Méliusz József: Az illúziók kávéháza, Kriterion, Bukarest, 1971.
Ha már publicisztika, mégpedig közéletiségtől izzó, kultúrpolitizáló és általánosan politizáló – szenvedélyes, felháborodott és polemikus, dühösen kiabáló és ujjongó, konsternálódottan izgága és megértő mosollyal rezignálódott – publicisztika, akkor talán tartalmainál kellene kezdeni, s végig arról beszélni, azzal is zárni a róla szóló lelkesen egyetértő beszámolót. Csakhogy ez nem közvetlenül megnyilvánuló közéletiség, kultúrpolitika és általános politika – mindenekelőtt írói gesztus és írói tett. Tartalmai formáitól elválaszthatatlanok. Mi több, tartalmai csak ezekben a formákban azonosak önmagukkal. Az intonációnak nem csupán mondanivalója van, de dallamvonala is, a taglejtés nem csupán mutat bizonyos irányba, de ábrázol is, a mozgás nemcsak halad valami felé, de ritmust, rugalmasságot is érzékeltet, a mimika nemcsak minősít, de önkifejező erejével le is nyűgöz.
Most már, ami döntő, nevezetesen az, amit mond, más alkalomra marad. Nem lehet közvetlenül tartalmaival indítani – belegyalogolnék a tartalomba, megmásítanám, szétroncsolnám. Talán sosem éreztem ilyen erősen a kritikusi munka örök paradoxonát, végső fokon – lehetetlenségét. Ami abból ered, hogy az írói mű gondolatának értelmező kifogalmazása során valamilyen módon maga az irodalmi mű porlad el. Ennek ugyanis lételeme: a formája – érzülete, szenvedélye, stílusa, világlátásának személyes hangvétele. S mivel a kritikus a formában benne rejlőt akarva akaratlan fogalmi ítéletekbe tördeli (nem tehet róla, ez a kifejezési módja!), már szét is törte a mű egyszemélyes formáját s az abban megnyilvánuló egyszemélyes gondolatot is.
„Egyfajta személyi szellemi napló, krónika hát ez a vallomáskötet, amelynek a lapjain állandóan kiütközik címének kettősen jelképes értelme” – mondja Méliusz a bevezetőben. S ha elfogadom e „kettősen (számomra sokszorosan) jelképes értelmet”, nemcsak a címben, de az irályban is, nyomban tehetetlen vagyok, mert mire végbemegy a kritikusi tett, a szimbólum megfejtése, egyértelművé tétele, már szerte is ment maga a szimbólum, annak sokértelmű sejtelme. „Nem akarunk régi illúziók régi kávéházában élni – folytatja azonban a jelképteremtő író –, az a kávéház már nincs, elfújták a nagy szélviharok; ám megmaradt, ami ott emberség volt, s máig is korszerűség, romániai, magyar és európai gondolati lényeg, humánum és artisztikum.”
Milyen is volt hát a kávéház, az a múltbeli? S milyen az a mai, mely a réginek tagadása, de valamilyen módon folytatása is?
A kávéház illúziótlan illúziója
Méliusznál a kávéház olyan, amilyen egy ósdi ízlés giccses fogalmazásában „az élet színpada” volt. A kávéház, az irodalmi élet fizikai színhelye, szellemi színhellyé tágul itt. Az író kávéházi ember, tehát „szellemi zendülő”, s akkor már teljesen mindegy, hogy akad-e csakugyan törzsasztal egy kellemes, kávégőzös, füstös teremben vagy sem – Diderot-ék kegyetlen csatározásainak, Petőfiék forradalmi lelkesültségének Pilvax-beli fizikai színhelyén, a kolozsvári Palace helikoni asztalánál, a Korunk Dumaposta sarkában, avagy a Méliusz által óhajtott Athénée Palace-beli félemeleti teremben –, teljesen mindegy, van-e ilyen valóságos törzsasztal (sajnos inkább nincs), az író mégis, létformája szerint ott él a „szellemi zendülés” jelképes színterén.
