Méliusz József: Az illúziók kávéháza, Kriterion, Bukarest, 1971.
Megkísérelem Méliusz József gondolatvilágának a felvázolását. Kiválaszthatnék akár egyetlen – majdhogy azt nem mondtam, tetszés szerinti – publicisztikai írást is, mert szinte minden egyes szövegében együtt jelennek meg azok a gondolatok, amelyeket az alábbiakban mégiscsak gondolati egységekként veszek sorra. Amazzal a kritikusi beavatkozással a kötetet (az egységes írások gyűjteményét) bontanám meg, ezzel a kritikusi műtéttel az egyes műveket (az egységes gyűjtemény egyes írásait) kell akarva-akaratlan megbontanom. Ezt az utóbbi megmásítást vállalom inkább a kötet eszmekörének megőrzése kedvéért.
Az avantgard-eretnek kávéháza
A kávéház hangulata avantgárd szellemű – eretnekségével és hitével, lelkiismereti lázongásával és lelkiismereti elkötelezettségével, vehemens antidogmatizmusával és lelkes marxista igazság pártiságával. A szellemi élet színterének kedélyvilága avantgardista tehát ebben a könyvben, függetlenül attól, hogy Méliusz József maga is avantgardista művész. Mert egyébként az. A század első harmadából származó avantgardista-forradalmi irodalom tájairól jött. Ezt művelte tovább abban a korszakban is, amikor a sablonok és a didaktikus sémák uralma idején az ilyen fogantatású művészetnek nem volt nagy keletje, s ennek a rehabilitációjához járult hozzá értékes adalékával akkor, amikor a szocialista kultúra kitágította végre tematikai-eszmei körét, eltüntette a művészi kifejezés formakeresései előtt álló akadályokat, és ezenközben visszatért – a többi között – tulajdon avantgardista hagyományaihoz is.
Most már Méliusz, aki ilyen áramlati magatartással illeszkedik az egységes szocialista kultúra teljességébe, nyilván ennek az irányulásnak a létjogosultságáért áil helyt, nem tagadva meg a létjogosultságot semmilyen más irányulástól. Engesztelhetetlen ellensége „a vérszomjasan szubtilis esztétikai leszámolások”-nak, noha személy szerint hosszú időn át a kárvallottak közé tartozott.
Persze, áramlati elkötelezettsége miatt értékítéleteiben olykor elfogult. (De hát ez annyira természetes, hogy nem válthat ki megütközést. Az irodalom jelenkorában mindenki elfogult; tiszteletre méltóan, aki – miként Méliusz – esztétikai eszményei nevében, kevésbé tiszteletre méltóan, aki – mert ilyen is van nálunk – személyi érdekei szolgálatában. Miért is ne lenne szubjektív a kortárs igényeiért vívott szellemi tornán, ha még az utókor felé pillantó irodalomtörténet – mely a publicisztikánál nyilván objektívebb műfaj – is átitatódhatik szubjektív szempontokkal?) Nos, Méliusz József elfogultsága nem árt, csak a dogmáknak. Azoknak viszont hadd ártson! A dogmatizmus az erőszak logikája. Méliusz pedig allergiásan reagál minden erőszakra. Az irodalomban is. „A szocializmus demokratizálása és humanizálása” nevében, szocialista életünk emberi kiteljesedésének feltételei között szól közéletünk alapvető kérdéseiről s azon belül a művelődésről is, és csak természetes, hogy az általa fontosabbnak tartott értékeket emeli ki. Ám küzd annak az elismertetéséért, hogy „az irodalmi érték… nem abszolút, nem kötelező, és nem zárja ki az ellentmondásokat, a más szempontú értékeléseket…” Nos, ez az avantgardizmus – ellentétben századeleji eredeti megjelenésformájával – nem követel a maga számára monopóliumot.
