Az Új Hét februári utolsó számát böngésztem, amikor Miklós Jenő nevével találkoztam, egy 1972-es cikk szerzője volt. A rákkutatás esélyeiről, nehézségeiről cikkezett, és nem akárhogy. Első ránézésre megéreztem, hogy ez a Miklós Jenci, az én egykori barátom lehet, akivel az ’50-es évek második felében és a ’60-as évek első felében gyakran sétálgattunk, álmodoztunk, bölcsködtünk. Helmuth barátomnak és osztálytársamnak köszönhetem, hogy megismerkedtünk. Jenci ott lakott a közelében, közel a Turbinához.
Valahogy úgy adódott, hogy mindhárman inkább a tudományokhoz vonzódtunk, mint valamelyik sporthoz. Igaz, nekem volt egy eredeti bőrlabdám, de így is, amikor nagy ritkán kimentem a Grundra, engem mindig utolsónak választottak az egyik csapatba. Hamar megértettem, ha még a ritkaság számba menő eredeti bőrlabdával is csak utolsónak választanak a csapatba, akkor nem lehetek Puskás Öcsi versenytársa. Ezért gyakori találkozásainkon Jencivel és Helmuthal jókat beszélgettünk, de nem a futballról, csapatokról, eredményekről.
Jenci kicsit kilógott a társaságból, mert őt inkább a parapszichológia, a biokémia vonzotta, minket pedig Helmuthal a kémia, atomfizika, elemi részek, kozmológia és filozófia. Akkor még hittünk benne, hogy valami formában főszereplői leszünk e tudományok egyikének.
Hármunk közül csak én cigarettáztam – igen, korán kezdtem –, és az egyik sétánk alkalmából felvetődött a kérdés, milyen nehéz elhagyni, ha valaki cigarettázik. Minthogy én voltam az egyedüli cigarettázó hármunk közül, én állítottam, hogy valószínűleg nem lehet nehéz, csak akarat kérdése. Nekik persze más volt a véleményük, nekem pedig nem volt jobb dolgom, mint ajánlani, hogy fogadjunk. Fogadjunk, hogy egy hónapon át, nem fogok cigarettázni, tétnek pedig felajánlottam egyik kedvenc könyvemet: Kulin–Zerinvári: A távcső világa; kedvenc könyveim egyike volt, sokáig a Kossuth téri könyvesbolt kirakatában díszlett, amíg meg tudtam győzni édesanyámat, hogy az a könyv nekem szükséges. Nem volt olcsó, pontosan már nem emlékszem az árára, száz lejnél biztosan több (amikor édesanyám havi fizetése 730 lej volt). Egy idő után édesanyám beleegyezett, hogy ha kell, akkor valahogy megvesszük és így is lett. Gyakran olvasgattam, de olyan biztos voltam magamban, hogy felajánlottam a kincsemet. Bár ne tettem volna.
Az első nap eltelt valahogy, a második már sokkal hosszabbnak tűnt, és már nem voltam olyan biztos, hogy jó üzletet kötöttem. Ahogy teltek a napok, úgy fogyott a magabiztosságom is, már komolyan megkérdőjeleztem, mi is kényszerített a fogadásra.
És tulajdonképpen hogy fog Jenci rájönni, hogy betartottam-e a fogadalmam, vagy sem? Ez a kérdés is felvetődött, de hamar rájöttem, hogy tulajdonképpen nem ez itt a kérdés, itt a becsületről van szó. Talán mondanom sem kell, hogy jó két hét után bedobtam a törölközőt, rágyújtottam egy cigarettára. Nehezemre esett megválni egyik kedvenc könyvemtől, de egy életre való leckét tanultam: mielőtt beszélni kezdek, gondoljam meg mit is akarok mondani. Közben az idő felgyorsult, Helmuth Temesváron végezte a mateket, én ugyanott a kémiát.
Jenci pedig Kolozsváron a kémiát, utána pedig a temesvári vegyi kutatóintézetben dolgozott. Az egykori baráti szálak megszűntek, Jencivel soha többet nem találkoztam. Szerencsére ő egy említésre méltó szerepet játszott az akkori tudományos életben, gyakran közölt szaklapokban, konferenciákra járt. Szerencsére a Hét is közölte cikkeit, ennek köszönhetően találkoztunk, jó ötven év után.
Ami pedig a cigarettázást illeti, csak harminc év után 1990-ben tudtam leszökni róla, minden fogadás nélkül. Nem volt könnyű.
