Már nem tudom, hogy jutottam oda, hogy miniszterekkel meg nagyfőnökökkel bratyizzak, de amikor hallottam hogy egy háromtagú, magas rangú küldöttség tagjaként tíznapos látogatásra vagyok felterjesztve Japánba, a Konishiroku céghez, nem ellenkeztem.
Előtte már jártam Japánban a szerződéssel kapcsolatban és udvariasabb,
szorgalmasabb, becsületesebb emberekkel nem találkoztam sem előtte, sem utána.
Japán pedig csodálatosan szép ország tehát mindig szívesen utaztam oda. És ha
már ilyen illusztris társasággal utazom, reméltem, hogy nem a megszokott 12 dollár
napidíjat kapom hanem egy kicsit nagyobbat. Persze ez csak remény volt, hiszen akkor is mentem volna, ha nem adnak semmit, azokban az években azért nem volt
mindennapi Japánba utazni.
Szerződésünk volt a céggel egy fotó-üzem, felépítésére, illetve tíz fotótermék know-
how-jának megvételére. A hetvenes évek vége felé az építkezések jól haladtak, s a magas szintű látogatás is azért volt megszervezve, hogy a vegyipar illetve a helyi vezetőség is látogassa meg az eredeti gyárat, győződjön meg hogy jó szerződést vettünk meg, tehát a küldöttségben kellett valaki aki tud angolul, valamit ért a technológiájához is, és dicsekedni sem szeret a történtekkel. Én már szerepeltem fordítóként, és mint a marosvásárhelyi kutatólabor vezetőjéről, feltételezték, hogy értek valamit a fotós dolgokhoz.
Ami pedig a dicsekvést jelenti, régen megtanultam, hogy a falaknak, asztaloknak is van fülük, jobb, ha az ember megválogatja, kivel, hol és mit beszél. Nem mintha külföldön valami törvénytelent tettünk volna, de ahogy repülőnk felszállt az Otopeni röptérről, kollégáim mintha teljesen megváltoztak volna. Mintha egyszerűbben, normálisabban beszéltek volna, mintha inkább köznapi emberekké váltak volna.
A vásárhelyi fotóberuházás ügye jól haladt, a működő Japán üzem részlegeit mutatták be a vegyipar, illetve a vásárhelyi fotó cég vezetőségnek, ezek mellett a fajlagos fogyasztás, illetve a munkaerő-fluktuáció kérdéseit tárgyaltuk meg. Az utóbbiról nem is hallottak a japán kollégák, Japánban az abban az időben nemlétezett, ha egy vállalat felvett, onnan is mentél nyugdíjba.
Beszéltünk az ottani vezetőséggel, elvittek kirándulni, minden barátságos hangulatban telt, jobbat kívánni sem lehetett volna.
Egy adott pillanatban a színes negatív film csomagolási részlegét látogattuk meg amire
tulajdonképpen nem vettük meg a licencet, de hasonló volt a fehér-fekete film
csomagolórészlegéhez, aminek a gyártására viszont megvettük. A kiküldetésvezetőnk levett a futószalagról egy filmet – a színes film akkor még hiánycikk volt Romániában –, nézegette, bólogatva, mintha értette volna, amit írtak rajta – és nem tette vissza a futószalagra, hanem zsebre tette, mintha az övé lett volna.
Erre a japán kísérőnk udvariasan figyelmeztette, hogy tegye csak vissza a futószalagra a filmet, mert az beleszámít a termelési statisztikába, majd mielőtt elmegyünk, mindenikünk fog kapni egy kis ajándékcsomagot.
Abban a pillanatban nekem bizony elpirult az arcom, de csak nekem. Hiába, mindenhez hozzá kell szokni.
Búcsúzáskor valóban mindhárman kaptunk egy-egy ajándékcsomagot, mindegyikben egy automata Konika fényképezőgéppel és pár filmmmel. Abban az időben jelentek meg az első automata fényképezőgépek a kereskedelemben, tehát újdonság volt.
És érték. Sajnos én nem voltam szerencsés az ajándék fényképezőgéppel, egyik leányomtól egy iskolakiránduláson éjjel, utazás közben kilopták a hátizsákjából. Hiába mi, mi akkor még nem voltunk olyan becsületesek, mint a japán testvéreink…
Rovat: VÉLEM ÉN