A szellem egészét befogadó kávéház
De nem tűri a mások monopóliumát sem. És minél inkább kerül előtérbe ez a mozzanat, annál világosabb: Méliusz nem csupán irodalomról, művelődésről beszél, de azok kapcsán irodalom és művelődés társadalmi létfeltételeiről. Közelmúltunkat is a jelen érdekében vizsgálja. A múlt birtokbavétele és a jelen alakítása során egyaránt tiltakozik mindenféle-fajta kizárólagosság ellen. „… mert nem vagyok – már nem vagyok – híve semmilyen «egyetlen», «kizárólagos», «abszolút» igazságnak. Tehát az ezzel járó »kiátkozó«, apodiktikus hangnak sem. Sem ennek az újabban divatos megfordításnak, amely az egyik «totalitást» valló dogmatizmust más »totalitásokat« valló dogmatizmussal helyettesíti, méghozzá irodalomtörténetünk kérdéseiben…” Ehhez aztán körömszakadtáig ragaszkodik, újraértékelni akarja közelmúltunk irodalmi hagyományait, nem kiherélni. És felháborodik azon, hogy akadtak olyan tendenciák, melyek újraértékelést mondanak, miközben egy irányban restaurációt, más irányban jogfosztást gondolnak. A Korunk–Helikon kapcsolatról van szó, természetesen. Arról a fonák helyzetről, hogy a Korunk hagyományait – az ötvenes évek állapotai miatt – még nem is lehetett kellőképpen birtokba venni (az csak látszat, hogy ez a hagyomány forradalmisága révén jogaiba helyeztetett), s máris meg kell küzdeni olyan felfogással, mely a politikum meg az artisztikum tulajdonságainak ide-, illetve oda-ajándékozásával a Korunk rovására venné birtokba – egyébként jogos és nagyon értékes tulajdonunkat – a Helikont. Mintha legalábbis a Korunkból hiányzott volna a művészet! S mintha legalábbis a Helikon nem politizált volna! S mintha nem találkoztak volna – ideiglenesen – a Népfront barikádjain! Méliusz azonban nem a Korunk előjogaiért harcol, de közös jogaiért minden más, két világháború közötti irányulással; elsődlegességéért pedig abban, amiben csakugyan elöl járt: a forradalmiságban. S ugyanígy küzd Gaál Gáborért is. (Szomorú, hogy adott esetben küzdeni kell érte). Hívjam hát fel a figyelmet arra, hogy G. G. mellett miképpen beszél Kuncz Aladárról? Nagy István mellett Tamási Áronról? Kassák mellett Dsidáról? Endre Károly mellett Bartalisról? Szilágyi András mellett Karácsony Benőről? Balogh Edgár mellett Spectatorról? (Akinek a magyarság ügyeihez való hozzászólási jogát német származása miatt vonták kétségbe, mondván, hogy „gyökértelen”, noha a Helikonhoz tartozott; s tették ugyanezt Balogh Edgárral is – o temporal o mores! –, aki viszont a Korunk táborában volt.) Vagy hívjam fel a figyelmet arra is, miképp beszél Méliusz Déry mellett Illyés Gyuláról? (Akik nem ugranak be napjaink „kozmopolita-gyökeres” ugratásának, hanem párosverssel, közös kötetben mutatják fel együvé tartozásukat.) Utaljak arra, miként beszél Méliusz a Korunk egységes politikai és irodalompolitikai szemlélete mellett, a Helikon megosztott politikai és irodalompolitikai szemléletén belül, a helikoniak – e tekintetbe vett – legjaváról? S nemcsak a Korunk és a Helikon hagyományainak átvételéről, de arról is, hogy mi az, ami a Hitel-ben meg a Termés-ben napjainkig érvényes érték és hagyomány? Felesleges. Aki látó szemmel olvassa ezt a kötetet, nem maradhat kétségben Méliusz egységért küzdő hevülete felöl.
Ugyanezt vallja napjaink irodalmáról is, romániai magyar irodalmunk minden arra való alkotójáról és alkotásáról. Itt példaként mégis román kollégájának, Marin Predának A lehetetlen visszatérés című könyvéhez fűzött széljegyzeteire utalok: „A lehetetlen visszatérés… elsőrendűen nem dogmatikus hittevés. Annak ellenére sem az, hogy írója elsődlegesen a saját művészete mellett szólal fel.” S ezután tisztázza, hogy ő viszont szintén saját, a Prédáétól eltérő természetű művészete mellett. De végül is „mindegy az, hogy «paraszt»- vagy «város»-irodalom-e” a kettőjük irodalma; minden más irányulású írótársával egy tág és létfontosságú egység körén belül találja meg a helyét.
