A nemzetközi életben igencsak divatba jött a hatalmi csoportosulások, országok, etnikumok, vallási és társadalmi közösségek közötti konfliktusok-nézeteltérések „tárgyalások útján” való rendezésének az igénye. Ugyanakkor a világ számos pontján (például az egykori Jugoszlávia területén, kiváltképpen Boszniában, vagy Észak-Koreában) sajátos módon értelmezik ezt a – sokat hangoztatott – kifejezést. Mondjuk ki: szovjet módon. Nem orosz, ukrán vagy kazah, hanem kifejezetten szovjet módon. Az egykori Szovjetunió nevezte magát megalakulásától a béke védelmezőjének, hirdette fennen, hogy igenis minden vitás kérdést meg lehet és meg kell oldani tárgyalások útján. Finnország esetében például 1939-ben ezt úgy értelmezte, hogy felszólította Finnországot, adja át neki Kelet-Karéliát, majd támadott. (A kicsi ország egy ideig hősiesen és eredménnyel védekezett ugyan, végül is engedni volt kénytelen).
Utána 1940 nyarán küldött tárgyalási javaslat helyett ultimátumot Romániának, hogy 24 órán belül ürítse ki Besszarábiát. Igaz: az ultimátumot valóban tárgyalások előzték meg, de nem Romániával, hanem a hitleri Németországgal tárgyalta meg a Szovjetunió, hogy bekebelezi az említett országrészt. Úgy igazán vitás kérdésekről a Szovjetunió nem szívesen „tárgyalt”. Legfennebb arról, hogy a partnere fogadja el maradéktalanul az ő álláspontját. Így például Kennedy elnök nem tudott zöld ágra vergődni Hruscsovval a Kubába telepített szovjet rakéták ügyében. Hiába tárgyaltak. Erre felvonult a nemtudomhányadik flotta, mire a szovjetek gyorsan leszerelték és elszállították az Egyesült Államokra irányzott rakétáikat Kubából. Egyáltalán tárgyalni – a Szovjetunió csak erősebb ellenféllel tárgyalt, ha egyáltalán tárgyalt. Ne feledjük: 1956. november 3-án „tárgyalásra” hívták Maléter Pált is, a forradalmi Magyarország honvédelmi miniszterét a Magyarországot megszállva tartó szovjet csapatok főhadiszállására – ott aztán letartóztatták az egész magyar küldöttséget.
Úgy tűnik, ezt a „tárgyalásos” hagyományt próbálják folytatni az egykori Jugoszlávia egyes népei-nemzetei is az egymás közötti konfliktusban. Persze: „tárgyalások útján” kell megoldani a vitás kérdéseket, tárgyalnak is, meg is állapodnak, de a katonák és egyéb harcoló alakulatok a megállapodásokra fittyet hányva folyamatosan lövik egymást, mészárolják a polgári lakosságot. A gazdag, erős, demokratikus Nyugat pedig unos-untalan tárgyalásokra szólítja fel a harcoló feleket, sőt az ENSZ révén „békefenntartó” csapatokat is küld a sokat szenvedett országokba. Ezek a csapatok – enyhe túlzással – a békét nemhogy fenntartani, egyáltalán megteremteni se tudják, de a hadviselő felek ki-kilőnek belőlük néhányat, vagy túszul ejtik egyikük-másikukat, hogy ezeket aztán – szigorúan, vagy csak félig-meddig titkos „tárgyalások útján” (magyarán: némi váltságdíj fejében) ismét szabadon engedjék.
Az igazi, a hamisítatlan szovjet modellt azonban Észak-Korea követi. A hatalmas Kínai Népköztársaság támogatásával ragaszkodik ugyan „a vitás kérdések tárgyalások útján” való rendezéséhez, ami alatt azt érti, hogy a világ nyugodjék bele „tárgyalások útján” persze, hogy ő nem hajlandó nukleáris berendezéseit nemzetközi ellenőrzésnek alávetni, feltehetően, hogy zavartalanul gyárthasson atomfegyvert és ezekkel – vagy ezek árnyékában – esetleg lerohanja és kirabolja déli szomszédját, mert az észak-koreai gazdaság ugyanúgy botladozik, mint a szocialista államoké botladozott rövid öt éve még – világszerte.
Amikor ezeket a sorokat írom – dörögnek a fegyverek Boszniában és Afrika egyes országaiban, a koreai kérdés pedig – még megoldatlan. Pedig „tárgyalnak” masszívan. Az amerikai fenyegetések pedig hatástalanok, akárcsak a hajdani Jugoszláviában.
Mint a pókerben: kacsalmázni lehet ugyan – de nem a végtelenségig.
Kár pedig. Itt lenne az ideje végre rehabilitálni ezt a jelentésében igenis nemes tartalmú, de – sajnos csúnyán lejáratott és semmitmondóvá vált kifejezést.
Nem kellene egyéb hozzá, csupán valóságos tartalmat adni neki. Azt – amit a benne foglalt két szó jelent.
Titokban – reménykedem. Reménykedem abban, hogy példát mutatunk a világnak. Éppen mi. Reménykedem, hogy „tárgyalások útján”, egymás érdekeinek a szem előtt tartásával végül is megszületik, aláíródik az alapszerződés Magyarország – és Románia között. Egymásra figyelve, a másik fél aggodalmait-gondjait is megértve. Mert a „tárgyalás” ezt jelenti, nem pedig süketek párbeszédét, amely során mindenki mondja a magáét, oda se figyelve a másikra – szovjet módon.
Megjelent A Hét XXV. évfolyama 30-31. számában, 1994. július 29-én.