A horvátoknak mostantól már saját nemzeti valutájuk sincs, mert Brüsszel rájuk erőltette akaratát, a nekünk nem kellő, semmire sem jó eurót. Most aztán nézhetik magukat napestig, s mormolhatják a mantrát, hogy kinek mit intézett a kormánya.
Mi, magyarok, mindeközben itt állunk büszkén, talpig nemzeti öntudatban, a gyengélkedő forintunkkal, amely néha erősödik valamelyest, de csak annyira, hogy sose legyen olyan erős, mint amennyire gyenge szokott lenni.
Nekünk stadionjaink vannak, a horvátoknak pedig futballjuk. Amikor négy évvel ezelőtt déli szomszédunk csapata bejutott a labdarúgó világbajnokság döntőjébe, Orbán Viktor nem titkolt nemzeti büszkeséggel jelentette ki, hogy Magyarország mindig a Duna menti futballkultúra része volt, ezért „a horvátok sikere persze a horvátoké, de egy kicsit úgy érezzük, hogy abban mi is benne vagyunk, hiszen ez a régió dicsősége is”.
Mindig sejtettük, hogy így van, csak nem tudtuk ezt olyan frappánsan megfogalmazni, mint a miniszterelnök. Mert mi, magyarok, valóban a Duna menti futballkultúra részei vagyunk, hiszen másképp passzolunk, másképp vezetjük a labdát, mint azok, akik nem a Duna mentén teszik ugyanezt. És nálunk a félmagas beadás is félmagasabb, mint másutt. A középkezdés meg sokkal közepebb.
Érthető, hogy a horvátok sikereiben is benne vagyunk. Abban is, hogy a katari világbajnokságon lényegében megismételték a négy évvel korábbi jó szereplést (akkor ezüst, most bronz). Miközben mi idehaza, karosszékből vagy fotelből néztük a világbajnokság mérkőzéseit, ők odakint dobogóra állhattak újra. Ez is a mi sikerünk, azért építettünk annyi stadiont, azért toljuk számolatlanul a közpénzt a futballba, hogy a horvátok futballja jobb legyen, mint a miénk.
Amikor Orbán Viktor a mi kutyánk kölykéről beszélt – nyilván a vele született szerénységből kifolyólag – nem említett néhány aprónak tűnő, ám nem elhanyagolható részletet. Hogy nemcsak a horvátok sikereiben vagyunk benne, de mindenki máséban is. Picasso ugyan mindmáig nem köszönte meg nekünk, hogy megtanítottuk festeni, de ez csak idő kérdése, meglesz az is nemsokára. És a Rolling Stones is hálás lehet nekünk – ha nem építünk méregdrága futballstadionokat, talán sose születik meg a Satisfaction. És benne vagyunk a Holdra szállásban, a nagy tudományos felfedezésekben, benne vagyunk mindenben, ami jó. Csak szeretünk szerényen a háttérbe húzódni, mert nekünk, magyaroknak nem szokásunk a sikereinkkel kérkedni. A tangót is mi találtuk fel, de nem mondjuk. Úgyis tudja mindenki, akkor meg minek dicsekedjünk.
Az ársapka is magyar találmány, a horvátoknak meg hibába van eurójuk, csak néznek, mint a moziban. Szegény, szerencsétlen lesajnált páriái ők a világnak, nem csoda, ha – akárcsak az Európai Unió többi nemzete – a magyarok titkát szeretnék ellesni. Mi a receptje, hogy nálunk a legmagasabb az infláció, szegénységben viszont már csak a bolgárok vannak mögöttünk?
Bizonyára nem véletlen, hogy a katari labdarúgó világbajnokság után a sikeres szereplésen felbátorodva, a horvát csapat azt kérte a kormánytól, hogy építsenek rendes stadiont a számukra. Nem kizárt, hogy így lesz, de egyelőre be kell érniük az euróval és a magyarokénál jobb élettel. Ha rendes stadiont akarnak látni, továbbra is kénytelenek lesznek Magyarországra jönni.
Címkép: Luka Modric kupával
Forrás: Újnépszabadság