Szatmári kávéház, bukaresti kávéház, párizsi kávéház
Magyarként élünk. Magyarként Romániában élünk. Romániában, román testvéreinkkel együtt Európában élünk. Még tágabban; a Földön, ezen a társadalmilag-politikailag megosztott, ám az erkölcs és a szellem legtisztább eszményei szerint oszthatatlan Glóbuson élünk. Méliusz gondolatrendszeréből a felsoroltak egyetlen eleme sem mozdítható ki anélkül, hogy az egész építmény össze ne omolna. Romániai magyar létünk a világ és Európa összefüggésrendszerében nyer értelmet számára. Félreérthetetlen pontossággal: jogegyenlőségre épített magyar létünk a szocialista Romániában. Szellemi létformánk szublimált színterén, a művelődés csatározásainak szimbolikus kávéházában gondolja végig ezeket a gondolatait is. Hadd veszem sorra őket.
Mindenekelőtt: romániaiságunk. A sokszor idézett mestertől, Gaál Gábortól való a kifejezés. Tartalma más történelmi összefüggésekben érvényesült a két világháború között, amikor a polgári-földesúri Románia osztály- és nemzetiségi elnyomatásának feltételei között folyt román és magyar kommunisták együttes harca mindkét jellegű elnyomás megszüntetéséért. Méliusz akkor is harcolt a minden rangú és rendű illúziók ellen, a realitás-érzék, a ráció és az erkölcs nevében. Akkor is azt kiáltotta, hogy itt a helyünk, ennek az országnak a határain belül – gyötrelmek és küzdelmek ellenére is – itt a helyünk, és itt lesz igazából honosán, bár akkor sem küzdelmektől mentesen, a szocializmus humánus közösségében. Az illúziók kávéházában is csak azt mondja tehát, amit társadalmi eszmélése óta mindig mondott. Szinte nincs olyan írás ebben a kötetben, amely életünk e sajátságos romániai jellegének valamilyen vetületét ne ragadná meg. Közvetlen, társadalmi-politikai összefüggéseiben épp úgy, mint művelődési-irodalmi aspektusaiban. Egyetlen, nagyon lényeges mozzanatot emelnék itt ki: az együttélés szerves voltát. Nem elméleti, lélekből eredően gyakorlati kérdés ez. Ahogyan tulajdon betájoltságával rokonvonulatokra hivatkozik a két világháború közötti időből, Panait Istratira, Tristan Tzarára, a román szürrealistákra, ahogyan két világháború közötti barátságait idézi fel Geo Bogzával, Stancuval vagy távolabbi ismeretségét Tudor Teodorescu- Branişteval, ahogyan együtt él, együtt álmodozik és együtt vitatkozik a maiakkal, szegény M. R. P.- val, Jebeleanuval, Predával, abban nem az együttélés jelszava, hanem a megvalósított együvétartozás lüktet. (Hozzászoktunk az együttélés hangoztatásának protokolláris formáihoz, amikor is romániai magyar irodalmunk egyes képviselői felmondják az obligát párokat, Bălcescu–Kossuthot, Petőfi–Eminescut, ahogy illik. Nos, Méhusz sosem volt önjelölt a románság és a magyar nemzetiség testvériségének szervezésében és adminisztrálásában – maradt ideje, hogy megvalósítsa a testvériséget. Az átélt testvériség tudatával beszél romániai nemzetiségi létünkről. Az ő szimbólumával élve: honos törzsasztala van a bukaresti kávéházban.
