák illuzórikus szabadsága sérti lépten-nyomon, azoké a katonáké, akikben csak ködösen kavarog, hogy milyen kényszerűségből akarnak kimenekülni, és fogalmuk sincs róla, mi is az a szabadság, ami felé tántorognak. Taláncsak Le Tallec az egyetlen szabad ember itt, az elefántvadász, aki a tenyészet szintjén él, aki nem átallja utálni az embereket, akiket szolgál, és meri szeretni az állatokat, akiknek az elpusztítására szövetkezett, aki minden útra rábukkan, minden nyomra rávezet, de nem érdeklik a dolgok konzekvenciái – angazsálatlan és amorális, mint maga a természet. Ha a címre gondolok (La rançon du silence) azt kell hinnem, ez is váltságdíja, egyik váltságdíja annak a bizonyos megnyugvásnak. A másik, a feltétlenül súlyosabb ár pedig a Boutarelé, aki valószínűleg felelősségre vonással fizet majd, amiért cinkosságra lépett, nem is annyira a futni hagyott emberekkel, mint inkább egy illúzióval, amikor lelkiismerete rávitte, hogy konzekvenciáiban vállalja a lélek kényszerítő abszurdumát, noha belátja, hogy a kötelékmentes élet képviselői csúfabbak, mint a szabadság elvont eszméje. A regénynek ez a zárómondata egyben eszméjének végső összefoglalása is. Maradéktalanul művészi élményt jelentett számomra a regény szerkezeti felépítése. Ez a szerkesztés rendkívül tudatos, roppant funkcionális, minden ízében a mondanivalót szolgálja. A könyvnek csaknem első harmadára terjeszkedő hosszadalmas, már-már fárasztó táj- és helyzetrajz voltaképpen kontrasztos előkészítése a következményeknek, és az olvasó csak akkor tudatosítja, hogy a vontatottságban szándékolt retardálásról van szó, amikor a katonák szökése hirtelen megszökteti az események tempóját, és az olvasót is átszökteti egy más dimenzióba, az értelmetlen kötöttségek világából az értelmetlen szabadság világába. A garnizoni élet nyűgös időtlenségét lassan morzsoló unaloműzés azért olyan vontatott rajzú, hogy ilyenformán hangulati előképe legyen annak a megbolydult életnek, amit a szökés teremt, de ez a nekiiramodás éppolyan céltalan nyüzsgés, mint amilyen céltalan a téblábolás volt ennek előtte, s az egész összhatásban azt sugallja: emberi funkcióját vesztette az élőt, akár a rend szokványos vágányán közlekedik, akár a vágyott szabadság sivatagaiba és vadonjaiba menekül.
Melyiket válassza hát az ember, ha egyiknek sincs értelme? Ennek a mondanivalónak igazán szerencsés hordozója a főhős, Charles Boutarel, aki a maga életre nem való, kontemplatív és alkalmazkodásra hajlamos lényén szűr át minden történést, és akiben mintegy öntudatlanul, voltaképpen akaratán kívül ütközik meg a rend tisztelete és a szabadság sejtelme, hogy a végén ugyanúgy, szinte akarata ellenére és tudatos motiváció nélkül vállalja a maga számára az abszurd rendet, miközben mások számára a nem kevésbé abszurd szabadságot szolgálja. Vele szemben pedig Barnabe, a megtestesült életrevalóság és problémátlanság, aki mindig tudja, mit kell tenni, akinek önfeledten praktikus lelkét erkölcsi dilemmák sosem bolygatták meg, hogy eztán váratlanul éppen ő legyen az, aki idegösszeroppanással fizet néhány szökevény elpusztításáért, mert az ember a vegetálás szintjén sem kerülheti meg az emberi lét végső kérdéseit. S amikor azt állítom, hogy Barnabe Boutarellel szemben, akkor ezzel a kontrasztos viszonyításoknak csak egy példáját említettem. A vele szemben, művészi eszközként nyer rendkívüli nyomatékot ebben a regényben, ahol az író kompozíciós érzéke állít mindent mindennel és mindenkit mindenkivel szembe. Az unalomba fulladó semmittevés és a lázas semmittevés kontrasztos rajza csak kompozicionális keret, egyébként az az igazi trouvaille, ahogyan azon belül épül minden szüntelenül párhuzamosító és ellentétező struktúrákra. Csak néhányat sorolnék fel, inkább emlékezetből. A lakott helyek biztonsága, a rend tartománya, ahol nem lehet élni, s vele szemben a kietlen, gyilkos vidék, a szabadság hamis