Három évvel ezelőtt, ezekben a napokban a labdarúgó világbajnokság lázában égett a világ, s bár mi nem lehettünk ott, barátaink, a horvátok meglepően – vagy nem is meglepően – jól szerepeltek. Egészen a döntőig meneteltek, s csak ott maradtak alul a franciákkal szemben. Orbán Viktor magáénak érezte a horvátok sikerét, szerinte Magyarország mindig a Duna menti futballkultúra része volt, és mint mondta, „a horvátok sikere persze a horvátoké, de egy kicsit úgy érezzük, hogy abban mi is benne vagyunk, hiszen ez a régió dicsősége is”.
Én akkor már egy ideje sejtettem, hogy így van, csak nem tudtam ilyen frappánsan megfogalmazni. Hogy mi is a Duna menti futballkultúra részei vagyunk. Másképp passzolunk, másképp vezetjük a labdát, mint azok, akik nem a Duna mentén teszik ugyanezt. És nálunk a félmagas beadás is magasabb, mint másutt.
A középkezdés meg sokkal közepesebb. Naná, hogy a most az olaszok sikereiben is benne vagyunk. Ezért építettünk annyi stadiont, azért toljuk számolatlanul a közpénzt a futballba, hogy a horvátok futballja jobb legyen, mint a miénk.
Sajnálatos módon, szeretett miniszterelnökünk – nyilván a vele született szerénységből kifolyólag – nem említett néhány aprónak tűnő, ám nem elhanyagolható részletet. Hogy nemcsak a horvátok sikereiben vagyunk benne, de mindenki máséban is.
Picasso ugyan mindmáig nem köszönte meg nekünk, hogy megtanítottuk festeni, de ez csak idő kérdése, meglesz az is nemsokára. És a Rolling Stones is hálás lehet nekünk, mert ha nem üldözik el Magyarországról a CEU-t és nem szervezik ki alapítványokba a megmaradt egyetemeket, talán sose születik meg a Satisfaction.
És benne vagyunk a Holdra szállásban, a nagy tudományos felfedezésekben, benne vagyunk mindenben, ami jó. Csak szeretünk szerényen a háttérbe húzódni, mert nekünk, magyaroknak, nem szokásunk a sikereinkkel kérkedni.
A tangót is mi találtuk fel, de nem mondjuk. Úgyis tudja mindenki, akkor meg minek dicsekedjünk.
Egyedül azt sajnálhatjuk, hogy három évvel ezelőtt a horvátok elbukták a döntőt a franciák ellen. Pedig, milyen jól megfizethettünk volna a térdelősöknek Trianonért!
Mindez az olaszok idei Európa-bajnoki címéről jutott az eszembe. Hogy valahol velük is rokonságban vagyunk, még a lobogónk színei is ugyanazok: a miénk piros, fehér és zöld, az övék zöld, fehér és piros. Úgyhogy akár azt is gondolhatjuk, hogy már megint mi nyertünk.
Forrás: Újnépszabadság