Hanem ami az erdélyi vidéket illeti – hisz ott élnek zömmel a magyar írók –, mindenütt kávéházat szeretne. Nem törődhetik bele abba a szinte évtizedeken át kialakult gyakorlatba, hogy a szellem csak itt vagy csak amott legyen honos, hogy Irodalmunknak akár múltidézéséből, akár jelenéből kirekedjen ennek az országnak bármely sarka, ahol magyarok élnek. Küzdelmének középpontja annak a megértetése, hagy tájegységi, regionális középpont nincs, ha romániai magyar irodalomról van szó. Feleleveníti Arad, Temesvár, Szatmár, Nagyvárad közelmúltbeli kulturális hagyományait, követeli e hagyomány beépítését irodalomtörténeti látómezőnkbe és tovább éltetését napjaink eleven irodalmában. Nem szemérmes. Nem szégyelli, hogy felkutassa azokat a szűkös szempontú lokális vagy regionális érdekeket, melyek nemcsak elméletileg (irodalomtudományosan), de gyakorlatilag (az irodalmi műhely elhelyezése dolgában) is meghatározott területekre szűkítenék az ország teljes magyar irodalmát, s ily módon az anyanyelvű kultúra vérkeringésén kívülre rekesztenék az ország magyar lakosságának tekintélyes részét.
Ahogyan az ország tel|es áramkörében kívánja látni a hazai magyar kultúrát, úgy vágyik arra is, hogy mindez Európa áramkörébe kapcsolódjon. Itt következik azután a félreértések halmaza azok részéről, akik lelkileg arra vannak berendezkedve, hogy félreértsék az európaiság igényét. Méliusz egész könyve arról tanúskodik, hogy az európaiság nem ellenlábasa sem a népszolgálatnak, sem a néphűségnek, sem a honi tájhoz, a honi valósághoz kötöttségnek. Még csak a provinciának sem ellenlábasa. Legfennebb a provincializmusnak. Az viszont nem tájrajzi fogalom. Jól teszi tehát Méliusz, ha a nagy nemzetközi légikikötőt amolyan „világkávéház”-nak tekinti, s arról álmodozik, hogy be jó volna „egy repülőtér menetrendjéből valamiféle mai világszínház-költeményt írni”. Nem kell berzenkedni. Nem népe fölött akar ő elszállni erről a repülőtérről – minden népek felé keres kitekintést innen.
A világkávéház
A világkávéház ilyenformán a humanizmust szolgáló szellemek igaz internacionalizmusa. Ebből – és sok minden egyébből, amivel ez a publicisztika részletesen foglalkozik – kreálják nálunk néhányan az idegeinket őrlő műellentétet „kozmopolitizmus” és „gyökeresség” között. Méliusz a néphez hű európai izgatottságával küzd az egész hamis kérdésfeltevés, és a belőle fakadó vádak ellen. (Jó tudni, hogy nemcsak ő, de vele együtt annyian még.) Nem részletezem. Csak jelzem, hogy tragikomikusan egyetértek vele. (Velük mindannyiukkal.) Tragikusan, hisz itt többek között én is vádlott vagyok, és komikusan, mert hisz elég nevetséges, ha a vádlott bejelenti egyetértését a védőügyvédjeivel.
A kávéház önszemlélete
Valahol az elején idéztem Méliusztól a következőket: „… nem vagyok – már nem vagyok! – híve semmilyen… kizárólagos igazságnak”. Figyeljünk fel jól: már nem vagyok híve – mondja az européer. Úgy látszik, a kávéház erkölcse jóval tisztább a kocsmáénál. Mert nemcsak itt mondja, de végig a könyvön szüntelen hangoztatja kollektív és személyes felelősségét. Miben? Olyan hibákban, tévelygésekben, vétségekben, amelyekben, ha jól meggondoljuk, alig volt részes. Hisz jószerével áldozat volt. Csakhogy az igaz lelkiismeretnek az alig már elég az önvizsgálatra. (Olvasom önemésztő szembenézését tulajdon múltjával, és fogcsikorgatva gondolok arra, hányan vannak irodalmunkban, akiknek nem jő le szájáról az „öneszmélés”, „önmegfogalmazás”, „önismeret”, miközben tulajdon önismeretük köréből kiesik, hogy ők maguk a legvészesebb dogmák terjesztői voltak, mi több: ma éppoly dogmatikusak, mint húsz évvel ezelőtt, de a mindenkori alkotó marxizmus lovagjának játsszák ki magukat.) Méliusz szembenézése önmagával, a kávéház szellemének legalkotóbb vonása. Mert a Szellem nem egyezkedik – még gyakorlati érdekei ellenére sem – a pragmatizmus erkölcsével.
Megjelent A Hét II. évfolyama 53. számában, 1971. december 31-én.
