Van-e mély, életre és életműre kiható barátság két művész között? Amikor leírom a kérdést, máris érzékelem, mennyire sután, ügyetlenül hangzik. Miért ne lenne, miért ne lehetne? Csak akkor akadunk meg egy kicsit, ha példákat is kell mondanunk rá, és alig jutunk tovább kettőnél, ha nem akarunk túlságosan messzire kalandozni térben és időben. Bartók és Kodály, Nagy Imre és Aba Novák Vilmos barátságára gondolhatunk. Nem ötletszerű a két példa. Egyenrangú művészek legnemesebb emberi kapcsolatáról van szó, amely úgy hat ki az életműre, hogy csorbítatlan marad az alkotói egyéniség.
Ilyen barátság kialakulásának vagyunk a tanúi két – korra még fiatal – művész, Gaál András és Márton Árpád esetében is. Velük kapcsolatosan talán még korai lenne életműről beszélni. Életműről nem – de az életmű kibontakozó körvonalairól már igen.
Kezdjük az elsővel – a fészekrakóval.
„Fészekrakó” – családalapítót jelent, és a kifejezés tökéletesen illik Gaál Andrásra, aki a főiskola elvégzése után, 1959-ben, a csíkszeredai tanárkodást választotta. Tudta-e akkor, hogy nemcsak a szó szerinti értelemben vett családot alapít Csíkszeredában, hanem – az évek folyamán – művészcsaládot is, amikor maga mellé hívja az öt évvel később végző Márton Árpádot? Valószínűleg nem tudta.
Szívesen emlegetett közhely, hogy kisvárosban a művészember könnyen ellaposodik, elkallódik. Gaál András azonban nem sokat törődött a közhelyekkel, mint ahogy Maszelka János sem Székelyudvarhelyen és Mátyás József sem Petrozsényben. A tanítás mellett szüntelenül dolgozott, festett.
Szerencsés művészegyéniség. Az a fajta, aki fiatalon, kevés kutatás-tapogatózás után találja meg önmagát, egyéni ecsetvonását. Már az első kiállításokon mint erőteljesen lírai alkatú festő mutatkozott be a tartományi és országos tárlatokon. Biztos rajztudása – keret. Képei tartalmát a színek adják, ezekkel juttatja kifejezésre az emberhez és a tájhoz való – mindenekelőtt érzelmi alapú – viszonyulását, különösen oldott technikájú akvarelljeiben, de rajzosabb, visszafogottabb, fegyelmezettebb, tempera- és olajkompozícióiban, grafikájában is. A nézőt első látásra akvarelljei kapják meg, hogy tempera- és olajkompozícióinál hosszasabban megálljon. Az akvarellek sziporkázó színjátéka itt elmélyülő meditációvá szelídül. Érzelemgazdagsága talán mélyebb kifejezést kap.
Korszerű vonalvezetésének, színkezelésének semmi köze a fénvkép-naturalizmushoz vagy a modernkedő formai bukfencekhez. A maga útját járja.
Megjelent A Hét II. évfolyama 51. számában 1971. december 17-én.
Gaál András festőművész idén augusztusban hunyt el pannonhalmán. (Szerk.)
