Kedves gyászoló Család! Tisztelt Gyászolók!
Amikor Zsolt akaratát teljesítve elé, és Önök elé állok, kérdezem magunkat, magamat: miképpen fér el egy ember életébe ennyi öröm és fájdalom, ennyi csendes győzelem és ennyi emelt fővel viselt vereség. Hogy lehet valakiben ennyi türelem, ennyi szeretet és bú, ennyi történelem és cselekvés, mint amennyi szeretve tisztelt barátomban.
Erre a kérdésre ő maga adta meg a választ – a leélt, teljes, eszmékben és érzelmekben gazdag életével. Válasza: egy ilyen tartalmas élethez az kell, hogy ne csak önmagunkért, családunkért, szűkebb környezetünkért vállaljunk felelősséget. Tegyünk közösségünkért, nemzetünkért és az emberi önrendelkezés, önmegvalósítás lehetőségéért.
Zsolt ebben a szellemben dolgozott hosszú évtizedeken és rendszereken át. Illyés Gyulával együtt vallotta: társadalmi emancipáció, felszabadulás nem történhet meg nemzeti felszabadulás nélkül. Marxszal együtt figyelmeztette a birodalmakat, diktátorokat és politikusokat: nem lehet szabad az a nép, amely másokat elnyom. Ezért harcolt a szocializmus demokratizálásáért, a diktatúra lebontásáért, a kollektív nemzetiségi jogokért, az önrendelkezésért.
E küzdelme mérlegét ő maga keserűséggel vonta meg. Harcai – szerinte – nem vezettek kívánt eredményre.
Nem hiszem, hogy igazságos volt a maga ügyében hozott ítélete. Nézhetnénk persze úgy is, ahogy ő tette, de igazságtalanok lennénk vele. Senki nem lehet önmaga bírája. Életünk mércéje, az ő életének mércéje nemcsak az eredmény. A fő kérdés az, hogy megtettünk-e mindent, amit tehettünk közösségünkért, eszméinkért, családunkért.
Amiben ő hitt, abban érdemes hinni, amit ő akart, azt érdemes akarni, akit ő szeretett, az megérdemelte a szeretetet.
Zsolt mindent megtett. Ő a forradalmároknak, gondolkodóknak, politikusoknak ahhoz a típusához tartozott, akik képesek tanulni tévedéseikből, akik értik az idők és körülmények változásait. Ő nem a végcélt erőltette minden áron, inkább arra összpontosított, hogy itt és most mit lehet tenni az elnyomottakért, egy igazságosabb, a kisebbséggel, a hátrányos helyzetűekkel méltányosabb társadalmi, gazdasági és politikai berendezkedésért.
Mindig öltönyben.
Mondhatnánk: Zsolt az utópiák realistája, az elmúlt háromnegyed század romániai magyar közösségének politikai és kulturális szürke eminenciása volt. Tegyük azonban hozzá: alázatos szolgálata nem személyeknek, hanem a közösségnek szólt. Remélte, lesznek ebben utódai. Lesznek olyan értelmiségiek és közemberek, akik nem hagyják, hogy a politika, a nemzet és társadalom ügyeinek intézése kevesek feladata és privilégiuma legyen.
Ne tagadjuk, Zsolt aggódott, és ne tagadjuk, joggal aggódott, hogy a világ, nemzetünk nem jó irányba halad. Tenni akart ez ellen, de már nem tudott. Ez a lelki teher, a családi-személyes veszteségekkel tetézve – nem maradt következmények nélkül.
Végül, kérem, engedjék meg, hogy felidézzem az utolsó, két hónappal ezelőtti beszélgetésünket. Ő a betegágyában ült, én mellette. Beszélgettünk a világ dolgairól. Mondataival, szemével, mosolyával biztatott: ne add fel! Élete utolsó pillanatáig hitt abban, hogy a társadalmi igazságosságért, igaz, a közösségek javát szolgáló célokért összefoghatnak különböző világnézetű, politikai beállítottságú, nemzetiségű emberek is.
Megértik tehát, hogy ma nem csak a magam nevében, hanem az egyetemes, demokratikus magyar baloldal nevében is búcsúzom szeretett barátomtól.
Nyugodjék békében!
Elhangzott 2021. július 30-án a marosvásárhelyi református temetőben, Gálfalvi Zsolt temetésén.
