Nem először tapasztalom, hogy a művészi alkotás szemléletében nem mindig megbízható az első, futólagos impresszió. Legutóbb Bene József december 6-án, a kolozsvári Bánffy-palotában megnyílt gyűjteményes ún. „retrospektív” kiállításán jártam meg. Amint ugyanis elsőre körülsétáltam a termet, mintegy felleltároztam magam számára a kiállítás anyagát – becsapottnak éreztem magam. Hisz ez az új, gyűjteményes kiállítás nem is törekszik arra, hogy teljes képet adjon az értékes, gazdag életműről. Bene József ugyanis csaknem ötven éve, fél évszázada kiállító művész – a kiállítás anyagának a több mint háromnegyed része pedig az utóbbi két-három évben készült.
Az induló Bene Józsefnek, majd pedig az érett fiatal művésznek mindössze két képét sikerült felfedeznem: egy 1928-ban festett akvarell tájképet és egy 1941-es olaj önarcképet. Műfajilag sem a teljes Bene Józsefet mutatja be a kiállítás: kevés olajképet, csak néhány akvarellt és egyetlen tusrajzsorozatot (Balladák) láthatunk mindössze – és ezen kívül csupa saját maga-kikísérletezte technikával készült ún. „enkausztikák” (guás – színes tus és méhviasz felhasználásával rajzolt-festett képek) sorakoznak a terem falain.
Becsapott volna a hetvenéves mester azzal, hogy gyűjteményes kiállítás ürügyén jobbadán a legutóbb készült képeit állította ki? Ha felületesen, a képek keltezése, a műfajok statisztikai, számbeli arányát tekintjük – igen. Ha elmélyültebben, alaposabban nézzük végig a kiállítást, kiderül – hogy egyáltalán nem.
Művészi fejlődésének, alakulásának útját a néhány régi, vagy régebbi kép – ha nem is mutatja be kimerítő alapossággal – igen találóan jelzi. Jelzi a Bene József művészetének igen jellemző vonását is, azt, hogy a különböző műfajokban, különböző anyagokkal dolgozó művész egész pályája során minden műfajnak, anyagnak a természetéhez leginkább illő sajátos lehetőségeit kutatta: ha igaz az, hogy egy öt év előtti Bene-akvarell egyáltalán nem mutat rokonságot egy ugyanabban az időben festett Bene-olajképpel – néha olyan érzése támad a nézőnek, mintha a két képet más művész festette volna! – egyazon műfajban, ugyanazzal az anyaggal készült harminc év előtti munkának a mai, tökéletes folytatása azzal a különbséggel, hogy az újabb munka kifejező eszközeiben tökéletesebb, tartalmában pedig elmélyültebb.
Bene József tízévi munkával kísérletezte ki magának enkausztika-technikáját. A kísérlet műhelyforgácsait nem mutogatja (talán jó részét meg is semmisítette) – a tízéves munkának csak az eredményét állítja ki. És van mit kiállítania. Ha a nyers fizikai erő és az értelem vezérelte izmok harcát teljes drámaiságában, dinamizmussal ábrázoló Küzdelem (1968) című olajképe csaknem magába sűríti a legnemesebbet, amit a művész olajfestményeiben nyújtott (de ugyanezt mondhatjuk Aréna (1969), Csend (1968) vagy más, ezen a kiállításon szereplő olajképeiről is!), enkausztikái is a tökélyig fejlesztett technika változatos kifejezési lehetőségeit bizonyítják. A gyöngéd tisztaságot álmodta képre Két lány, Szeretet, Mese című munkáiban, az ujjongó életigenlés árad Anyaságából, vagy Lány kossal című képeiből. Gondolati tartalomban talán a leggazdagabb 1973-as önarcképe. És talán erre a gyűjteményes kiállításra is a legjellemzőbb – hisz első látásra ugyanolyan csalókának tűnik, mint a kiállítás maga. A festők önarcképeit mindig különös érdeklődéssel nézzük: nem mintha a művész arcvonásaira lennénk kíváncsiak: az önarcképekben mindenkor az az érdekes, hogy milyennek látja a művész önmagát. Rendszerint olyannak festi le, amilyen valóban „lenni szeretne”. Külsőségeiben a dilettáns, vagy a felületes festőt – lelki tartásában az ízig-vérig művészt. Nos, a Bene József 1973-as, vénembert ábrázoló önarcképe valóban csalóka. Amikor rápillantottam, elnevettem magam. Arra gondoltam, lám, milyen az igazi a mélységes hiúság, hisz Bene József talán tíz év múlva se öregszik idén festett önarcképéhez! Talán a meglepett felkiáltást akarja kicsikarni a nézőből: Ugyan, hisz a művész sokkal fiatalabb, derűsebb ennél?! Mondom, ez jutott eszembe első pillantásra. Azután összevetettem 1941-es olaj önarcképével. A két kép között nem annyira arcvonásokban, mint a lelki tartásban van a meglepő – örvendetesen meglepő – hasonlatosság. A több mint harminc év előtti önarckép komoly magabiztosságot, céltudatosságot fejez ki. Az új önarckép vonásai megrokkantak – de a szikár céltudatosság, a magabiztosság, amely belőle árad, ugyanúgy hitet tesz a lélek töretlensége, fiatalsága mellett, mint a hajdani. Sőt, a vonások elaggottsága talán még inkább kihangsúlyozza a szellem sugárzó erejét, törhetetlen szilárdságát.
Bene József „visszatekintő” kiállítása, azzal, hogy a művész a legújabb munkáira helyezte a hangsúlyt, nem a múltba, hanem a jelenen keresztül a jövőbe néz. A maga útját járó művészt mutatja be, aki úgy adott – és ad – mindig újat, úgy tudott és tud korszerű lenni, hogy mit sem törődik a művészet divatáramlataival, hetvenévesen is tud merőben újat nyújtani ezzel a kiállításával. És még valamit: ebben az újban is jelezni tudta, hogy a romániai magyar képzőművészet legjobb hagyományait fejleszti tovább – amint egyébként egész eddigi életművében tette. Ezeket a képeket sehol a földkerekségen nem festhették, csak itt, nálunk, Erdélyben. És nem festhette más – mint Bene József.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 52. számában, 1973. december 28-án.
