Fodor Lajos: Tíz dollár

Mi csak Tóni bácsiként ismertük, Tóni bácsinak szólítottuk, pedig megérdemelte volna a tisztelendő úr megszólítást. Szinte családtag volt, gyakran beugrott egy kávéra, fecsegni, vagy egy preferánsz-partira, hiszen közel lakott. A főtéri ferences barátok templomában volt pap, ami két házzal volt odébb apósom lakásától. Minket is ő adott össze a párommal 1966-ban. Sajnos a templomot 1971-ben (amikor az új színházat építették) lebontották, csak a tornya maradt meg.

Utána sokkal ritkábban találkoztunk. Művelt, szerény és sokoldalú volt, lehetett vele szinte mindenről társalogni, vitázni. Ha pedig nem tudott valamit, vagy nem értett hozzá, becsületesen megmondta, hogy nem tudja, de utánanéz, és úgy is tett. Nem emlékszem, hogy egyszer is adós maradt volna egy válasszal.

Egyik beszélgetésünk alkalmából mondta el a következő történetet.

Egy alkalommal, amikor este kiürítette a perselyt és összeszámolta az aznapi bevételt, nagy meglepetésére egy tízdollárost is talált, ami nem volt éppen mindennapi esemény. Mert abban az időben, a ’60-as évek végén, tíz dollár bizony nagy pénz volt. Ha jól emlékszem a dollár hivatalos árfolyama 20-23 lej volt, és bizony havi 800 – 900 lej már egy kisebb fizetésnek felelt meg, amennyit bizony kevesen engedtek maguknak hogy egy perselybe tegyenek. Nem beszélve arról, hogy külföldi valutát tilos volt tartani, ha megfogtak, azért börtönbüntetés járt. Először arra gondolt, hogy egy idegen kiránduló tette a tízdollárost a perselybe, de hamar elvetette az ötletet. A következő ötlet, hogy valaki provokációképpen tette a perselybe, sokkal valószínűbbnek tűnt. Ha pedig valóban így volt, akkor hamarosan várhatja a Szekuritáté embereit, hogy házkutatást tartsanak és azok bizony nem fogják elhinni, hogy a perselyesben találta. A leglogikusabb megoldásnak az tűnt, hogy megszabadul a tíz dollártól – de hogyan tegye? Egyszerűen csak dobja el valahol az utcán? Vagy dobja be egy lefolyóba? Egy kicsit sajnálta csak egyszerűen eldobni, hogy kárbavesszen a pénz, és akkor jött az ötlete, hogy elviszi egy másik templomba, és beteszi a perselybe. Így is tett, de azt már nem árulta el, hogy melyik templomba tette.

Utána megkérdeztük tőle, hogy nem bánta-e meg amit tett, s hogy nem tartotta meg a pénzt. Egy kis gondolkodás után, azt mondta, hogy háború után mindig vannak hősök. Mert valóban senki nem jött házkutatást tartani, és utánagondolva nyugodtan megtarthatta volna.

Ő mielőtt cselekszik valamit, azelőtt gondolja meg mit tesz, de miután elhatározta, utána nem foglalkozik a kérdéssel. Mert miután megtette, amit elhatározott, a helyzet megváltozott. Amikor elhatározta, hogy továbbadja a pénzt, akkor még fennállt a lehetősége, hogy az egész provokáció volt, és így azzal a helyzettel kapcsolatosan kellett döntenie. Miután továbbadta a pénzt és nem jött senki házkutatásra, lehet, hogy sajnálta a pénzt, de akkor még nem tudta, hogy nem egy provokációról van szó. Tehát helyesen cselekedett.

A szerkesztő megjegyzése

Továbbgondoltuk az érdekes és tanulságos történetet. Mi lett volna, ha – ugyanilyen megfontolások folytán – a tízdolláros vándorútra kelve visszajut Tóni bácsi templomába?

Egyébként a marosvásárhelyi barátok temploma a város főterén épült 18. századi ferences kolostor szerves része volt. Az egyszerű, barokk díszítésű templom a román szocializmus rombolásának szimbólumává vált a városhoz nem messze lévő bözödújfalui templomhoz hasonlóan. A Nemzeti Színház építésekor, 1971-ben bontották le a kolostort a templommal és a benne lévő iskolával együtt. Az egyházi méltóságoknak csak hosszú tárgyalások során sikerült megmenteni a tornyot kegyeleti okokra hivatkozva, mivel belőle indul a kriptába vezető alagsor.