Incze Jánosról azt írni vagy mondani, hogy nagy festő, képzőművészetünk egyik legeredetibb egyénisége – immár közhelynek számít. Hiszen elmondták ezt már róla sokan, és jól tették, ha elmondták-leírták, mert így igaz. Nincs olyan tárlat Kolozsváron, amelyen ne keresnék a képeit, minden egyes Incze János-kép eseménynek számít a kolozsvári, Kolozsvár környéki művészeket bemutató kiállításokon, akár a Bene József enkausztikái, Aurel Ciupe, Sima, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Teodor Harșia olajképei, temperái vagy akvarelljei, Gy. Szabó Béla fametszetei (és költői ihletettségű pasztell-útijegyzetei is – bár ezeket számomra érthetetlen okból nem szívesen állítja ki), Puskás Sándor szobrai, Szervátiusz Jenő, immár szép számú követőre talált faragott szobrai és domborművei. Bizonyos értelemben rokonítanám művészetüket a dési Inczéével: abban, hogy valamennyien kezdettől, de legalábbis hosszú évek-évtizedek óta mindenfajta divatáramlat közepette, sokszor azok ellenére is, megőrizték egyéniségüket.
Munkáikat nemcsak a műtörténész vagy a műkritikus, de minden művészetkedvelő is első pillantásra felismeri – akár a tegnapi dátum szerepel a nevük alatt, akár húsz éve készült munkájukat szemléli. Ebben rokon Incze János az említett művészekkel – egyébként látásmódjában, színvilágában legalább annyira egyedülálló, mint bármelyik közülük.
Látásmódja – mint a gyermeké.
Gyűjteményes kiállítását szemlélgetve úgy érzem, hogy bárhová pillant – már látja is a képet, meg is festi. Mintha sohasem keresné a témát: akárhol teszi le a festőállványát, már dolgozik is. Nagyon szereti a régi házakat, utcákat, tereket – akár itthon fest, akár Olaszország városaiban bolyong, vagy Párizsban botorkál végig olyan utcákon, amelyekben – úgy tűnik – még sohasem járt festő. És a művész szemléletében közel, szinte kitapintható közelségbe kerül Déssel nemcsak Nagyszeben vagy Kolozsvár, de Velence, Róma és Párizs is. És közel kerülnek egymáshoz a különböző városok és országok emberei a maguk kissé groteszk, de mindenkor rokonszenves, meghitt mivoltában. Mert Incze János szinte el se tudja képzelni a tájat, városrészt, utcát emberi figurák nélkül, akiket rendszerint „rajtakap” valamin, mintha pillanatfelvételben rögzítette volna valamilyen lelki állapotot kifejező mozdulatukat.
Érdekes megfigyelni, milyen kifejezőerővel ábrázol mindent, ami élet: még a behavazott tájban magányosan ágaskodó fát is, akárcsak az utcán pletykáló, jövő-menő, a tengerparti homokon sütkérező-tébláboló férfiakat-nőket – és mennyire nem tartja hozzájuk tartozónak civilizációnk egyik legjellegzetesebb termékét – a gépkocsit. Némelyik utcarészletén ott piroslik-kéklik egy-egy autó, kissé otrombán, sután, mintha a művész kelletlenül venné tudomásul a jelenlétét: hát jó, ha már ilyen is van, nem tagadom le – de nem szeretem. Milyen szembeszökő a különbség bivaly-, ló-, vagy csacsivontatta szekerei – és autói között! Az előbbiek hozzánőttek az emberhez, átveszik hangulatát, az utóbbiaknak pedig mintha semmi közük se lenne hozzá azon túl, hogy vannak.
Incze János képeinek a szépségét mindenekelőtt – azt hiszem – meghitt hangulatuk adja. Ezt a hangulatot pedig gyermekien gátlástalan őszinteségével teremti meg a művész. És komponáló készségével, tudásával. Kompozícióinak rafináltsága egyáltalán nem szembeötlő – talán csak a szakember érzékeli –, annyira spontán hatásúak még a méretben kicsi képei is. Csak elcsodálkozunk azon, hogyan találhatta el ilyen remekül a kompozíciót – szinte eszünkbe se jut a tudatos munka –, mintha olyan író művét olvasnók, aki kínosan elgyötrődik minden mondatán –, hogy az olvasó mindebből semmit se vegyen észre és azt higgye, a könnyedén gördülő mondatok írójának első fogalmazását olvassa.
Gyűjteményes kiállítását megtekintve talán ha nem is jobb – de bölcsebb, megértőbb emberekként jövünk ki a teremből. És körülpillantva Kolozsvár főterén, hirtelen olyan érzésünk támad, mintha ezt az egészet, a siető diákokkal, miniszoknyás lányokkal, totyogó nénikkel és pocakos, bácsikkal – Incze János festette volna.
Ám ha valaki hirtelen ránk kérdezne, hol van a világ közepe, ezt válaszolnók: Désen.
Megjelent A Hét V. évfolyama 24. számában, 1974. június 14-én.