A napokban a reggeli presszó mellett nézegetem a napi híreket. Egy rövid hír arról tudósít, hogy a Koch Industries vállalat nem szüntette meg kapcsolatait az oroszokkal. Kétszer is elolvastam, hogy jól értem-e. Jól értettem, és egy kicsit utánagondolva a Koch testvérek egyik vállalatában szerzett személyes tapasztalataimnak, nem csodálkoztam.
Hol is kezdjem? 1988 februárjában egy hivatalos út alkalmával az Egyesült Államokban, úgy határoztam, nem térek vissza, új életet kezdek. Sokan csodálkoztak, mert jó állásom volt, külföldet jártam, ami azokban az években bizony elég ritka volt. Nekem azonban valami más (is) hiányzott. Hogy gondtalanul beszélhessek a saját telefonomról, hogy biztos legyek leányaim lehetőségeit illetően stb.
Az év augusztusában már az E.I. DuPont de Nemours cég New Jersey-i vállalatának kutatóosztályán dolgoztam kutatóként. Nem volt könnyű, mert nem csak a szakmai tudásról volt szó, aminek terén soha nem éreztem magam kevésbé felkészültnek mint a kollégáim, akiknek egy része a világ legjobb egyetemein végzett. A szakmán kívül sok mindent meg kellet tanulnom.
Amikor első nap dolgozni mentem, bevittek egy üres laborba, azt mondák, ez az enyém a számítógéppel együtt. Csak azt nem tudtam, hogyan kell megindítani egy komputert, de nem mertem megmondani, nehogy kitegyenek. Nem volt egyszerű, de megtanultam.
Azt sem tudtam, hogy nem elég keményen dolgozni, hanem hogy amit csináltunk, azt el is kell adni, és itt most átvitt értelemben mondom. Mert ha nem tud a főnökünk arról, hogy mivel foglalkozunk, akkor azt hiszi, nem csinálunk semmit. És az itteni főnökök, legalábbis azok, akikkel én dolgoztam, nem azzal foglalkoznak, hogy nézzék mit csinálnak a beosztottjaik. Idő kellett hozzá, de megszoktam, megtanultam reklámozni eredményeimet.
A másik dolog, amit megszoktam, az volt, hogy amiért felvettek egy vállalathoz, még nem jelenti azt, hogy onnan is megyek nyugdíjba. Habár a DuPont cég Amerika egyik legrégibb és második legnagyobb vegyi gyára volt, az átszervezések, ha nem is voltak napirenden, de évente zajlottak. Ezek eredménye pedig a személyzet redukálása volt.
Öt évet dolgoztam ott, igyekeztem beilleszkedni az amerikai életbe. Öt év után azonban a gyárat bezárták, és a kollégák nagy része szétszéledt.
Engem szerencsére elhívtak az észak-karolinai egységhez, ahol orvosi röntgenfilmet gyártottak. Szívesen mentem, hiszen azt folytattam, amit addig csináltam, sokkal vonzóbb, egészségesebb környezetben. Itt már otthonosabban mozogtam, ismertem a DuPont elvárásait, lehetőségeit. Jó vállalat volt, juttatásai irigylésre méltók, már ismertek a kollégák is. Talán ez volt a legeredményesebb periódus mérnöki tevékenységemben. Sajnos csak négy évig tartott, utána eladták a gyárat. Lehetett azonban látni, hogy az ezüst alapú fényérzékeny anyagok használata hamarosan lejár.
Az egész gyárból egyedül nekem sikerült versenyvizsgával visszamenni a DuPonthoz, persze teljesen más szakosításhoz, a nylon-köztitermékekhez Texasban. Ez is kémia volt, de teljesen más jellegű, a Du Pont-nak összesen öt vállalata dolgozott ezen.
Alkalmazott ipari kutatás és öt gyár felügyelete, hibakeresése és optimális működtetése – ezek voltak feladataim. Keresve sem találhattam volna jobbat. Persze ha valami rendellenesség adódott, azt meg kellett oldani, és minél hamarabb, mert nagy pénzösszegek forogtak kockán. Nem egyszer kellett utazni a világ túlsó végébe minden előzetes bejelentés nélkül. Én azonban szerettem utazni, és szerettem stressz alatt dolgozni. A stressz valahogy hozzájárult, hogy hatékonyabban, gyorsabban dolgozzak.
Amikor odakerültem, meg voltam győződve, hogy onnan megyek nyugdíjba, hiszen a nylont a DuPont cég fedezte fel és világelső volt termelésében, ezt nem adhatja el. Kilenc évvel oda menetelem után kiderült, hogy tévedtem. Az egész nylon- részleget a Koch Industries vette meg Invista címen.
A baj nem is az volt hogy a DuPont eladta, hanem, hogy az új tulajdonos teljesen más munkaetikát követelt. A DuPontnál is kellett dolgozni, de a politikai hovatartozás mindenki magánügye volt. Nem így az új vállalatnál. Sokat gondolkodtam a történteken. Szerettem a munkámat, a juttatások jók voltak, de amikor azt is elvárták, hogy kövessem munkaadóm politikai nézeteit, akkor is, amikor más a véleményem – már túl sok volt.
Elkezdett hasonlítani az egész azokhoz a körülményekhez amelyeket otthon hagytam. Igen, a pénz szükséges, de nem minden. Sok kellemes emlékem köt a DuPonthoz, de tizennyolc év után jobbnak láttam beadni a lemondásomat.
Igaz akkor már nem DuPont volt hanem Koch Industries, kiknek elvei nem egyeztek az enyéimmel. A napokban kiderült, hogy jól határoztam.