S Méliusz, az illúziótlan értelem bajnoka, mégis őriz legalább két illúziót. Azt az elsőt, hogy majd csak állandósul az Athénée Palace termében a „fegyverszüneti asztaltársaság”, s azt a másikat, hogy a magunkfajta irodalomcentrikus ködevők számára az egész élet az irodalom körül kering. (Az elsőért nem nagy kár, a második illúzióról azonban jómagam sem tudok lemondani.) Egyebekben azonban a közösségi erkölcs és a tiszta értelem illúziótlansága hat Méliusz szellemi birodalmában. „Egy más kávéházat irodalmunk számára! A mai minőségű demokrácia korszerűen európai légkörét akarjuk, illúziótlanságot, ésszerű nem-alkalmazkodást az önmagunkat szüntelenül újraszülő – vagy visszavető – ellentmondásokkal elkerülhetetlen írói szembesülésben.” Méliusz csak a hamis és visszavető illúzióknak ellensége, egyébként híve és harcosa a többvéleményűségnek, ami természetesen nem azt jelenti, hogy lemondana tulajdon véleményéről. (Erre még vissza kell térnem, mert a kiközösítőkkel, a mindennemű kizárólagosságokkal és kiváltképpen a hazai magyarságtudat monopolistáival szemben ez a legszebb tulajdonsága – nem kívánja kirekeszteni a közgondolkodásból senkifia építő véleményét, de haláláig ragaszkodik a sajátjához.)
Ezért aztán minden írása egy-egy provokatív proklamáció. Túlnyomó többségükben ismertek, egyenként jelentek meg az évek folyamán folyóiratok és újságok hasábjain, mégis így egybegyűjtve úgy felhatványozódik a hatásuk, hogy mellbevág. A felszabadulás óta ilyen gyűjtemény – tárgyilagos elfogultsággal állítom – nem jelent meg.
Persze nehezen egyezik a köznapi tudatban a kinyilatkoztatás a kihívással. A kinyilatkoztatás általában amolyan végső és lehiggadt Igazságok harmonikus nyugalmú és többnyire magasgalléros megjelenési formája. A kihívás viszont nagyon is történelmi és forrongásban lévő igazságokért vívott csatába szólít. Méliusz kihívó kinyilatkoztatásai a hitvitázó irodalom hagyományaira tekintenek vissza. Egy döntő különbséggel: nem akarja fejét venni senkinek, nem akar eretnekségben elítélni és máglyára küldeni senkit. Ismétlem, legnagyszerűbb és még most is – könyvének többszöri elolvasása után – nem-teljesen-értem tulajdonsága: minden kihívó szavával polarizál, miközben minden szintetizáló kinyilatkoztatásával az általa is vallott egységen belül helyezkedik el. Persze tudja, mi az egység elvi határa. A „fegyverszünet asztala” a szellem nemes mérkőzésének színhelye, a „pro domo” és az „audiatur et altera pars” együttes megnyilatkozásának tere.
A kávéház hangulata
Méliusz publicisztikájának olvastán megéljük az irodalmat. Újraéljük a magunkét, és átéljük a közelmúltbelit ötven évre visszamenően, ha más nemzedékhez tartozván, nem lehettünk részesei. Barátságok és gyűlölségek elevenednek fel, küzdelmek és megbékélések, s kiderül, hogy a publicisztikát nem tudom ugyan műfajilag pontosan elhelyezni a szoros értelemben vett szépirodalom és az értekező irodalom határterületén, de feltétlenül rádöbbenek a szépirodalommal való rokonságára, ha valaki úgy műveli azt, mint Méliusz. A rokonság onnan ered, hogy ez a publicisztika is megteremti a participáció varázslatát: visszaáraszt a valóságba. S milyen szép – és ez is szépirodalmi vonás –, hogy a valóságosnál kissé valóságosabban. Vagy mondjam így: igazabban? Az ember éli mindennapi életét, lót-fut, bütyköl a kéziratokon, olykor még írja saját írnivalóját is, s aztán kivételes pillanatokban belesodródik az irodalom áramába. Az ember nem éli meg minden pillanatban íróságának élményét. Az írói lét is csak – híg oldat. Az írói életet is annak „égi mása” – az irodalom töményíti.