ígérete, ami felé nem lehet menekülni. Azután Bakouyának, a majomnak a pusztulása, ami egész valójában kísértetiesen a sorsába beletörődő ember pusztulását idézi. Majd egy mély értelmű párhuzam – a szeretet rendjét képviselő Hannebique atyaa virágözön közepén, s vele szemben a fegyveres rendet képviselő ezredes szintén csodálatos virágok környezetében. Azután a legösszetettebb jelentésű kontraszthatás – a halálra sebzett elefánt ember formájú kimúlása a csordaszolidaritás körében, s vele szemben Garrett szörnyű haláltusája Borromelliné bestiálisan közönyös emberi társaságában. Végül – a tűző napon kiszikkadó, csonttá aszalódó emberek pusztulása, s vele szemben a még életmeleget árasztó elefánt tetemének a felfalása. A regény egész anyaga voltaképpen ezeknek a párhuzamoknak és ellentéteknek a szálaiból szövődik, amelyek egyenként is szimbolikus jelentést nyernek, a teljes szövedéken belül pedig együttesen egy átfogó szimbólum jelrendszerévé alakulnak, s ez a szimbolikus sugallat a mindenre és mindenkire egyformán érvényes törvény, képletesen szólva, a közös sors vonzáskörébe olvaszt össze tájat, éghajlatot, vegetációt, állatvilágot, embert. A jelkép-értékű párhuzamokra és ellentétekre épülő teljes kompozíció, végső összegezésben tehát az egyetemes létezésről mond ítéletet: a determinált rendről, amit nem lehet elviselni, mert ez a lét abszurduma és a szabadság vágyáról, amit nem lehet megvalósítani, mert ez viszont a lélek abszurduma. Nem jóság, nem ráció, még csak nem is igazságszeretet, hanem emberi méltóság dolga, hogy határhelyzetekben az ember mégis a szabadság rését tágítja. S e tekintetben ismét csak Camus-vel, tágabb értelemben általában az egzisztencialistákkal rokon.
Nem tudom, mennyi örömet okozhat a szerzőnek egy, a francia irodalom mindennapjaitól távol lévő kritikus véleménye, nekem mindenképpen örömet okozna, ha a szerző egy s más kérdésben egyetértene velem.
Párizs, 1970. szept. 7.
Uram,
noha magunk tűztük ki a célt, noha az alkotás maga is örömet ad, igen gyakran megtörténik, hogy az ember elveszti a meggyőződést: jó-e, amit művel, és képes-e többre – a magányos erőfeszítésben született mű mások válaszát, jóváhagyását igényli.
S igen gyakran előfordul, hogy ez a jóváhagyás jelentéktelen részletekre korlátozódik, olyan részletekre, amelyek eszközei csupán a légkör- vagy hangulatteremtésnek. Noha nő írta ezt a regényt, sok szó esett vérbő hangjáról, életerős, ragyogó stílusáról. Mintegy illetlenségnek éreztem ezeket a dicséreteket, s bár könyvem szép sikert aratott és nagyon jó kritikát kapott, ritkán volt részem olyan örömben, mint amilyet ön szerzett nekem.
Hogy egy széles látókörű, művelt, értékítéleteiben láthatóan igényes ember, akit nemcsak a fél kontinens választ el tőlem, hanem a nyelv is, amelyet saját bevallása szerint kevéssé ismer, hogy tehát egy számomra oly idegen olvasó, akinek sejtelme sincs róla, ki vagyok, vagy kinek látszom, ennyire mélyen, ilyen tökéletesen megértette nemcsak azt, hogy mit akartam kifejezni, hanem saját szempontjaimat, kifejezési eszközeimet is, azt, hogy mindenik szereplő, a hangulatok és a színtér, a könyv egész légköre a belső mondanivaló, s nem csupán a történés közvetítését szolgálja – ez azzal a bizonyossággal tölt el, hogy sikerült célomat megvalósítanom.
Ezt mindeddig senki sem értette meg.
Meglehet, mások figyelmét lekötötte a stílus, amely önt kevéssé foglalkoztatta. Befejezés előtt álló regényemben lemondtam erről a stílusról.
Afrika, amelynek abszurd, fenséges és ijesztő durvaságát megszerettem, távoli öntől, akárcsak én, aki nem választottam (és nem is választok soha) a fennálló rend és az embert a változás, a szabadság fele sarkalló erők között – ön mégis meglátta mindezt, tehát minden létezik.
S ha mindössze öt ember kellett ahhoz, hogy Gomorrha megmeneküljön, egyetlen igaz ember is elegendő, hogy egy író igazságkeresését megmentse.
