Aki a ’70-es, ’80-as években Marosvásárhelyen lakott, biztos emlékszik Lengyelre, a forgalmi rendőrre. Általában a főtér környékén tevékenykedett, de nem feltétlenül. Nem vagyok meggyőződve, hogy ő maga nem járult hozzá a nevéhez fűződő kalandok, viccek keletkezéséhez, terjesztéséhez. Az alábbi eset, valamikor a ’80-as évek elején történt.
A Kárpátok sétányon voltunk az egyik barátunkat meglátogatni, utána pedig úgy határoztunk kiugrunk Szabédra. A Kárpátok sétányon, mielőtt a Kossuth Lajos utcába tértünk volna, elég hosszú autósor volt, de valami okból azt hittem valami baleset történt ezért gyűltek össze. Lassan megelőztem őket, és miután a Kossuth utcában jobbra tértem, láttam, hogy ott is végig sor van. Ekkor már tiszta volt, hogy csak a sorompó van leeresztve, mert egy vonat jön valahonnan. Sokat azonban már nem tudtam tenni, nem volt hol megállni. Nem volt mit tennem, lassan igyekeztem előre, remélve, hogy találok egy üres helyet ahova behúzhatok.
Üres helyet nem láttam, a leeresztett sorompó gyorsan közeledett és valahonnan előkerült Lengyel is. Mondanom sem kell, megállított. Elkérte a jogosítványomat, nézegette, és megkérdezte miért előztem amikor a sorompó le van engedve. Igyekeztem megmagyarázni neki, hogy a Kárpátok sétányról jövök és onnan nem láthattam a leeresztett sorompót. Hitte is meg nem is, és ma sem tudom miért, megkérdezte hol dolgozom.
Semmi értelmét nem láttam a kérdésnek mert annak, hogy hol dolgozom sok köze nem volt a történtekhez. Ma sem tudom miért de csak annyit válaszoltam, hogy “La cercetare”, azaz a kutatásban. Sem előtte, sem utána soha nem mondtam ezt, mert valóban a kutatásban dolgoztam, de a vegyi kombinátban, tudományos. Abban az időben a Kombinát sokkal jobb hírnévnek örvendett, mint manapság.
Miután meghallotta, hogy a kutatásban (cercetare) dolgozom, jól megnézett, visszaadta a jogosítványomat, és intett, hogy tovább. Nem kellett kétszer mondania, továbbhajtottam, és elgondolkoztam a történteken. Mert az a tény, hogy egy kutatólaborban dolgoztam, nem magyarázta, hogy nem büntetett meg, még meg sem dorgált, csak elengedett. Később aztán arra gondoltam, hogy a román “cercetare” nem feltétlenül a technikai kutatásnak felel meg, hanem valamilyen „szociális akciónak”, netán…
Az évek során ez volt az egyedüli eset, hogy a kutatásban való munkahelyem apró előnyt jelentett.