Ha Méliusz krónikáját olvasom, mintha szakadatlanul a művészet közegében élnék. E lapok nyomán az ember tulajdon hivatása párlatával lényegül át: emlékek, jó ízű tréfák, perlekedések és baráti séták, találkozások itthon és külföldön a szakmánkbeliekkel, lelki rokonokkal és jó ellenségekkel, hajnalig tartó viták közös gondunkról, a kultúráról (amelybe a világ nem old fel bennünket a művelődés peremvidékeiről olyan töménységben, mint e publicisztika) s szép találkozások és életreszóló barátságok a román kollégákkal, „hidak, párhuzamok, egyezések” lélekemelő felfedezései, fogcsikorgató nézeteltérések és szívmelengető nézetazonosságok nemzetiségi létünk sorskérdéseiről a múltban és ma is. Barangolás életünk demokratizálódásának vargabetűs és szakadékok szegélyezte útjain, új ösvények taposása, a látóhatár kémlelése – mindez úgy szövődik eggyé a sokat megélt és sokat szenvedett író publicisztikai látomásában, hogy a gondolat, az eszme, az eszmény – ha akarom, az absztrakció – a valóság talajáról, élet, élmény, tapasztalat kézzelfogható konkrétumhalmazából buzog fel. Annak tanulságaként.
Hol a határ e publicisztika és a memoárirodalom, az önéletírás között?! Ha nem törődöm a különálló darabok különállóan egyedi tárgyszerűségével, egybeolvashatom – Méliusz József önéletrajzi regényeként. S mint minden jó önéletrajzi regény, egyben a környező élet regénye is.
A kávéház műformái
Hallatlan leleményesség az egyes darabok műfaji megmódolásában – mondanám, ha nem éppen az lenne izgalmas benne, hogy nincs benne semmi keresettség. A lelemény tehát nem kereső munka eredménye. A műforma önmagától pattan ki a helyzetből. A kötet elejére foglalt ünnepi beszédeken kívül (ahol az alkalom kötött rendje ahhoz szabott kötött formát kíván) Méliusz úgy csevegi el, úgy kiáltja ránk, úgy polemizálja fejünkbe, úgy idézi emlékezetünkbe gondolatait, véleményét, eszményeit, ahogy a kultúra éteri birodalmát jelképező kávéházban – és a valóságosban is – szokás. S persze, ahogy ő szokta. Mert mindenki a maga módján beszél, s a méliuszi mód éppen abból a regiszterkülönbségből fakad, mely a csevegéstől a kiáltásig terjedő skálán fekszik.
A műforma pedig mindig ahhoz illeszkedik, hogy milyen regiszteren, milyen hangszínnel, mi az intonáció, hogyan lüktet a ritmus és miképpen szól a dallam. Emitt valóságos kávéházi emlékeit idézi, és odaültet bennünket is a Helikon Palace-beli törzsasztalához; amott elmeséli, hogyan érkeztek lakásába „íróbácsi-szemlélésre” a kisdiákok pedáns pedagógusok kíséretben; azután Bogzával való barátkozásának emlékét idézi fel katonakorából; később „majdnem-kritikát” ír egy-egy könyv margójára; majd „meginterjúvolja” a régi halott Spectatort, s válaszait annak cikkeiből vágja össze; ahol tulajdon lelkiismeretével van osztanivalója, ott kávéházi csevegést folytat saját magával, amikor is Én a harcos énjét, ő pedig a szkeptikust képviseli; később ál-levelet intéz egy szerkesztőséghez képzeletbeli öreg irodalomtanára nevében.
Folytathatnám. Szinte annyi az egyedi megjelenési forma, ahány publicisztikai darabból ez a kötet összeállt. A müformák elképesztő változatossága a spontaneitás és a tudatosság remek ötvözete: a helyzet, amiből kilobban, mindig spontán, a cél, amit szolgál, mindig tudatos. Ha kell, csevegve, ha kell, kiáltva: azért így vagy amúgy, mert amit mond, azt csevegve vagy kiáltva kell szolgálni. Olykor néha egy rezignált vállrándítással. Az is szolgálat és az is mondanivaló a maga módján.