Többé már nincs szükségem egzotizmusra, hogy ezt a keresést kifejezzem – új regényem cselekménye Párizsban játszódik, de épp így játszódhatna másutt is, mert szereplői egyfelől olyan emberek, akiket maradéktalanul meghatároz a fennálló rend, az anyagi érvényesülés, az a képességük, hogy pénzt szerezzenek és birtokoljanak, másfelől azok, akik a renddel szembefordulva akár a gyilkosságot vagy a halált is vállalják – de ezúttal önként és tudatosan, mint választásuk elkerülhetetlen következményét.
Dühös és kínzó megszállottsággal, megújuló csökönyösséggel írok, a legteljesebb magányban, s ha mégis megtörténik, hogy szereplőim olyan részvétet és szerelmet ébresztenek bennem, amilyet csak ritkán érzek valóságosan élő személyek iránt és nem ismerek bocsánatot és a minden mindennel és mindenki mindenkivel szemben csakugyan arra való, hogy kifejezze azt a döbbenetét és dühöt, amelynek az elbeszélt történés csupán a vektora és az eszköze – nos, akkor ön bebizonyította számomra, hogy teljesíthetem célomat, s a bennem feszülő keserűség és fájdalom közvetítésével van mit mondanom.
Aligha tudnám megköszönni azt, amit öntől kaptam. Nem mondhatok mást, mint amit ön ír: nagyon nagy örömet szerzett nekem – és megerősített benne, hogy van értelme annak, amit végezni igyekszem.
Őszinte híve,
M. BALKA
Asszonyom,
kérem, ne ítéljen meg abból, hogy szeptember folyamán küldött levelét mindmáig megválaszolatlan hagytam. Ez számomra is érthetetlen, mert amennyire magamat ismerem, közepesen jólnevelt vagyok, és nemigen szokott előfordulni velem, hogy ekkora modortalanságot kövessek el. Másrészt – feleségem állítása szerint – minden emberi képzeletet felülmúló a beképzeltségem, ami aztán végképp érthetetlenné teszi, hogy nem siettem azonnal megválaszolni levelét, mely rólam olyan elismerően szól.
Ha most elésorolom megbocsáthatatlan késésem okait, azzal még nem magyarázok és nem mentek semmit, mert amint látja, magam is tudom, hogy megbocsáthatatlan. Mégis arra kérem, képzeljen el egy magamfajta szerkesztőt, aki ha folyóirat-bütykölésről van szó, úgy érzi magát, mint a csataló, amely trombitaszót hall. Nos, ez történt. Emil már értesítette róla, hogy új magyar nyelvű folyóirat indult az országban, engem pedig azzal bíztak meg, hogy ott főszerkesztőhelyetteskedjem. Ez már önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy minden energiát beleölve reggeltől estig azon dolgozzam. Sejtheti, mennyi gondot okoz egy új lap megszervezése és beindítása, ráadásul egy olyan lapé, amelyhez hasonló profilú nincs a magyar nyelvű folyóiratszerkesztés hagyományaiban, ennek ugyanis az lenne a feladata, hogy átfogja a társadalmi és kulturális élet minden területét.
Adja ehhez hozzá, hogy a lap Bukarestben készül, én viszont eddig kolozsvári lakos voltam, s vagyok is egyelőre addig, amig megfelelő lakást nem szerzek, hogy felköltöztethessem a családomat. Ilyenformán most fél lábbal Bukarestben, fél lábbal Kolozsváron élek, kéthetenként jövök haza néhány napra megtartani előadásaimat a főiskolán, és rohanok vissza szerkeszteni. Agyonhajszolt voltam, s most, hogy tíz számunk megjelent már, kezdek végre egyenesbe jönni. Ha mindez így szépen együtt nem is elég ahhoz, hogy megbocsássa a mulasztásomat, próbálja legalább megérteni az okait. Annyira szégyenlem a dolgot, hogy arra kérem, legyen nagylelkű, és tegyen úgy, mintha nem történt volna meg.
Levele legalább akkora örömöt okozott nekem, mint Magának szerényke referátumom (kritikának nem merem nevezni). Magának ugyanis ott Párizsban nincs sok szüksége rá, hogy egy obszkurus vidéki kritikus erősítse meg írói önbecsülésében – számomra viszont revelációként hatott, hogy Kolozsvárról is érvényes véleményt tudtam mondani könyvéről. Amint látja, inkább én szorulok rá, hogy a Maga elismerő baráti szavaival támasszam meg elég sűrűn megrendülő kritikusi önbizalmamat. Ezért gondolom, hogy amit arról az „egyetlen igazról” írt, „aki meg képes menteni egy lelket”, talán inkább arról tanúskodik, hogy rosszabb korszakát élte,
[ levél itt megszakad – szerk. megj.]
Megjelent A Hét V. évfolyama 2. számában, 1974. január 11-én.
