Ha a Csíkszeredái festő-ikerpár „elsőszülöttje” és az „öccs” között rokonságot keresünk, művészi alkatukban semmiképpen sem találjuk meg. A lírai alkatú, meditatív Gaál Andrással ellentétben Márton Árpád kifejezetten drámai alkat. Mintha minden ecsetvonásáért meg kellene vívnia a harcot önmagával – és az anyaggal.

Márton Árpád: Forrás, 1972

Erre az észrevételre talán a személyes ismeretség is sarkallja azt, aki látta már, mennyi önmarcangoló tépelődéssel festi az olaj- és temperakompozícióit, mint az íróember, aki minden megfontoltan leírt szó után is újra átírja kéziratát. Kevés festő, kevés művész vágyja, kívánja annyira a nyugalmat, a harmóniát, mint Márton Árpád. A teremtő, gondolatérlelő nyugalmat, a termékeny harmóniát.

Figuráit nem nagyolja el, úgy festi azonban, mintha bárddal faragná, és mindenikben ott feszít a nyugtalanság; íves, feszülő vonalai erőteljes, szinte nyersen kemény rajzossággal fejezik ki az ember drámáit, örömvágyát. Olaj és tempera képei feszültségét, idegtépő vívódásait mintha csak akvarelljelben oldaná fel néha pihentető szemlélődéssé.

Művésszé válása a mesebeli szerencsés kisebbik fiú sorsa. Édesapja, a gyergyóalfalvi asztalosmester már érett fővel, családos emberként döbbent reá, hogy tulajdonképpen a festészethez lett volna, lenne kedve. Akkor elhatározta, hogy ha valamelyik gyermekében vonzalmat fedez fel a fes­tészet iránt, mindent megtesz, hogy az kellőképpen tanulhasson. Mintha az apa vágya testesült volna meg a fiúban, aki 1964-ben a főiskola elvégzése után Gaál András hívására Csíkszeredában telepedett le.

A két festő alkati különbözőségén túl van közös vonásuk is. Ez pedig – valamiféle puritán fegyelem, a lélek fegyelme, amely az ecsetet tartó kezet irányítja, amely a játékos képzelőerőt visszatartja a felelőtlen kalandoktól.
Ez a fegyelem diktálja számukra, hogy kérlelhetetlenül szigorúak legyenek önmaguk – és egymás iránt is. Országos tárlatra küldött képeiket előbb egymás előtt zsűrizik – a hivatalos zsűri rendszerint jóváhagyja döntésüket.

Megjelent A Hét II. évfolyama 52. számában, 1971. december 24-én.

Napraforgó
Márton Árpád: Napraforgó