Kávéházi irodalomtudomány
Itt áll előttünk a csevegő, emlékidéző, vitatkozó, ránk kiáltó irodalmár; aki nem győzi hangsúlyozni, hogy ő se nem esztéta, se nem irodalomkritikus, se nem irodalomtörténész; dokumentációja nem olyan természetű, módszere nem cédulázó-kartotékoló, előadásmódja sem irodalomtudományos fogantatású. Tulajdon tagadó állítását a kötetben igazolja: nincs ebben egyetlen rigurózus irodalomtörténeti vagy irodalomkritikai írás sem. Félig igazolja: nincs egyetlen olyan írás sem benne, mely ne volna sajátságos módon mégis irodalomtörténet, irodalomkritika, irodalomszociológia vagy esztétika.
A publicisztikából pattan itt elő az elmélet. Szikravillanásban. Ahogyan a műforma megköveteli. Valahol beugrik egy finom pszichoszociológiai észrevétel arról, mi a kapcsolat „a magyar nyelv európai egyedülisége és egy tragikus magyar lelki tulajdonság, az elszigeteltség érzése” között; másutt puszta észrevétel arról, hogy Kassák „egyetlen lendülettel hozta be a magyar szimbolizmus európai „késettségét” és hogyan kapcsolódott ezenközben a rokonvonulalokhoz; máshelyütt a beatnik irodalommal kapcsolatban jegyzi meg, hogy „talán a legjobb, amit tehetünk, ha a gyalázott jelenség mögött megkeressük azt a szenvedés-, azt a boldogtalanság-többletet, amelyre, ha rálelünk, közelebb juthatunk a jelenség megértéséhez, mint a konzervatív szidalmazók”; azután egyik elfelejtett költőnknek a szecessziótól hajszálnyira innen maradó századelejiségéről tesz megjegyzést, összekapcsolva Hölderlin görögösségével, Tóth Árpád szépségimádatával és „Babits, az abszolút költő” hangvételével; jő egy kiváló észrevétel, melynek során Karácsony Benő piknikus alkatából következtet írásainak lekerekítettségére, befejezettségére, s megkockáztat még egy megjegyzést Karácsony Benő „fölfele folklorizálódásáról”, valamint egy látszatra önkényes kapcsolást, mely a szürrealista beütések jogán Tamásival párhuzamosítja; másutt a legtudósabb filológus kritikust is megszégyenítő módon jellemzi néhány mondatban a fiatal Szilágyi Domokost, „Lírikus tekintete nem ismer falakat, határokat. A kép határait sem. Műfaji kereteket, skatulyákat sem. Szabályokat sem, ha csak nem eszközül, legyőzni őket. A szó határait sem ismeri el. De mert vannak határai a szónak, feltöri szemantikai burkát, vagy lefejti hétszer-hét hangulati leplét, belépillant, szemügyre veszi szerkezetét, felbontja hangzásspektrumát, megforgatja ritmus-összefüggéseit”; s váratlanul mond egy döbbenetest arról, hogy miképpen rokonul Kurkó Gyárfás „szépprózai naiv művészete” a naiv képírókéval, majd egy újabb Tamási-párhuzam és ellentét nyomában, az Ábel írójának látomását a Marc Chagallével hasonlítja, a Nehéz kenyér meggyötört írójának vízióját pedig a Rousseau-éval.
Nem folytatom, hisz kimeríthetetlen. A publicista igenis irodalomtudós a publicisztika műformáiban – villanásokban, gondolati ugrásokban, zárjeles odavetésekben, egy-egy jelenség beleérző jellemzésében, egy-egy fél bekezdésnyi észrevételben, hatalmas folyóirat-kultúrájára támaszkodó hivatkozásaival, melynek során elfelejtett, forrásértékű dokumentumok kerülnek felszínre, s az irodalomtörténeti adatoknak azzal a rendkívüli halmazával, mely nélkül a két világháború közötti irodalmi élet a maga elevenségében aligha rekonstruálható.
Mindez irodalmi eszményeinek a szolgálatában.
Bármit tesz publicisztikájában, ha emléket idéz, ha polemizál, ha írót jellemez vagy feledésbe ment irodalomtörténeti összefüggésre villant reá, mindig a mi korunkat, kultúránk elevenjét szolgálja. Eszményei szerint. S ha így van, akkor majd beszélnék arról, amit ez a forma szolgál: mit mond, milyen eszmények nevében áll helyt?
Megjelent A Hét II. évfolyama 51. számában, 1971. december 17-én.