Brandon Stanton Humans – Emberek – című könyve eredetileg a St. Martin’s Press kiadó gondozásában jelent meg, nem tudom lefordították-e magyarra. Kata leányom ajánlotta figyelmembe, és mint általában, most is bebizonyosodott, hogy hasonlóan
gondolkodunk.
Érdekes, a maga nemében egyedülálló könyv. A szerző elutazott több mint negyven országba, többek között az Amerikai Egyesült Államokba, Angliába, Németországba, Hollandiába, Pakisztánba, Indiába, Japánba, Braziliába, Iránba, Kongói Demokratikus köztársaságba, Nigériába…., az utcán találomra megállított embereket, megkérte, hogy lefényképezze őket, és egy pár szóban mondják el életük főbb mozzanatait.
Mint várható volt, kevesen hajlottak rá, tehát a szereplők „kiválasztása” teljesen véletlenszerű. Egyesek egy-két mondatban válaszoltak, mások beszédesebbek voltak, akár több oldalnyi mondanivalójuk volt.
Meglepett, hogy az „alanyok” mennyire őszintén válaszoltak a kérdésekre, sokan úgy vallottak, mintha régi ismerősnek mondták volna el gondjaikat-bajaikat vagy örömeiket, vagy mintha egy papnak gyónták volna meg a bűneiket. A válaszok terjedelmétől függetlenül tulajdonképpen emberi sorsokról van szó, mindegyik szöveg egy-egy vallomás, amelyik nagyon ritkán megnyugtató, kellemes.
Kiderült: az, hogy valaki egy gazdagabb országban él, még nem biztosíték arra, hogy boldog is lesz. Itt van például egy huszonéves német leányzó, kinek nemrégen halt meg a nagyanyja, az egyedüli személy, akivel megértette magát. A szülei csak a nővérét dicsérik – ő a szép, ő az ügyes, ő a jó, vele csak veszekszenek.
A világ másik végén, a Rio de Janeiro-i favellákban egy tizenéves fiú nem érzi magát felelősnek azért, mert gyilkol, narkózik, mert senki sem szerette, az utcán lakik, az apját nem ismerte, és az anyja is csak veszekszik vele.
Olaszországban egy férfi egész életében drogozott, mikor egy adott pillanatban kapott egy rút kiskutyát. Hogy gondozza, etesse, leszokik a kábítószerekről végre akadt egy barátja, habár továbbra is az utcán laknak, de boldog.
Az addikció nem mindig végződik ilyen jól. A világ másik végén, Kolumbiában egy középkorú ember rászokik a kártyára, kezdetben nyer, de végén elveszít mindent, még a feleségét is.
Valahol Afrikában egy leánykának az az álma, hogy tanító legyen, ami persze nem sikerül, mert az anyjának nincs pénze, hogy fizesse az iskolát. A tanító hajlandó állni a felét, de így sem elég a pénz, inkább férjhez adják, és a tragédia ismétlődik legalább még egy generáción át.
Persze vannak felemelőbb sztorik is. Egy New York-i férfi negyven éve naponta elmegy tornászni, utána sétál egy nagyot a város különböző részein az emberek között – és boldog. Tipikus példája a minimalistának. Vagy a francia gyermek, aki az ebéd előtt eszi a sütit, mert nagytatával mindent szabad.
Ahány vallomás, annyi bepillantás egy ember életébe – és az összkép semmi esetre sem hasonlít a paradicsomihoz. Inkább a pokol.
Aki elolvassa a könyvet, nagy esélye van, hogy az ő élete jobb, pozitívabb lesz, mint a könyvben feltártak bármelyike. Örvendjünk ennek? Bizonyos szempontból igen, de ugyanakkor gondoljunk arra, hogy azért ameddig valaki gyerekmolesztálásért kegyelmet kap, esetleg egy kis szerencsével Magyar Becsületrendet is, addig mindannyiunknak tenni kell valamit, hogy ez ne fordulhasson elő.
A szerkesztő megjegyzése
A könyv sajnos nem jelent meg magyarul. Köszönjük a szerzőnek, hogy felhívta rá a figyelmünket: fontos dologról van szó, visszatérünk rá – annál is inkább, mivel jóideje sorozat is „működik” arról, hogy milyen fontos az „emberi történet”, mik vagyunk, mi is az ember. ( Humans of New York)